A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 18. szám - A nevelök jogviszonyai jogi s törvényhozási szempontból

140 A JOG mondási időt engedett s erre fizette ki tisztjét; s az első bíróság is e szerint itélt, azt mondván indokaiban: hogy a törvény s törvényes szokás egy hónál hosszabbat nem követel. A kir. tábla (1885. ápr. 29.) kimondotta ellenkezőleg, hogy a törvényes gyakorlat szerint a gazdatisztet 3 havi felmondás illeti meg — de nem 6 havi. Mig végre a Curia (1886. jan. 14.) azt nyilvánította: hogy felperest mint gazdatisztet, ki 300 frt fizetéssel s ellátással vétetett fel szolgálatba, — a 6 havi felmondás megilleti. Tehát ugyanegy esetben háromféle felmondási idő érvényesítetett bíróilag. Sőt van eset, melyben a kir. Curia egy törvényes ok s felmondás nélkül elbocsátott jószágigazgatónak egy évi felmondási időre Ítélte meg a fizetése kiadatását; minthogy általános gyakorlat szerint, jószágigazgató legalább egy évre fogadtatik fel szolgálatba (Dönt.-tár XII. kötet. 178. 1.). Ezen tények szintén bizonyítékok a nevelőnők, tanítók s hasonló szellemi munkások jogállapotának bizonytalansága s ingatagsága mellett. De a nevelőnők, tanítók, mint általában az összes szolgálati személyek jogviszonyaiban, a legfontosabb s legnehezebb megoldású kérdés az, mely a rögtöni vagyis a felmondás nélküli elbocsátásra, s az ebből folyó jogsérelem anyagi reparálására vonatkozik. Törvényeink, melyek a cselédekről, az iparos s kereskedői segédek viszonyairól szólnak, tüzetesen felsorolják azon eseteket, melyekben az illető szolgálatából felmondás nélkül elbocsátható. Ezekre nézve tehát van tételes törvény; s mégis ennek némely tágmagyarázatu kitételei miatt, azokra nézve is számos tévedés s ellenmondások fordulnak elő. Nevezetesen a ker. törv. 59. §-ának 8-ik pontjára nézve, mely egyik okul a rögtöni elbocsáthatásra a súlyos becsületsértést állapította meg, melyet a gyakorlatban különbözőleg értelmeznek. Egy kereskedői segéd, a kellő tisztelet félretételével, főnökét sértő szavakkal illeté, miért ez által rögtön elbocsátatott szolgálatából. Az alsóbb bíróság ezt törvényesen történtnek tekintette, mig a Curia következőleg nyilatkozott: «Az, hogy felperes (a segéd) az alperesnek mint főnökének tartozó tiszteletet figyelmen kivül hagyta, s pillanatnyi izgatottságában oly szavakat használt melyeket meg nem történtekké kívánna tenni, súlyos becsületsértésre bizonyítékul el nem fogadható, s rögtöni elbocsátás okául a keresk. törv. 59. §-ának 8. pontja alapján nem szolgálhatott.» (1882. dec. 21. 708. sz. a.) Még különösebben magyaráztatott ez egy nevelőnő irányában. S. egy müveit s előkelőbb családból való nevelőnő U. kir. alügyész és neje által szintén felmondás nélkül lett elbocsátva és pedig oly inhumánus módon, mikép tudtára adatott: ha reggel el nem távozik, holmija kifog az udvarra rakatni; s csakugyan reggel kénytelen volt a házfelügyelőnél menedéket keresni. Egyik okul erre a törvény előtt az hozatott fel, hogy a nevelőnő viselete, modora arrogáns, sértő, eltürhetetlen. Miért? mert U.-ék szerint fentebb hangon beszél, mint más nevelőnők; ebéd után nem köszön, — mit azonban a többi családtagok sem tettek — s társalgás közben egyik kezével állát tartotta, de maguk U.-ék beismerték, hogy becsületsértő viseletet irántuk nem tanúsított. Természetesen a bíróság azt alapos okul el nem fogadta. Közvetlen ürügyül azonban ez esetben az szolgált, hogy S. nevelőnő egy vasárnap délután engedélyt kapván családja látogatására 4 óra után Pestre mehetni, a kitűzött 6 óra helyett Pestről, a Sándor-utca közepéről Budavár végére a garnison templom közelében levő lakásra csak esti 8 órakor tért vissza. Az I—III. kerületi jbiróság 1889. aug. 5. 