A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896 / 18. szám - A gondnokság alá helyezés kérdéséhez. Az 1877: XX. t.-c. 28. §. b) pontja

188 A JO 3 korát is, amelynek lezáró köve Verbőcy István Tripart i t u ma. Ez a nagy jogtörténeti emlék mintegy megkövült állapotban mutatja félezer esztendő jogfejlődését és az ősiség intézményének ott lerajzolt képe azt, hogy a nemzet géniusza mint alakitotta át a maga életföltételei szerint a feudális jogintézményeket. Milyen megragadó, felemelő és föllelkesítő az a látvány is, hogy a XVI—XVIII. századokban, amikor a török német háborúk nemzeti jogfejlődésünket megakasztották, épen ez a Tri partit um volt az, mely a nemzetileg konstruált jogot három évszázad idegen befolyásától is meg birta menteni. A magyar jog mindig kész volt idegen jogok befogadására ; de azonnal megállott, megkeményedett, megkövült, hajthatatlanná és módosithatlanná lett, amint idegen jogot akartak reá kénys-zeriteni. A fejlődésre képes volt; de az erőszaknak nem engedett. A magyar jogászok örök büszkesége lehet, de hazafiasságuknak is ragyogó bizonyítéka, hogy idegen jogok recipiálását a nemzet életérdekének rovására soha meg nem tűrték. Azonnal ellenállottak, ha az volt a cél és inkább eltengődtek régi, avult jogrendszerekkel, hogysem a nemzeti élet földulását uj jogokkal megengedjék. A hazát nem adták oda a legtökéletesebb jogrendért sem. A Tripartitum uralma, — pedig nem is volt törvény, — három századig tartott; egészen 1848-ig. Apáink még abból citáltak ; mi is ebből citálunk olykor. Ez a háromszáz esztendő — kivéve az erdélyi külön jogfejlést, — a magyar jogtörténetre nézve «holt» korszak. De ez a halál nem a magyar jog halálát, hanem ellenkezőleg annak élvemaradását jelenti. Ha nem lenne halott ez a három század, ha akkor is fejlődött volna a magyar jog; ha idegen, német kódexek kerültek volna Corpus Jurisunkba: most Magyarország maga volna halott. A legújabb kor 1848* óta folyik. Idegen jogok ellen való küzdelemmel kezdődött, de ez 1861-ben megint csak a magyar jog diadalával végződött. Ragyogó diadal ez is, amikor a nemzeti jog a benne rejlő ősi erővel legyőzi az idegen uralmat. Az országbírói értekezlet szinte jelképe a magyar jogászhazafiságnak. És ime, 1867 óta, hogy az idegen jogok fölkényszeritésének lehetősége is megszűnt, a magyar jog története azonnal tovább folyt, mint ahogyan azt Deák Ferencz a ((jogfolytonossága nagy jelszavában kimondotta. Az idegen jogok hatása és recipiálása megindult ismét, mint minden történelmi korszakban, valahányszor a nemzet ősi, jogalkotó érzését a korrumpálástól félteni nem lehetett A müveit európai nemzetek jogintézményeit, — államjogaink féltékeny megőrzése mellett, — a nemzeti önállóság veszedelme és romlása nélkül asszimilálhatjuk ismét és tovább haladhatunk őseink nyomdokain, amelyek oly biztonsággal és határozottsággal vannak kilépkedve történetünk ezeréves területén. Teszszük is és tegyük is, sohasem lustán, de sohasem tulszerényen; mindig készen a haladásra, de sohasem a magyar jogász-jellem föladására. Hogy a magyar jogászvilág most e nemzettel együtt ünnepel, fölemelt fejjel és büszkén teheti. Múltját a hazafias érzés és a bölcseség kettős csillagának egyenletes fénye ragyogja