A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 52. szám - A büntető törvénykönyv 254. és 400. §-ainak viszonyához. Vége

378 A JOG A zálogba adott tőzsdei árfolyammal biró értékpapírokra nézve, valamint a váltóbeli és egyéb követelésekre nézve a törvény rendelkezése egészen világos, a zálogba adott ingóságokra nézve azonban a törvény szűkszavú és homályos. Ugyanis a váltótörvény (106. § 1. pont) e tekintetben a következőkép intézkedik: a váltóbirtokos «az ingóságokat a váltóeljárás szabályai szerint kielégítésre fordíthatja.» Kérdés most már, hogy a törvény ezen kitétele helyesen mikép értelmezendő. Plósz Sándor (A magyar váltójog kézikönyve 1889. 435. lap) szerint a törvény a hitelezőnek az ingóságokra vonatkozólag nem nyújt a kielégítés módjára nézve előnyt, a mennyiben a váltóbirtokosnak váltókeresetét ugy, mint zálog nélkül meg kell indítania és itélet után a zálogtárgyakra végrehajtást vezettetnie. Szerinte ezen magától érthető pont tulajdonképen csak annyiban bir jelentőséggel, a mennyiben az abban megállapított jog a zálogbirtokost csőd esetében is megilleti. Ezen nézetének támogatására hivatkozik szerző az eredeti és miniszteri javaslat indokaira. A judikatura pedig arra nézve, hogy ily esetben a váltóhitelező köteles-e keresetet indítani, vagy pedig kereset indítás nélkül elégitheti-e ki magát a zálogtárgyból, - — ingadozó. Ugyanis egy esetben kimondotta a legfőbb biróság: •miszerint az, hogy valamely váltókövetelés fedezésére bizonyos meghatározott dolog köttetett le zálogul és fogadtatott el, nem szolgálhat indokul arra, hogy a marasztaló Ítéletben alperes csakis a zálogul lekötött dologból befolyandó vételár erejéig marasztaltassék el.» (Dt. XX. 49.) Vagyis miután a most hivatkozott határozat marasztaló Ítéletről tesz említést, okvetlenül kereset-inditás történt. Egy más esetben pedig ekként határozott a felső biróság: «habár a váltóbirtokos magát azon tárgyakból, melyekre magánúton zálogjogot nyert anélkül, hogy követelését előbb kereset utján kellene érvényesítenie, az 1881 : 60-ik t.-c. 115. §-ában meghatározott eljárás szerint kielégítheti: mégis köteles a végből, hogy az árverés elrendelhető legyen a kézizálogul kapott tárgyakat az árverési kérvényben felsorolni vagy legalább minőségük szerint általánosságban megnevezni.* (Dt. u. f. IV. 201.) Más alkalommal pedig szintén kimondotta hogy: «zálogjoggal biró váltóhitelező csak jogosítva, de nem egyszersmind kötelezve van magát a zálogból per nélkül kielégíteni. Joga van tehát előlegesen az adós elmarasztalását kérni.» (Dt. XXVIII. 269.) Ezen utóbbi határozatokból pedig az tűnik ki, hogy a váltóbirtokos a magánúton nyert zálogjogát kereset-inditás nélkül érvényesítheti. Ezek után kérdés, hogy a váltói zálog mikép érvényesítendő, illetőleg mennyiben privilegiált a váltói zálogjog a köztörvényi zálogjoggal szemben ? vagy privilegiált-e a váltói zálogjog a köztörvényi zálogjoggal szemben. Nézetem szerint e kérdés helyesen a legisrátio alapján vagyis a logikai törvény-magyarázat alapján oldható meg. Ha a váltótörvény a váltókövetelések részére külön zálogjogot, az u. n. váltói zálogjogot statuálta, ezen zálogjogot okvetlenül privilegiálni akarta a köztörvényi zálogjoggal szemben, mert ha a váltói követelések fedezésére adott dologra vonatkozó zálogjog épugy érvényesítendő lenne, mint a köztörvény szerinti zálogjog, akkor felesleges volt ezt külön a váltótörvénybe felvenni. Azon nézetet pedig, hogy a váltótörvény 106. § 1. pontjának más jelentősége nincs, mint az, hogy a váltói zálogjog a váltóbirtokost csőd esetében is megilleti, — mi a hivatkozott § folytatásában ki van mondva — nem oszthatjuk, mert a csődtörvény (1881: XVII. t.