10,209. sz. a. ítéletében azt a nyombani elbocsátásra alapos okul el nem fogadta kimondván: «hogy a törvény (1876: XIII. t.-c. 51. §. c) pont) ismételtetős figyelmeztetés utáni kötelességmulasztást követel, de alperesek ezt nem is állítják, s ez azon körülmény által sincs bizonyítva, hogy a nevelőnő (felperes) egy alkalommal egy-két órával később jött haza, mint a mely időre neki távozási engedélye volt.» Az elsőbiróság ezen indokát a kir. tábla is elfogadta. Természetesen, mert az idézett törvény, még a cselédeknél is, nem a rögtöni elbocsátást, hanem a felmondási idő előtt tehető felmondást is csak akkor mondja jogosultnak : «ha a cseléd munkanapon engedelem nélkül ismételve eltávozik*; a rögtöni elbocsátást pedig csupán akkor : «ha ezen kihágást a cseléd intés dacára többször ismételi (52. §. i) pont). Az iparossegédek azonnali elbocsáttatása pedig akkor engedtetik meg: «ha kötelességük teljesítését makacsul megtagadják, vagy az iparos akarata ellenére egy egész munkanapon át igazolatlanul szünetel». 1884. XVII. t.-c. 94. §. b) p. Tehát az, mit a kir. alügyészek — két órai elmaradás miatt — nevelőnőjükkel szemben tettek, még a cselédek s iparossegédek irányában sincsen megengedve. Már pedig nagy hátramaradottságot jelezne, ha a társadalom oly szellemi tényezőit, milyenek a tanítók, nevelők csak a mesterlegényekkel is, a jogviszonyokban egy kaptafára húzni akarnók. Még fontosabb kérdés az: hogy a rögtöni, törvénytelen elbocsátás által okozott jogsérelem mikép reparáltas s é k ? Kétségtelen, hogy ennek kellő mérvben meg kell történi, mert jogállamban semmi jogsérelem sem maradhat megtorlatlanul. Mivel azonban a nevelőnők, tanítók s más szellemi munkások, a magán titkárok, gazdatisztek stb. nálunk extra legem állanak: itt is, per analógiám a már hivatkozott törvényeink irányelveire kell hivatkoznunk. A cseléd-törvény 56. §-a szerint: «Ha a gazda az 51—52 §-ban foglalt törvényes ok nélkül bocsátaná el cselédjét a szolgálati idő lefolyása előtt, a gazda tartozik ily cselédnek hátralevő idejére a kikötött bért, tartást s ruhát kiszolgáltatni. Ily szellemben, de szabatosabban rendelkezik az ipar-törvény, mind az 1872-iki (a 64. §-ban) mind az 1884-iki (97. §-ban) mondván: «Az iparos, ki segédét törvényes ok nélkül, a felmondás határideje eltelte előtt elbocsátja, köteles neki kilépte előtt azon bért, vagy egyéb illetményt, melyet a felmondási határidő alatt élvezett volna, egyszerűen, s ha a segédnek munkabérén kivül ellátása is volt, kétszeresen megadni.» Ezen elvet alkalmazza a keresk. törvény is. Ez a mellett, hogy az 56. §-ban kimondja: «mikép azon kereskedősegéd, ki szolgálata teljesítésében véletlen baleset miatt ideiglenesen gátoltatik, ezért igényeit a fizetés s ellátáshoz el nem veszti, hatheti időtartamra*; egyszersmind azt rendeli (55. §-ban), hogy a keresk. segédszemélyzet szolgálati viszonyai, valamint igényei a fizetés s ellátáshoz szabad egyezkedés tárgyát képezik, s ily egyezkedés hiányában, az ipartörvény (fent közlött) intézkedései szolgálnak irányadóul. Tehát ezeket is, rögtöni törvényes ok nélküli elbocsátásI nál, ha ellátásuk is volt, fizetésüknek kétszerese megilleti a felmondási idő tartamára. A kérdésben levő jogsérelem orvoslása tehát abban kerestetik, hogy a felmondási időre járó bér, fizetés rögtöni elbocsátásnál egyszeresen s ha azzal ellátás is járt, annak kétszerese megfizetendő. Ezen jogszabálynak alkalmazása azonban a jogszolgáltatás terén, éppen nem egyöntetű s következetes, az iparosok s kereskedők körén kivül eső szellemi munkások irányában. N. gazdatiszt esetében, melyről fentebb szó volt, a mezőtúri járásbíróság, a hátralevő felmondási időre a fizetéssel járó ellátás kárpótlását nem Ítélte meg azon indokból, mért az azonnali elbocsátás következtében kára nem történt, miután mindjárt hason javadalmazásu hivatalba lépett. De mind a kir. tábla (1885. évi 7,740 .sz. alatt, mind a kir. Curia 1896. évi 4,886. sz. Ítéletében azt is odaítélte, kimondván, mikép: «az, hogy az elbocsátott egyén kapott-e időközben szolgálatot vagy sem — az elbocsátó uraság kötelezettségén mit sem változtat». Egy másik szintén felmondás nélkül elbocsátott gazdatiszt Cs. Rezsőnek a szepesi káptalan ellen folytatott hason perében a Curia 1885. szept. 