A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 39. szám - Özvegyi jog az összehasonlitó jogtudomány és codificatio alapján 2. [r.]

O G 275 szabályozó és már 15 éve életben levő, 1880. évi aug. 15-én kelt 2,265. [. M. E. számú igazságügyministeri rendelet 23. §-ának azon intézkedését, mely szerint vádját a magánvádló szóval vagy Írásban a közigazgatási hatóságnál, kir. ügyészségnél, vagy kir. bíróságnál is emelheti, figyelembe sem vették, hanem a panaszosokat elutasították. Ezen szabálytalanságot tapasztalván, egyenesen Hajdú vármegye alispánjához fordultam, s hivatkozva a fentebb említett igazságügyministeri rendeletre és a btk. 1 (J4-. §-ára: kértem, hogy a községek elöljárói kötelességük teljesítésére utasíttassanak. Azonban az alispán úr átiratomra azzal felelt, hogy a községi elöljáróság nem lévén közigazgatási hatóság, az emiitett feljelentések elfogadására nem kötelezhető. Ily helyzetben, figyelemmel kifejezett álláspontomra, figyelemmel arra, miszerint a felek azáltal, hogy kisebb jelentőségű becsületsértés és könnyű testi sértési ügyekben panaszukkal a községi elöljáróságok által elutasittatnak, zaklatásoknak vannak kitéve és inkább lemondanak kereshetési jogukról, mint a járásbírósághoz, távol községbe vándoroljanak; figyelemmel arra, miszerint tapasztalatból állithatom, hogy a jogkereső közönség közt, a községi elöljárók ilyen elutasításai elégedetlenséget szültek: igazságügyminister úrhoz indokolt jelentést terjesztettem fel, kérvén az orvoslás kieszközlését. Es csakugyan elégtételt nyertem, mert az igazságügyminister úr 24,082. I. M. U. B. 1895. számú rendeletével velem közölt, fent említett belügyministeri rendelet az általam észlelt bajt orvosolta. Ezt a belügyministeri határozatot pedig érdemes leend szélesebb, különösen községi körökben megbeszélni. \ Özvegyi jog az összehasonlító jogtudomány és codificatio alapján. * Irta: dr. SZOKOLAY ISTVÁN ügyvéd Budapesten. Azokból, a miket eddig a nyugateurópai törvényhozások mozzanatairól s jogi műveleteikből előadtunk, látható, mily jogfejlődést nyert az özvegyi jog az előhaladottabb külállamokban, s mily nagy és lényeges különbség forog fenn a középkorban a hűbériség követelményeinek kifolyásául szolgáló özvegyi haszonélvezet és a mai kor szellemében szabályozott özvegyi jog- és vagyonviszonyok között. Míg az özvegyi jognak, érvényükben e század elejére kiterjedt, — régi, hűbéri jellegű intézményei némi ingóságokon vagy pénzbeli kielégítésen kivül csak haszonélvezetet nyújtottak a férj halála után az özvegynek: addig az a mai előhaladott jog szerint mindennemű vagyonban tulajdonjogot is nyer. És mig azon haszonélvezet is a régi jog szerint ingatag, az örökösük tetszésétől, önkényüktől függő, legalább terjedelmére nézve: ellenben a mai jog, ha bizonyos esetekben, némely törvényhozások körében csak haszonélvezetben részelteti is az özvegyeket, de ennek terjedelmét megállapítja s világosan meghatározza a hagyatéki vagyonnak azon részét, hányadát, mely haszonélvezetül azok részére esik. Ezek értelmében az özvegyek a család tagjaiul nem vétettek, örökösöknek nem is tekintettek; mi az új özvegyi jog rendszerével össze nem egyezik, a melyben azok valódi örökösök gyanánt szerepelnek. Es ezek folytán mig az új özvegyi jog kielégitőleg jogos alapokon nyugvónak tekinthető: a régi jogrendszerben igen nagy igazságtalanság és sok sérelem rejtőzik; miután kellően nem méltányolja a nőnek a családi életben szerzett érdemeit, nem viszonozza az övéi iránt tettekben nyilvánuló, önfeláldozó érzelmeit, és illően nem jutalmazza meg nemes, de nehéz hivatásának betöltését a családi nevelésben, erkölcsi gondozásban és ápolásban. Ez pedig az ab intestato öröklést szabályozó törvények intentiójának, rendeltetésének éppen nem felelhet meg. Mert helyesen mondja egy kitűnő német jogtudós, értekezvén a porosz örökjogról:1 «Das Gesetz über die Intestaterbfolge im Sinne des Landrechts spricht nur den vermuthlichen Willen des schweigend verstorbenen Erblassers aus. Aber woraus