be. De ne is veszítse el szemei elől soha e kettős vezércsillagot. Nemzetünket ősi ethnikai ereje tartotta fönn ; de mert kis nemzet, bővülni, megerősödni és nagygyá lenni, minden viharnak és vésznek ellenállani csak ugy képes, ha jogintézményeiben is, mint minden másban, nem zárja el magát saját világába, hanem életerőt és táplálékot vesz föl Európa óriási műveltségéből, amire, hogy fejlődhessék, föltétlenül szüksége van. De ne tegye ezt soha ugy, hogy saját nemzeti jellemét csorbitsa meg vele és ne tegye sehogyan, mihelyest észreveszi, hogy jogfejlődését külső erő és kényszer mozgatja. Ezer esztendő tanulsága, ho£y fejlődni idegen erők asszimilálásával birunk csak igazán; de magyarok maradni csak saját erőnk és kemény jellemünk szerint birunk, A gondnokság alá helyezés kérdéséhez. \ (Az 1877: XX. t.-c. 28. §. b) pontja). Irta : SCHEIBNER KALMAN ügyvéd Zentán. Innen-onnan husz esztendeje lesz, hogy az árvák és egyéb nem «sui juris* személyek codexe, az 1877: XX. t.-c. érvényben van, és ezen idő alatt csak egyszer szorult reparatióra az 1885: VI. t.-c. által. Birói hivatalos beavatkozásnak csak gyámság és gondnokság alatt álló, távollevő ismeretlen tartózkodásu örökösök érdekében vagy ha örökösök egyáltalában nincsenek, lévén helye, az ilyen hagyatéki eljárás a gyámhatóságok felügyelete alatt, kissé nehézkesen és hosszadalmasan bonyolittatott le, de az örökös—post tot discrimina rerum — előbb-utóbb mégis hozzájuthatott örökrészéhez, és a tulajdonjog javára telekkönyvileg bekebeleztetett. Másként állt azonban a dolog a nagykorúak öröklésénél, kik a hagyatékot «ipso jure» birtokba vévén, az örökösödési illeték lefizetésével az eljárást befejezettnek tekintették. A tulajdonjog telekkönyvi rendezésével nem sokat törődtek, mert nem akartak költekezni, és mert mindig akadt és ezután is fog akadni vevő, ki nem a telekkönyvi állapotot, hanem azt, hogy az ingatlant birtokba veheti-e, vizsgálván, a megszorult örököstől megvette az örökhagyó telekkönyvi tulajdonául bejegyzett fekvőséget, sőt azt ismét tovább eladta harmadik személynek. Erinek maradt aztán a nehéz feladat maga után «behuzni az ajtót* a mi bizony költséges dolog volt, mert a jogelődök vagy megtagadták a hagyatéki eljárás megindítását vagy csak áldozatok árán voltak arra hajlandók. Gyakori eset volt, hogy egyik vagy másik örökös elhalt, ezeknek a jogutódai aztán drágán adták «aláirásukat», ugy hogy a vevő kétszer is megfizette a vételárt, míg a vett ingatlan tulajdonjoga telekkönyvvileg nevére íratott. Ha ez sem vezetett célhoz, az ingatlan szállt tovább tényleges birtoklás utján apáról fiúra, vevőről vevőre, a forgalomból kizárva, míg az 1892: XXIX. t.-c. a telekkönyvi birtoklap tisztázására és rendezésére egyedüli helyes utat és módot meg nem jelölte. Égető szükségünk volt tehát az örökösödési eljárás reformjára és mindnyájan örömmel üdvözöltük az 1894: XVI. t.