-c.) 52-ik § értelmében a külön kielégítés nemcsak a magánúton szerzett zálogjoggal biró váltóhitelezőt illeti, hanem mindazon hitelezőt, a kik valamely dologi jog alapján a közadós bizonyos vagyonából külön kielégítést igényelhetnek; tehát azon hitelező is külön kielégítésre van jogosítva, kinek köztörvény szerinti zálogjoga van. Ha pedig a törvény ezen §-ának eme jelentőség sem tulajdonitható, akkor a § ezen pontja ismét csak felesleges volna. Ha most már elfogadjuk azt, hogy a törvény a hitelezőnek nem nyújt a kielégítés módjára nézve előnyt és a §-nak nem lehet az a jelentősége és célja, hogy avval kimondassák, miszerint váltói zálogjog a váltóbirtokost csőd esetében is megilleti, — mint azt fentebb kimutatni megkíséreltem, — akkor a törvény ezen kitételének, hogy a váltóbirtokos «az ingóságokat a váltóeljárás szabályai szerint kielégítésre fordithatja> más jelentőséget nem tulajdonithatnánk, — miután azt nem lehet feltételezni, hogy a törvényhozó minden cél és jelentőség nélkül beszél — mint azt, hogy a váltóhitelező a keresetet, mint váltókeresetet tartozik megindítani és az ennélfogva a váltóeljárás szabályai szerint fog tárgyaltatni. Ez azonban szintén nem lehet a § jelentősége, mert ha váltói zálog van, akkor vam váltókövetelés is és van váltó is, a váltóeljárás 3. §-ának 1. pontja pedig kimondja, "hogy a váltökeresetek a váltóeljárásra1 tartoznak. Ezek után nem foroghat fen kétség zt iránt, hogy a tör-j vény ezen homályos kitétele, hogy a váltóbirtokos <az ingósá-1 gokat a váltóeljárás szabályai szerint kielégítésre fordíthatja* helyesen ugy értelmezendő, hogy a hitelezőnek a kielégítés módjára nézve előnyt nyújt, mint azt a judikatura is általában elfogadta. A büntető törvénykönyv 254. és 400. §-ainak viszonyához* Irta: Dr. HEIL FAUSTIN, budapesti kir. táblai biró. "y 'Vége.) II. A második kérdés, minthogy annak bármily irányban megoldása mellett a büntetőjogi következmények azonosak, csak elméletileg lehet érdekes, gyakorlati jelentősége nincs. A deliktumegység mellett az a döntő érv szól, hogy az u. n. eszmei bűnhalmazat nem reális fogalom. Árnyék, melynek nincs teste, anyagisága, realitása. A büntetőjog pedig csak reális fogalmakkal van hivatva operálni. Halmazat, mely valósággal nem, csak eszmeileg létezik, a spiritizmuszra s ennek mysiticizmuszaira emlékeztet, a minek az, élet realitásával foglalkodó büntetőjog terén jogosultsága nincs. De lege lata hozzá lehet tenni, hogy a törvény az eszmei halmazat szót nem ismervén, annak a judikaturába becsempészése törvényes alappal nem bir, s mellőzése, illetve kiküszöbölése már a fogalomhoz tapadó s attól szinte elválaszthatlan zűrzavar kikerülése érdekében is kívánatos. III. A harmadik kérdésnek, a második kérdés mintegy praejudicialis kérdését képezi. A büntetőjogi következmények azonosságánál fogva valami mélyreható érdemleges gyakorlati jelentőséggel ez a kérdés sem bir. De az ítélet szerkesztésére befolyással lévén, a kérdéstől alaki jelentőséget eltagadni nem lehet. Érdemleges jelentőséggel nem bírván a kérdés, mert a vádlottra nézve teljesen mindegy, vájjon ilyen vagy amolyan kifejezéssel verik el rajta a port, tulajdonképen azt lehetne mondani, hogy az itélet miként való szerkesztése büntetőjogilag közömbös dolog. De ha teljesen erre az álláspontra helyezkednénk is, a mit pedig az alakiságnak jogosult igényei nem látszanak javallani, egyet feltétlenül megkövetelhetünk, és ez — a judikaturának egyöntetűsége. Az egyöntetűségnek hiánya, melyet mint sok más, ugy ebben a kérdésben konstatálni kell, legalább is kellemetlen benyomást tesz. Az 1884. évi február 26-án kelt curiai itélet (B. J. T. 8. k. 27. 