5. 738. sz. a. egy évi felmondási időre nemcsak az illető fizetését, hanem az életfentartására szolgált javadalmak kiszolgáltatását is megítélte. S. nevelőnőnek U. alügyészék ellen támasztott s fent említett ily nemű ügyében a budavári jbiróság (1889. aug. 5. 10,209. sz. alatt) a felmondási időre járt fizetését s az ellátás fejében hason összeget, tehát a fizetés kétszeresét állapította meg; s ezt azzal indokolta: «hogy felperes magaviselete vagy panaszolt mulasztása legföljebb azon okot adta meg, hogy a szolgálati viszonyt (alperesek) felmondják, ha egyéni felfogásuk szerint a nevelőnő magaviselete nekik nem tetszett s igy őt házukban nevelőül tartani nem akarták; és a mennyiben további kényelem szempontjából tőle nyomban megszabadulni kivántak, ezen kényelmet megfizetni is kötelesek, a hivatkozott törvény 56. és 97. §-ai értelmében. Miután tehát alperes minden jogos alap nélkül járt el, midőn a nevelőnőt nyomban elbocsátotta: köteles felperesnek a felmondási időre járó fizetésén kivül, az ellátás fejében, a fizetésének megfelelő összeget is megfizetni.» A kir. tábla 1889. évi szept. 27. 13,377. sz. a. helybenhagyta a járásbíróság Ítéletét indokai alapján. Sajnos, hogy a Curiának nem nyílt alkalma ezen kérdésben ujolag dönthetni. Annál is inkább, mivel a Curiának 1885-től ellenkező irányú enunciatiója van — következő esetben. R. nevelőül vétetett fel M. földbirtokos által 30 frt havi fizetés s teljes ellátás mellett. M. ürügyül használván gyermekei betegségét, a nevelőt minden felmondás nélkül elbocsátotta, miért R. által bepereltetett, ugy a fizetés, mint az ellátás értékének kiegyenlítése végett. A battonyai jbiróság egészen elutasította. A kir. tábla pedig nemcsak a fizetés összegét, hanem az ellátást is és pedig a szakértőileg megállapított havonkénti 20 frt összesen 3 havi felmondási időre 60 írtban megítélte. Ellenben a Curia 1885. márc. 27. 6,972. sz. a. a táblának az ellátásra vonatkozó ítéletét megváltoztatta, a felmondási időre járó fizetést megítélte, de felperest az ellátás megtérítésére irányzott keresetével elutasította azon indokból: «mert illetékes ellátás csak a tettleges szolgálattal kapcsolatos javadalmat képez; és igy a felmondási időre, miután felperes ily szolgálatot eltávozása után alperesnél nerrí tett, nem igényelhet*. Azonban a Curia maga is később ezen valóban téves s jogos alapon nem nyugvó elvtől eltért, nevezetesen a Seancin francia nevelőnek K. Imre előkelő magyar földbirtokos s neje ellen támasztott hason természetű perében, i Seancin alapos ok nélkül, idő előtt elbocsáttatván, fizetése fejében 750 frank s az ellátás cimén 100 frt egyenérték megtérítése iránt indított pert a bpesti I—III. ker. jbiróság előtt. Ez 1886. jun. 10. 5,778. sz. a. mindkét összeget megítélte következő indokból: «Birói eldöntés alá csak azon kérdés esik: vájjon felperes tarthat-e igényt a készpénzbeli fizetésen kivül, a részére kikötött egyéb járandóságok, mint lakás, étkezés, 'világítás és mosás fejében külön kárpótlásra? A dolog természetéből folyik hogy a most felsorolt járandóságok felperes díjazása kiegészítő reszet képezik s a felek természetbeni kiszolgáltatást kötöttek kis a mennyiben ez ily módon már nem teljesíthető, ez azon időre' I melyre felperes a díjazásra igényt tarthat, megfelelő pénzösszeg'