A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 41. szám - A házközösségi tagok által elkövetett lopásokról. (Btkv 336. §. 8. pontja) - A részitélet kérdéséhez

A J lenséggel összeegyeztetni, s a minek némi mentségére csak az igazságügyi tekinteteken kivül álló kincstári érdekek, pénz­ügyi szempontok szolgálliatának. A Curián ezen birói személyzetszaporitás igen nagy mér­veket öltött, a nélkül, hogy az óhajtott és szükségelt sikert előidézhette volna. 1883. évben már igen szép számot kép­viselt a curiai előadói létszám 71-el, de ez még feljebb emel­tetett: 1885-ben 73-ra, 1887-ben 77-re és 1890-ben már 83-ra, sőt 1891-ben 90-re, 1892-ben visszament 83-ra és 1893-ban 82-re, de a jelen évben, 1894-ben, ismét szaporit­tatott, t. i. 86-ra. Az ügybejövetel emelkedéséhez járultak időszakonkint a szükségesekké vált jogi reformok, nevezetesen az államosítás az alsó fórumon, melyek lényeges befolyást gyakoroltak a szervezés alakítására. Mindkét alakulás együttesen közreműkö­dött és szüségessé tette a működő személyzet szaporítását és ettől elválhatlan igazságügyi költségvetés emelkedését. Ezek a helyes igazságügyi politikának oly szabályai, melyeknek figye­lembe nem vétele csakis igazságügyi zavarokra és hátrányokra vezethet. És ez tapasztaltatott 1872. évben a bírósági államo­sításnál, mely felületesen a törvénykezési adatok alapos fel­használása nélkül vétetett munkába. Ugyanis a bírósági államosítás előtt 1870—1871. évek­ben, a municipális rendszer keretében, a közigazgatási és tör­vénykezési kiadások, a megyék, kerületek és városok részéről 71js millióra rúgtak, tehát maguk a bíróságiak 5—6 millióra; az igazságügyi minister, illetőleg az állam befolyása alá tartozó jogi keretben pedig 3 millióra. És mégis 1872-ben az államosított igazságügy évi rendes költségeinek fedezésére csak 10.239,677 frt állapíttatott meg. (Befejezés köv.) \A házközösségi tagok által elkövetett lo­pásokról. (Btkv 336. §. 8. pontja.) Irta: KECSKEMÉTI BÁLINT antalfalvi kir. albiró. Ha figyelemmel kisérjük a magyar bűnügyi judicaturának azon elvi kijelentéseit, melyek a fenn kitett törvény-helyen tár­gyalt lopás gyakorlati eseteiben fölmerültek, azon eredményre jutunk, hogy a felső bíróságok a btkv 336. §. 8. pontjának alkal­mazásánál a szoros törvénymagyarázás elvét követik, és számos életviszonyban előforduló lopást, a melyről a mindennapi élet­ben azt szoktuk mondani, hogy egy kenyéren élők közt követte­tett el, a lopás nem minősített, vagy egyébként minősített esetei­ként birál el. Nem tapasztaltuk azonban azt, hogy a felsőbirósági határo­zatok behatóbban értelmezték volna ama lopásokat, melyek a szo­ros értelemben vett házközösségi intézmény keretén belől — ott, a hol ezen intézmény még fennáll, tehát a volt határőrvidéki része­ken — nap-nap mellett előfordulnak. Pedig ily értelmezésre a gyakorlatnak szüksége lenne nemcsak azért, mert a lopások emez esetei a közkézen forgó commentárokban sem érintetnek, hanem azért is, mert a házközösségi intézménynek úgyszólván tövében működő alsóbiróságok is legtöbbször ugy bírálják el azokat, mint speciális jelleg nélküli lopásokat. Ennek tulajdonitható azon jelen­ség, hogy a házközösségek territóriumán a btkv. 336. §. 