A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 45. szám - A tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzése - Az ügyvédi járandóságok

322 A JOG A tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzése. Irta: VANNAI GUSZTÁV, lippai kir. közjegyző. A «Jog» folyó évi 35. száma a következő Al i quis által aláirt kérdést közölte: «Vonatkozással az 1892. évi XXIX. t.-cikk 2. §-<-ának b) pontjára, a 4. §. utolsó bekezdése, az 1893. évi 24,366. szám alatt kelt rendelet 11., 16., 17., 116. és 119. §-aira kérdem: kinek a tulajdonjoga jegyzendő be az ingatlanra az eljárt kir. közjegyző által felvett, a 119. §. értelmében a telekkönyvi hatósághoz bemutatott külön jegyzőkönyv alapján, a tényleges birtokosé-e, vagy pedig a közvetlen birtokelődé, az örökösé-e, vagy az örökhagyóé-e? Nagy kíváncsisággal vártam ezen becses lap következő számát, mert azt gondoltam, hogy a felvetett kérdéshez bizonyára többen fognak hozzászólani. Csalódtam. Azóta nemcsak egy, hanem már több száma megjelent és egyikben sem találok választ a fennebbi kérdésre. Pedig szerény nézetem szerint nagyon is aktuális thema volna nemcsak a fennebbi kérdést, hanem egyáltalában az 1892. évi XXIX. törvénycikket, az ezzel kapcsolatos korábbi törvényeket és ezekre vonatkozó 1893. évi 24,366. számú igazságügyministeri rendeletet behatóbb eszmecsere tárgyává tenni. Miután tehát senki sem akadt, ki Aliquis kérdésére válaszolt volna, én erre vállalkozom és egyúttal (bár eddig cikkek írásával nem foglalkoztam, a mihez sem időm, sem elegendő hivatottságom nincsen), leszek oly bátor, fennebb emiitett törvényeket és igazságügyministeri rendeletet illetőleg a gyakorlatban, nevezetesen a hagyatéki eljárásban szerzett tapasztalatai-mat közölni. A fenti kérdésre válaszom a következő: Szerény nézetem szerint sem a birtokelődöt, sem az örökhagyót nem lehet mint tényleges birtokost bejegyezni azon egyszerű oknál fogva, mert előbbi, a mint utódot kapott, utóbbi pedig, halála beálltakor megszűnt tényleges birtokos lenni. Megerősíti ebbeli nézetemet az 1893. évi 24,366. számú igazságügyministeri rendelet 40. §-a mely szerint «arra, hogy valaki tényleges birtokosnak tekintessék, kettős kellék szükséges: hogy az ingatlant élők közötti jogügyletnél, öröklésnél, birói Ítéletnél vagy átadási végzésnél fogva birja és hogy az ingatlant mint sajátját tartsa birtokában*. Ebből következik, hogy ha ezen kellékek megvannak, az illető mint tényleges birtokos bejegyezhető, legyen az örökös vagy bárki más, csak a birtokelőd és az örökhagyó be nem jegyezhetők, mert azokban a főkellék, a tényleges birtok, hiányzik. Ez válaszom a kérdésre. A kiknek más a véleményük, az ügy érdekében felkéretnek, miszerint véleményüket szintén közölni méltóztassanak. És most legyen nekem megengedve, még néhány szót az 1892: XXIX. törvénycikkre és az ezzel kapcsolatos korábbi törvényekre (1886. évi XXIX., 1888: XXXVIII. és 1891: XVI. t.-cikkek), valamint a 1893. 24,366. számú igazságügyministeri rendeletre vonatkozólag mondani. Ezen törvényeknek tudvalevőleg az a céljuk, a legmagasabb fokú rendetlenségben lévő telekkönyveinket ismét rendbe hozni. Ez igen helyes, üdvös intentio — csak a kivitel módját illetőleg, főleg hagyatéki ügyekben nagy aggályaim vannak, és én nem habozom kijelenteni, hogy a telekkönyvi akadályok elhárítása tárgyában előbb követett eljárást helyesebbnek tartom, nemcsak azért, mivel az újnál egyszerűbb volt, hanem főképen azon okból, mivel a nép jogérzetét nem sértette. Attól lehet tartani, hogy az uj törvények némely intézkedései, nem