A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 40. szám - Adalék az uj bűnvádi eljárás tervezetéhez. Az esküdtszékről

284 A JOG tátik szerzőjének; de annyi bizonyos, hogy az első canonici regulares ezen regulákra utalva nem voltak. (Pachmann i. m. 151. §. dd. jegyz. Aichner i. m. 458. 1. 9. jegyz.) A constitutiók nagyobbrészt ezen regulák és a tridenti zsinatnak decretumai alapján alkottattak s az életközösséget, a lakást, berendezést, a ruházat viselését, az engedelmességet s abból folyó kötelmeket és az az elleni áthágásokat, étkezést, a nyilvános mulatságok látogatásának eltiltását, a kánoni vétségek megállapítását, a fegyelmi határozatokat és büntetéseket szabályozzák, közös szabály lévén a tridenti zsinatnak a vagyonjogi viszonyokra vonatkozó fenti határozata. (Pachmann i. m. 155—158. §§.) A szerzetes felavatása alkalmával fogadalmat tesz ugyan, hogy a szerzetrend regulái szerint fog élni, de kifejezetten sem azt, hogy a mit szerez, a rend számára szerzi, sem azt, hogy az utána maradandó hagyaték a szerzetrendre szálljon, nem fogadja. A kánonjognak a vagyonjogi viszonyokra vonatkozó intézkedését azonban az egyház sem vette komoly számba, a különböző országokban kifejlődött jogintézmények hatása alatti kényszerhelyzet folytán pedig az egyházjognak azon merev tanát: <monachus non sibi, sed monasterio acquirit* feladta; hazánkban e szerint, melyben az országlakóknak és papoknak az 1471: XIX. c, 148fi: XLV. c, 1492: XLV. c., 1498: LXIH, c. a római udvarnál való panaszkodást eltiltotta, a szerzeteseknek személyjogi, vagyonjogi, polgári és politikai állását függetlenül biztosítván a törvényhozás, az egyházjog forrásainak gyakorlati alkalmazásánál irányadó jogelvek alapján, az általános egyházjognak, a reguláknak és constitutióknak a vagyonjogi viszonyokra vonatkozó szabályait azért is hatályon kivül helyezetteknek kell tekinteni, mert valamint a személyjogi status s a vagyonszerzés feltételeinek megszabása, úgy a végrendelkezési és a törvényes öröklési jog meghatározása is, — mint egészen világi természetű ügy — szorosan vett államügyet képez. (Kol lányi i. m. 58. lap.) K o 11 á n y i emiitett müvéből ismeretes, miszerint az egyház sem zárkózhatott el a különböző államokban uralkodó világi örökösödési törvény befolyása alól (K o 11 á n y i i. m. 14. lap), s ámbár az 1179. évben megtartott lateráni zsinat határozata szerint «az egyháztól kapott és ebből szerzett vagyon — quidam clerici cum ab ecclesiis suis multa beneficii perceperint — az egyháznál marad», — mindazonáltal ezen határozat magyarázatában III. Sándor pápa által kiadott rendelet: «nem tartja kárhoz- •. , tatandónak azon szokást, hogy az illető végrendelkező valamit a szegényeknek, kolostoroknak vagy pedig azoknak hagyományozzon, a kik őt életében kiszolgálták. A többi, a mihez örökösödés útján jutott, vagy a mit művészi tehetsége vagy tudományossága útján szerzett, osztassák ki a végrendelkező akarata szerint. (K o 11 á n y i i. m. 22. lap.) A «ius spolii» korszakában a clerus végintézkedési joga még a régi törvényekben kifejezett megszorítás alól is fel lett oldva, a magántulajdonnak az egyházi vagyontól való lelkiismeretes elkülönítését meghatározó egyházi törvények érvényben tartása mellett pedig az egyház a végrendelkezési jog megszorításáról a középkor végső századaiban a particuláris törvények nyomása alatt lemondott. (Ko Hányi i. m. 38. lap.) Ezen jogfejlődést még a tridenti zsinatnak «De reformatione» c. a. hozott s a szeretet vallásának épen nem megfelelő határozata, mely: «megtiltja a püspököknek, hogy az egyház jövedelmeiből rokonaikat vagy hozzátartozóikat gazdagítsák. Sőt hathatósan inti őket a sz. zsinat, hogy fojtsanak el sziveikben minden emberi hajlandóságot testvéreik, rokonaik és más rokonok iránt, mert ebből már nagyon sok baj származott az egyházra. Ez azonban nemcsak a püspököknek szól, hanem a többi javadalmasoknak is, akár szerzetesek, akár nem, de még a bíborosoknak is» (K o 11 á n y i i. m. 42. 