8. pontja nagyobb kiterjesztést talál, mint a minő a törvényhozó intentió­jával összeférhet. Annyi bizonyos, hogy a házközösségi intézmény lényegének nagyobb szem előtt tartásával — a büntetendő lopá­sok száma jelentős arányban kevesbednék, s az esetek nagyobb része az eljárás megszüntetésében nyerne befejezést. A volt magyar határőrvidéken divó házközösségi intézmény­nek a vagyonkérdést tárgyazó elvei az 1850. évben kiadott u. n. Grenz-Grundgesetz 22., 34 és 37 §-aiba vannak lefektetve. Eze­ken sarkallik a magyar kormányzatnak a házközösségek megszün­tetése tekintetében keletkezett későbbi munkálata is. A hivatkozott alaptörvény szerint valamely házközösség kö­rén belől három, egymástól teljesen különböző rendeltetésű, épen ezért más-más jogi szempontok alá eső vagyonrészt láthatunk. U. m: 1. az első sorban fitagokat megillető közös ingatlansá­got (22. §.); 2. a házközösség tagjai által közösen szerzett, épen ezért a házközösség egészének javára szóló vagyont (34. §.), és 3. a házközösségi tagok — mint egyedek (Individuen) — által szerzett egyéni dolgokat (37. §.). A házközösségi vagyonnak eme törvényszerű különbségeit a büntetőjog elveinek alkalmazásánál is figyelembe kell vennünk, és pedig oly módon, hogy már a vizsgálat szakában kiderittessék az, hogy a lopással terhelt mily jogi természetű dolgot vett el a ház­közösségtől. Leggyakrabban az szokott előfordulni, hogy viszály támad a házfő, és valamelyik tag között; utóbbi felhasználja az előbbi távollétét, és egy csomó ingósággal együtt elillan, vagy elköltö­OG , 291 zik s önálló házat alapit. A házközösség feje pedig vádat emel lopás miatt, azon jogi meggyőződés vezérelvén, hogy a ház­közösség fennállása mellett annak vagyona fölött egyik tag magá­ban véve nem rendelkezhet. Ámde, mint láttuk, igenis lehet oly vagyonrész a házközösség kebelében is, a mely nem közvagyon, hanem egyéni tulajdon: e fölött rendelkezhetett azon egyén, a ki — bár önkényüleg — a házközösséget oda hagyta, s annak elvétele által lopást nem követett el, mert objective jogosan cselekedett. További kérdés, lop-e a terhelt akkor, ha oly ingókat vesz el, a melyek a házközösség tagjai által közösen szerzett, tehát valamennyi tagot közösen megillető ingóságok ? Hogy büntetendő elvétel a közös vagyonra nézve is létesül­het, a fölött judicaturánk megállapodott. Ezt kiemeli Illés Ká­roly is, előadván, hogy «a közös tulajdonban levő dolgok a tettest illető részen felül az utóbbira nézve szintén idegenekül tekintendők, mert nem tartoznak az ő tulajdonához*. (Btk. magya­rázata III. kötet 19. lapon.) Tegyük fel, hogy a példaként felhozott fenti házközösségi tag olyan lábas jószágokat hajt el magával, a melyeknek felneve­lése körül a többi tagok is fáradoztak, s a melyek a házközösségi földek mivelése körül közösen használtattak, kimondhatjuk-e — egyéb tényálladéki ismérvek fenforgása mellett, — hogy lopás forog fenn ! Annyi bizonyos, hogy terhelt cselekményében — a házközösségre nézve jogsérelem van, és ez az, hogy a többi ház­közösségi tagokat a használat lehetőségétől megfosztotta. E sére­lem rei vindicatio-val orvoslásra lelhet, bűnvád alapjául azonban csak esetlegesen, és pedig akkor szolgálhatna, ha a terhelt kész­séggel beismerné, hogy a dolgot magára nézve idegennek tudta; mig — ha védelme az lenne, hogy a kérdéses ingóságot azért vette el, mert a sajátjának hitte — ugy a «subjectiv jogtalanság hiánya* miatt fölmentendő lenne. Mert ily irányú védelem a ház­közösségi vagyonintézmény körzetében