egy esetben, a népnek a telekkönyvi intézményben és a hatóságokban vetett bizalmát megrendíteni fogják. Az 1877. évi XX. törvénycikk 250. és 254. §-ai szerint «oly esetekben, midőn valamely hagyatéki ingatlan nincs az örökhagyó nevére telekkönyvezve, megszereztetik az okirat, illetőleg az érdekeltek megidézésével jegyzőkönyvbe vétetik azon nyilatkozat, melynek alapján az átirás eszközölhető*. Ekként szabályozta a régi törvény a fenforgó telekkönyvi akadályok elhárítása tárgyában követendő eljárást. Tehát vagy megszereztetett a telekkönyvi átírásra alkalmas okirat, vagy ha az megszerezhető nem volt, a külön megidézett telekkönyvi tulajdonostól, esetleg örököseitől oly jegyzőkönyvi nyilatkozat vétetett, melylyel a telekkönyvi átíratást megengedték. Ha pedig ily nyilatkozat kiállítása megtagadtatott, a hagyatéki biróság csupán azt állapította meg, hogy az örökhagyó nevére át nem irt ingatlan mint örökség vagy hagyomány kire szállott, az illető azután jogosítva volt a telekkönyvi átíratást, szükség esetében általa megindítandó per utján eszközöltetni. A régi törvény tehát a telekkönyvi tulajdonost, illetőleg jogutódait határozottan védelmébe vette. Lássuk már most az uj törvényt. E szerint a telekkönyvi tulajdoni jog egészen mellékes dolog. Fődolog a tényleges birtok és két, három esetleg tíz évi békés birtoklás, no még a «bizalmi férfiak" — jó akarata. Ezekkel azután lehet a telekkönyvi tulajdonost a telekkönyvből kiszorítani. Igaz a telekkönyvi tulajdonos de csak ő maga, ezt még meggátolhatja, ha ugyanis az 1886: XXIX. törvénycikk 44. §-a szerint kibocsátott végzést oly hamar megkapja, hogy még van ideje a kiküldött helyszíni működésének befejeztéig ellenmondását élő szóval előterjeszteni. Ha a végzést kellő időben meg nem kapja, már csak a telekkönyvi hatóság előtt élhet ellenmondással — addig pedig a tényleges birtokos tulajdoni joga bejegyeztetik. Még rosszabbul vannak a telek'könyvi tulajdonos jogutódjai. Azok, habár a kiküldött helyszíni ni ez a üködése közben élnek ellenmondással, ezzel célt nem érnek cz a tényleges birtokos tulajdonjogának bejegyzését nem akadályozza, csak azt eredményezi, hogy a külön jegyzőkönyv az ellenmondással együtt további eljárás végett a telekkönyvi hatóságnak bemutattatik. (1886: XXIX. t.-c.kk 53. §.) • Legrosszabbul vannak azonban a telekkönyvi tulajdonos azon jogutódjai, <kik a községben nem laknak és azért meg sem idéztetnek, hanem az eljárás folyamatba tételéről csak ajánlott levélben értesitendők. Ezen ajánlott leveleket azok, kik oly faluhelyeken laknak, hol postahivatal nincsen, a legtöbb esetben nem fogják megkapni, de ha azokat meg is kapják, nem fognak e levelekre nagy súlyt fektetni. Mert ha akad is valaki, ki e levelek tartalmát nekik megmagyarázhatja, azt ők soha sem fogják elhinni, hogy ha ők bizonyos időben ellenmondással nem élnek, jogelődjük tulajdoni joga minden ujabb meghallgatásuk nélkül kitöröltetni fog. Különösen azok nem fogják ezt elhinni, kik ama bizonyos igatlant illetőleg, melynek tulajdonjoga még jogelődjük nevére van bejegyezve, talán éppen most a hagyatéki eljárást megindították. Szép meglepetés lesz tehát, ha a jogutódok egyszerre egy telekkönyvi végzést kapnak, melylyel tudomásukra hozatik, hogy az atyjuk vagy nagyatyjuk hagyatékához tartozó ingatlan vagyonra nem ők, az örökösök, hanem egy idegen ember lett mint tulajdonos bejegyezve! És most ezen szerencsétlen jogutódok a telekkönyvi végzéssel a királyi közjegyzőhöz fognak szaladni és azt következően fogják apostrofálni: «Uram, két hónappal ezelőtt nálad voltam. Akkor atyám hagyatéka letárgyaltatott és te azt mondtad, hogy a hagyatéki ingatlan nekem és két testvéremnek átadatni és a mi nevünkre telekkönyvileg átíratni fog. Kaptam is a kir. járásbíróságtól hagyaték-átadó végzést, sőt az örökösödési illetéket is már lefizettem — és ime most kézbesítenek nekem egy telekkönyvi végzést, mely szerint, nem én és testvéreim, hanem egy egészen idegen ember lett mint tulajdonos bejegyezve! Mi történt itt? Ez nem igazság! Mi ki vagyunk játszva.