1.) sem akadályozhatta meg, mert csak morális törvényt akart alkotni s nem volt szándékában a kánoni törvények szigorát visszaállítani (13. 1.), sőt a clerusnak a szokás, a particuláris törvény által szentesitett szabad végintézkedési jogát újabb törvénynyel nem szüntette meg, mit a zsinat szétoszlása után tartott tartományi zsinatok s azon eljárás bizonyítják, hogy a zsinat megtartása után a végrendelet hátrahagyása nélkül elhalálozott egyháziak hagyatékára örökösökül mindig a rokonok ismertettek el. (Kol lányi i. m. 47. 1.) Hazai particuláris jogunk az általános egyházjog és III. Sándor pápának rendeletében kijelölt irányt a magy. kath. egyház keletkeztének első századaiban elfogadta s azóta mindenkor követte, mert a Budán 1279-ben az ország püspökei, prépostjai s a szerzetesrendek főnökei közbenjöttével megtartott nemzeti zsinat határozata szerint: «az egyházak igazgatói egyházuk ingó javaiból stb. nem ajándékozhatnak el semmit, sem pedig ezekről nem végrendelkezhetnek, kivéve a törvény által megengedett eseteket, melyek alatt, akkoriban az egyházi személyek végrendelkezésére semmi világi törvény nem létezvén, csakis a III. Sándor pápa által kiadott rendeletben foglalt jogosítvány érthető, melyet a hazánkbeli szerzetesek gyakoroltak is, a mi az Eger egyházmegyebeli testvérület tagjainak — fratres clericorum fraternitatum — 1456. évben Bártfán megtartott üléséből kitűnik, a melyben megállapodtak: «hogy mihelyt valaki közülök meghal, a nélkül, hogy vagyonáról intézkedett volna, minden további eljárás a testvérület elöljáróihoz tartozik. Azok rendezzék a hagyatékot, ők fizessék ki a netaláni tartozásokat, szedjék be a kikölcsönzött összegeket s ugyancsak ők határozzák meg, hogy mennyi legyen az egészből jótékony célokra fordítva, mennyi jusson a rokonoknak (K o 11 án y i i. m. 89. és 108. lap), kitűnik a tridenti zsinat tartása közben 1560. évben Pozsonyban, valamint a tridenti zsinat után 1611., ll>30., 1633-ban Nagyszombatban megtartott tartományi zsinatok határozataiból, melyek a kánonok és jogszokás (ex consuetudine et usu antiquo) szerinti és az örökösödés, adományozás, művészeti tehetség vagy munkásság által szerzett vagyon feletti végrendelkezési jogát az egész clerusnak biztosították. (Ko Hányi i. m. 118—122.) Ezenközben hazánk sem volt megkímélve azon visszaéléstől, melyszerint a székesegyházi clerus, valamint a káptalanok és conventek, az elhunyt püspökök és apátok hagyatékait, valamint megfordítva a püspökök, archidiaconok és apátok is az elhunyt kanonokok, világi és szerzetes papok és valamennyiük hagyatékait a világi főurak, kincstári tisztviselők,- földesurak és rokonok magukhoz ragadni törekedtek (B o z ó k y i. m. 200 §. K o 11 á n y i i. m. 88—140. lap), mely oly nagy mérvben űzetett, hogy az elfoglalt több püspökség közül az egrit P e r é n y i Pétertől ostrommal kellett visszafoglalni, habár a törvény ezt számtalanszor megtiltotta. (1435: I., 1439: XXI., 1458: I., 1486: XXXVII., 1536: XIX., 1542: III. és IV., 1543: I., 1515: LIII., 1547: XXII., 1518: VIII. és LIX., 1550: XVII. és XX., 1557: XII. t.