-c. életbeléptetését, melynek főcélja a telekkönyv rendben tartásának biztosítása lévén, bizonyos feltételek be nem tartása esetére a kényszereljárást az ingatlanhagyatékoknál a nagykorúak öröklésére is kiterjesztette, szabatosan megállapította a haláleset felvételét, leltározást, az idézés módozatait, a meg nem jelenés jogi következményeit stb., egyszóval igyekezett kimeríteni az eshetőségek minden változatait, hogy az örökösödési eljárás fennakadást ne szenvedjen. Az apparátus tehát működik. Ámde emberi intézmény tökéletes nem lehet. Egy véletlenül felszínre kerülő, számításon kívül maradt körülmény megbénítja, megakasztja az eljárást, mint a hogy megakasztja futásái ban az emberfeletti erővel dolgozó mozdonyt a szerkezetébe hatolt vasdarab, egy kavics, és csak ennek eltávolítása után képes ismét működni. Ilyen kavicsról akarok megemlékezni. Kovács József és neje végrendelet nélkül négy gyermek hátrahagyásával elhaltak. Hagyatékukat képezik egy ház és szántóföldek 2,000 frt becsértékben. Az egyik örökös Kovács Antal 36 éves, nőtlen, gyenge elméjű és egyik nőtestvére gondozása alatt van. A hagyatéki iratokhoz csatolt orvosi bizonyítvány szerint: «szemcsés köthártyalobban (trachoma) szenved, ebből kifolyólag mindkét szemén képződött külső hályog miatt csaknem teljesen vak, elméjének fejletlenségét illetőleg annyira gyenge elméjű, hogy cselekedeteinek megítélésére és szabad akaratának elhatározására nem képes*. Testi fogyatkozása és cselekvési képességének ilyetén korlátolt voltánál fogva személyesen megjelenni és örökösödési nyilatkozatot tenni képtelen lévén, a tárgyalással megbízott kir. közjegyző megkereste a megyei gyámhatóságot gondnok kirendelése végett. A gyámhatóság azzal az indokolással, hogy nagykorú gyenge elméjűnek az 1877: XX. t.-c. 28. §. b) pontja értelmében gondnokság alá helyezése a kir. törvényszék hatáskörébe tartozik, az iratokat további eljárás végett a kir. közjegyzőhöz visszaküldte. De hát mit tehet a közjegyző ? Az 1877: XX. t.-c. 31. §. szerint nagykorú, gyenge elméjűnek gondnokság alá helyezését kérhetik: maga a gondnokság alá helyezendő, vagy fel- és lemenő ágbeli rokonai. Az 1885: VI. t.-c. 3. §-a ezt a jogjt kiterjesztette a házastársra is. Az adott esetben azonban gyengeelméjünek sem házastársak sem fel vagy lemenő ágbeli rokonai nincsenek, és így csak ő maga kérhetné a gondnokság alá helyezést. A közjegyző tehát — bár nézetem szerint az hatáskörén kivül esik, és nem is kötelessége — legfeljebb azt tehetné, hogy a gyengeelméjüt becitálva, a gondnokság alá helyezési kereset beadása céljából ügyvéd vallásra utasítaná. Ámde a fentebb emiitett orvosi bizonyítvány szerint oly személyi állapot forog fenn, hogy Kovács Antal — még ha megjelenne is a közjegyző hívására — ennek felvilágosítását, kitanitását meg nem értené, de mint akaratelhatározásra képtelennek meghatalmazása érvénytelen is lenne. Még csak a tiszti ügyész nyakába sem lehetne varrni a keresetindítás kötelezettségét az 1885: VI. t.-c. 4. §-a értelmében, mert a gyenge elméjű 500 frt értékű tehermentes ingatlant örököl és nőtestvére által gondoztatik, tehát nem lehet attól tartani, hogy elszegényedvén, a község eltartására szorul. ; Ugy áll tehát az ügy, hogy a gyenge elméjű nagykorú Kovács Antal öröklési nyilatkozatot nem tehet, és gondnoka sincs, ki helyette tenne, ezen kérdés megoldásáig a hagyatéki eljárás függőben marad és a többi örökös sem juthat örökségéhez Hol itt a megoldás kulcsa ? Csodálatos, hogy midőn az uj örökösödési eljárás a még meg nem született személyek, a még csak létesítendő közérdekű