> Most tessék a kir. közjegyzőnek annak a szegény embernek a tényleges birtokos tulajdonjoga bejegyzéséről szóló törvényt megmagyarázni! Hiába fogja neki mondani, hogy addig, mig az ő atyja hagyatéka tárgyaltatott, a tényleges birtokos tulajdonjogát az 1892. évi XXIX. törvénycikk értelmében bejegyeztette, mindez a volt telekkönyvi tulajdonos jogutódját megnyugtatni nem fogja, hanem ő erősen meg lesz győződve, hogy itt igazságtalanság történt, sőt talán még azt is fogja magának képzelni, hogy a kir. közjegyző őt kijátszotta. Ments meg Isten, hogy azon közbizalom, melyben a közjegyzői kar részesül, csak a legkisebb mértékben is megrenditessékl Ez nagy baj volna. Én nem tagadhatom, hogy nekem nagy aggályaim vannak és attól tartok, hogy a kérdéses törvénynek jó hatásai nem lesznek; azért kötelességemnek ismertem, szerény tehetségemhez képest, e kérdést szellőztetni és a szakkörök, nevezetesen kartársaim figyelmét, erre felhívni. Talán már most többen fognak e kérdéshez hozzászólani. Én nagyon boldog leszek, ha nálamnál hivatottabb tényezők aggályaim alaptalanságát kimutatni fogják. Az ügyvédi járandóságok. Irta ARANY SÁNDOR budapesti kir. albiró. ^Az 186F. évi LIV. t.-c. 252. §-a alapján a bíróságok ügydöntő határozatainak és kiváltképen az ítéleteknek egy stereotyp mondata van, a mely emigy-amugy variálva, többnyire a következően hangzik: «Az ügyvédi dijak és költségekre nézve tett intézkedés az 1868. évi LIV. t-cikk 252. §-án alapszik.* A felső bíróságok — szorosan és helyesen alkalmazkodva a 252. §-hoz — rendszerint csak a dijak összegét állapítják meg, a költségekről nem tesznek említést. Az idézett szöveg természetesen az indokolásban fordul elő és correspondeál a határozatnak ama rendelkezésével, a melylyel az ügyfeleket képviselő ügyvédek járandóságait a biróság megállapította. Eddig azonban nincs eldöntve, hogy vájjon az Ítéletben megállapított dijak és költségekkel az ugyved teljes kielégítést nyer-e, avagy még felszámithatja ügyfelének azon dijait és költségeit is, a melyek olyan ténykedésekkel merültek fel, a mely ténykedéseket a bíró nem észlelhette, de hogy azok felmerültek, a biró tudhatta. Ilyen ténykedések pldaul: a tenyleirás felvétele, a félnek az eredetiekről elismervény kiadása, a visszaadás, a bíróságok előtti tárgyaláshoz való fuvarozás, az ugy nyilvántartása stb. stb. r i rJi! ,lf:!?etnek az ügyvédnek olyan követelései is, a melyek felmerültéről a perben eljáró bíróságnak sejtelme sem lehet. Például meg lett bízva annak kipuhatólásával is, hogy az adós hol SSriJw* megfelelő vagyona stb. Ilyen s ehhez hasonló eljárásokért az ugyved külön jutalmazása kétséges nem lehet. a7 ncrw!^ ^ flor,ebocsájtása után azt óhajtom kimutatni, hogy tása^l . f 32 itéletben a megbízó ellen való megállapihoe/JtP^u ériékkel Vaev éPen nem> oly kicsivel bir< ezfeí w*i P'táS S a stereotyp indokolás bátran elhagyható s ezzel az ,telet is egyszerűsíthető volna. ben s mnn felvfettem a kérdé9t az előttem tárgyalt ügyeknS i f?' h°gy néhány száz esetben csak 1-2 alkalommal ragaszkodott az ügyvéd a megállapításhoz.