-c). Az alsó clerus a «ius spolii»-tól legtöbbet szenvedvén az 1557: X. c. 5. §. határozata: «Plebanis etiam et aliis ecclesiasticis personis cuiuscunque status libertás sua in omnibus observetur. Ac inter alia ne post mortem illorum pro se occupent aut accipiant Patroni res et bona illorum, sive testati, sive intestati decesserint. Sed neque etiam Praelati fratribus superstitihus eorum, qui decesserint, bona eiusmodi pro se occupent.* A törvényhozás nemes intentiója azonban a mindenekfelett hatalmasabb birvágy által háttérbe szoríttatván, a fosztogatás tovább tartott és különösen a conventekre terjedt ki, melyeknek visszaállítása s javaik visszaadása rendeltetett el (1557: XXI., 1567: XXXI., 157 4: XXXII., 1598: XXII. és XXXVIII., 1609: L., 1638: LVII. c), azon alkalommal pedig, midőn az egri püspök papsága javait lefoglalgatta, az ország karai és rendéi az 1674: CII. c. (i. §-ában az előbbi törvényt megújították: «Et hoc loci renovant Art. 10. Anni 1557, quoad plebanis et aliis ecclesiastici.» (Befejezés követk.) Adalék az uj bűnvádi eljárás tervezetéhez. Az esküdtszékről. Irta : Dr. RÓNAI SÁNDOR tszéki jegyző Bpesten. Deák Ferenc egyik parlamenti beszédében azt mondta' sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de megtagadta tőlünk a közértelmet, az egyetértést, talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék. Ha a részben lezajlott egyházpolitikai küzdelmekre visszagondolunk — sajnos — erre is alkalmazhatjuk a haza bölcsének fenti mondását. Valóban szinte hihetetlen, hogy ilyen szabadelvű, igazságos s célszerű törvényjavaslatok ellen, hogy voltak képesek egyes nagy kaliberű államférfiak s kiváló tehetségű publicisták oly vehemens harcot folytatni, ósdi felfogásukkal annyira felzaklatni a kedélyeket. Most, midőn ismét egy rendkívül nagyfontosságú s életbevágó ujabbi törvényjavaslat t. i. a bünbádi eljárás kerül az országgyűlésen napirendre, szeretjük remélni, hogy ilyen igazságtalan s helytelen támadásokkal nem fogják annak mielőbbi életbeléptetését megakadályozni, mert nagyon kívánatos — ha már hazánk ezredéves ünnepélyéig codifikáit magánjogot nem tudunk felmutatni — legalább a bűnvádi eljárást szabályozó törvény, mint a mely az egyéni szabadság legbiztosabb záloga, már hatályba legyen. Tartunk tőle azonban, hogy a bűnvádi eljárási javaslat tárgyalása is igen hosszú időt fog igénybe venni, annyival is inkább, mert annak egyes intézkedései mélyremenő ujjitást foglalnak magukban. A szaksajtó feladata a javaslattal minél bővebben foglalkozni s annak intézkedéseit mennél több oldalról megvilágitni s tárgyilagos kritika alá vonni. Igen fontos ujjitást fog képezni az esküdtszék hatáskörének kiterjesztése. A javaslat 573. §-a ugyan csak a nyomtatvány utján elkövetett bűncselekményeket mondja esküdtbíróság elé tartozónak, azonban minthogy a 14. §. szerint a birói hatáskör megállapítása külön törvény által fog szabályoztatni, továbbá minthogy hírlapi közlemények szerint állítólag már kész van a hatáskört szabályozó javaslat is, mely szerint a főbenjáró s egyéb súlyos bűncselekmények az esküdtbíróság hatósági körébe utaltatnak s minthogy a törvény indokolásában erősen érvel az esküdtszék fentartása s hatáskörének kiterjesztése mellett s rendre cáfolgatja az ezek ellen felhozott s felhozható argumentumokat, sőt világosan kimondja az indokolás, hogy «az esküdtszék hatáskörét ki kell terjesztenünk, az esküdt, ki nem csupán politikus színezetű sajtóvetsegekkel foglalkozik, a biró öntudatára ébred s nem fogja magát bizonyos politikai nézet kifejezőjének tekinteni», mindezekből kétségkívül következtethetjük, hogy a kormány szándéka az esküdtszeki bíróság hatáskörét kiterjeszteni. ( Nem akarjuk azon érveket — melyeket az esküdtszéki intézményről nálunk hivatottabbak s olyan sokan pro és contra elmondtak — felsorolni, hisz ezek a törvény indokolásában tüzete-