1.) az alsóbiróságilag egyedül csalárd bukás miatt elitélt vádlottat a vétkes bukásban is vétkesnek mondja ki, kijelentvén, hogy a btkv. | 95. §-a értelmében az elkövetett több cselekményekre csak egy büntetési nem alkalmazandó ugyan, azonban a bűnösség, illetőleg vétkesség minden egyes elkövetett cselekményre, annak minősülése szerint kimondandó. Hogy ez az indokolás, ugy a mint szövegezve van, nem a btkv. 95. §. hanem annak 96. §-ára illik, azt indokolni is felesleges. Avagy anyagi halmazat esetén szabad-e több büntetési nemet, s nem kell-e csak egy büntetési nemet alkalmazni ? s anyagi halmazat esetén nem kell-e a bűnösséget, illetőleg vétkességet minden egyes elkövetett cselekményre annak minősülése szerint kimondani? Az itélet kifelejtette a leglényegesebbet: azt, hogy csak egy büntetést, csak egyik cselekménynek a büntetését szabad — ellentétben az összbüntetéssel — alkalmazni. A szövegezésnek ezt a helytelenségét azonban, minthogy az ítéletnek ez a része a most tárgyalt kérdésre nem vonatkozik, csak mellesleg érintem. Az 1887. évi november 4-iki itélet, vádlottakat okirathamisitásban, valamint ezzel eszmei halmazatban álló csalás bűntettében mondja ki bűnösöknek (B. J. T. 16. k. 62. 1.); épugy az 1890. évi október 1-én kelt itélet ÍB. J. T. 25. k. 9. 1.) a 400. §. alá eső közokirathamisitás bűntettének, és a 379. §. alá eső csalás eszmei halmazatában; 1889. évi okt. 24-iki ítélet'(B. J. T. 20. k. 20.'. 1.) «a 394. §-ban meghatározott közokirathamisitás bűntettében eszmei halmazatban a btkv. 467. §-ban meghatározott megvesztegetéssel* stb. Hosszú sora a curiai Ítéleteknek ellenben az ellenkező álláspontot foglalja el. A vádlottakat a btkv. 425. §-ába atköző tüzvészokozás s a 95. §. alapján a kbtkv. 115. §-ába ütköző kihágásban is vétkeseknek kimondó alsóbirósági Ítéletek megváltoztatásával az 1883. nov. 8. itélet (u. o. 7. k. 295. 1.) vádlottakat a kihágás alól felmenti mert: «a 95. §. értelmében, ha egy cselekmény a büntető törvénynek több rendeletét sérti, az egy büntetendő cselekményt és pedig azt képezi, melyre a legsúlyosabb büntetés vagy büntetési nem van megállapítva*; az 1885. évi június 3-iki itélet (u. o. 11. k. 9. 1.) a btkv. 165. és 262. §-ai alapján anyagi halmazatban alsóbiróságilag elitélt vádlottakat a 262. §-beli vétség alól kifejezetten felmenti «mert a cselekmény csak eszmei halmazatot állapit meg*; az alsóbirósági ítéleteket, melyek vádlottat a btkv. 423, és 382. §-ok eszmei halmazatában mondották ki bűnösöknek az 1887. márc. 1. itélet (u. o. 16. k. 20 í. L) megváltoztatja, és vádlottat csak is a btkv. 123. §-ába ütköző gyujtogatásban mondja ki bűnösnek, mert vádlott a 382. §-nak rendeletét is sértette ugyan, ily esetben azonban a btkv. 95. §-ának határozott rendelkezéséhez képest (sic!) csak az a törvény alkalmazandó, mely a legsúlyosabb büntetést állapítja meg! Az első biróság vádlottakat csak a lopás bűntettében, a kir. Ítélőtábla a lopás és 421. §-beli vétség eszmei halmazatában mondja ki bűnösöknek; az 1888. évi oct. 1. curiai itélet fu. o. 16. k. 237. ü a bűnösség megállapítása kérdésében a kir. ítélőtábla ítéletét megváltoztatja s a kir. törvényszéknek Ítéletét hagyja helyben, mert: .eszmei halmazat esetében az itélet intézkedő részében vádlott csak azon bűntényben mondandó ki bűnösnek, mely miatt reá a büntetés kiméretik, •V'i'iP—yijofl—íufcnolöb rrcíjlB^tj nagi rtr.drtoxfi JÉjIoablc^tBl * Első cikk előző számban.