abban lel támaszra, hogy a tagok a házközösség tényleges feloszlása előtt is tulajdonosok, s csak a rendelkezési jog szenved korlátozást. A fentiekből — mint következmény — merül fel azon eset, mely a házközösségi intézmény kebelében előfordulható valódi lopás esetének tekinthető, — a mikor t. i. a terhelt oly ingósá­got vett el jogtalanul, a mely valamelyik házközösségi tagnak sa­ját dolga volt. Ilyenek gyanánt pedig — mint fennebb jelez­tük — a mindenik házközösségi tag által, a többiek hozzájárulása nélkül, tehát egyéni szorgalom utján szerzett dolgok tartandók. Mert «mindenik családtag jogosult azon időt, a mely a házközös­ségi kötelmek teljesítése után fenmarad, arra fordítani, hogy ön­magának szerezzen*. (Grund-gesetz 37. §.) Ha tehát a vizsgálat során az elvett ingóság ilyen jogi természetűnek ismertetik föl, akkor — a mindenha szükséges egyéb tényálladéki elemek fen­forgása esetében — megállapíthatjuk, hogy valódi lopással van dolgunk, — mely a házközösségi állapotnál, — helyesebben a cselekvő és szenvedő alanyok azon jogi helyzeténél fogva, hogy azok házközösségi tagok, — a btkv 336. §-ának 8. pontja szerint minősítendő. Ezek szerint a szoros értelemben vett házközösségek tagjai közt előforduló jogtalan elvételek abban birják különös jellegöket, hogy az elvett dolog jogi természetéhez képest vál­nak csupán a polgári jog szerint orvosolható, vagy pedig ezen felül még büntetéssel is sújtandó elvételekké. Ugyan ezt a nem szoros értelemben vett egyéb házközös­ségi alakulatok esetében nem láthatjuk; ezeknél fő az, hogy az alanyok a közös háztartás tagjai legyenek s a lopás már e körülménynél fogva minősített lopás lesz. A szoros értelemben vett házközösségeknél ellenben a tagok házközösségi jellege csak másod sorban, vagyis annak, mint előzménynek fenforgása ese­tében veendő figyelembe, hogy a lopás tárgyát oly ingóság képezze, a mely valamelyik házközösségi tagnak egyéni tulajdonában volt: ha e feltétel hiányzik, azon alapon, hogy az elvétel házközös­ségi tagok közt történt, lopásról nem szólhatunk. Hogy pedig valaki az imént előadottakból azon következte­tést ne állítsa fel ellenünk, hogy azok szerint a szoros értelemben vett házközösségekkel szemben meg nem engedett kivétel tétetik, mert előfordulhat, hogy a házközösség közös dolga képezi lopás tárgyát, — a mikor is szerintünk büntetendő elvételről nem le­hetne szó, — hát kiemeljük, hogy a szoros értelemben vett, t. i. a volt magyar határőrvidéken még intézmény gyanánt élő ház­közösségekkel szemben a gyakorlati életben rendszerint oda ju­tunk, hogy csak a valamelyik házközösségi tag egyéni dolgának elvételét tehetjük lopás tényálladékává, mert a házközösségi többi vagyon a közösségé levén, arra mindenik tag oly igénynyel bír, a mely házközösségi tagsági minőségéből folyván, a subjectiv jogtalanság hiányára alapított védelemre szilárd alapot nyújt. A részitélet kérdéséhez. Irta TOMORY JÁNOS aljárásbiró Szepes Szombaton. Az egyes perek, illetőleg egyes perek részleteinek gyors elbírálására az uj sommás eljárás 103. és 104. §-ai valóságos jótéte­mény. A régi sommás eljárás szerint megtörtént, hogy a hol a kereset, vagy a viszonkereset több tételből állott, az egyes — néha csak krajcáros-tételek miatt igénybe vett bizonyítás az egész per eldöntését hátráltatta, vagy ha a pert az elsőbiróság el is

Next

/
Thumbnails
Contents