soll dessen Wille vermuthet werden? Aus der Liebe, dem Wohlwollen, der Zuneigung, die der Erblasser gegen gewisse Personen gehabt hat; denn diese Gemüthszustande sind die Bevveggründe, Andere zu begünstigen, ihnen Vortheile zuzuwenden (mert Quintilian szerint: Quem quis heredem suum esse voluit — carum habuitj. Auf diese Personen schliesst das Gesetz aus den Verbindungen, in welchen der Erblasser mit ihnen gestanden hat. Jeder Einzelne im Staate steht mit Anderen in einer Genossenschaft, entweder des Blutes und der Abstammung, oder des Geschlechts, oder der Hülfe, des Schutzes; befindet sich mithin in irgend einem náheren oder entfernteren Kreise von Angehörigen von der engsten Bluts- oder Geschlechts-Gemeinschaft bis zur weitesten Gemeinschaft der Staatsangehörigkeit, alsó in einer auf einem Rechtsverháltnisse beruhenden Verbindung. Das Gesetz schliesst: * Elözo cikk a 36. számban. > C. F. Koch: Das preussische Erbrecht aus dem gem. deutschen Recht entwickelt I- Abth. je enger oder náher die Verbindung eines Menschen mit Anderen, je grösser wird die gegenseitige Liebe und Zuneigung, und trifft hiernach seine subsidiáren Anordnungen. Diese sind allemal als der Ausdruck des eigenen Willens eines ohne Testament Verstorbenen anzusehen.* Es az özvegyi jogra vonatkozó jogszokások alakulásánál és törvényeknél, a mint azokat a régi korból átvettük, ezen jogalkotási tekintetek és kiindulási pontok kellőképen sohasem vétettek figyelembe. És igy vagyunk mi most is az özvegyi jog rendszerével. Még ma is a Vérbő cz y-szokásjog talaján állunk, mely csak özvegyi tartást ismert, rendelvén: hogy az özvegy, mig férje nevét viseli, annak lakóházában maradhat, illendő tartását is férje méltóságához képest annak javaiból nyeri; úgy a szükséges költséget is újra férjhezmenetelének esetére. (Tripart. I. 98.) Erről már tudós professorunk: Frank kimondotta/ hogy jus vidualénk az özvegynek csak múlékony jutalmát képezi, mert az nem öröködhetik s örökösnek nem is tekintethetik. Ezzel összhangzásban semmitőszékünk 1873. évben 4,840. sz. a. kimondotta, hogy az özvegynő részére a lakás és tartás megítélése, tehát az özvegyi jog érvényesítése örökösödési igényt nem képez; tehát itt hirdetményi eljárásnak helye nincsen is. Ámbár 1872-ben 5,248. sz. a. azt nyilvánította, hogy az özvegyi tartás iránti kereset örökösödési kereset természetével bir, mi azonban még nem jelenti, hogy az csakugyan örökösödési kereset is lenne. És ezen joghelyzeten nem változtat a Curiának azon enunciatuma (1878: 9,547. sz. a.), mely szerint: az özvegyi jog a férj és neje közötti mutua fassio-n is alapulhat a férj ősi javaiban. Ugy az sem, melynél fogva: a vagyonközösség meg nem szüntethetik, mig a beperesitett ingatlanok haszonélvezeti joga kizárólag az özvegyet illeti (1879: 5,657. sz. a.) és hogy ezen jog oda fejlődött, mikép az özvegyet a haszonélvezet férjének mindazon javaiban megillette, a melyek a férj tényleges birtokában voltak. (1870: 2,078. sz. a. döntv.) Mindez nem változtathatta meg a jogviszonyt, mert a dolog lényege változatlanul megmaradt, az t. i., hogy özvegyeinket is csak haszonélvezet illette, s ez is határozatlan, ingatag volt; tulajdonjogot pedig a hátrahagyott jószág semmi részében sem nyertek, örökösödésre nem is hivattak, örökösöknek nem tekintettek s tekintethetnek, ép úgy, mint a régi germánoknál; a mi képezi a középkor intézményein alapult özvegyi jog s az újkor szellemében alkotott özvegyi jog közötti különbséget. Azért is csak önámitás, nemzeti hiúságon alapult önhizelgés lehetett régibb jogászainknak dicsekvése, mintha a törvényalkotás és szokásjog özvegyeinkről nagylelkűen gondoskodott s azokat fényes jutalmazásban részesítette, részükre teljesen megnyugtató vagyoni helyzetet biztosított volna. Az igaz, s ezzel némileg mentegethetjük magunkat, hogy az özvegyi viszony jogosult, igazságos alakításában oly müveit, előhaladott nemzetek is, mint Belgium Franciaország, legújabb időkig hátramaradtak. Egyszersmind némileg megnyugvásul is szolgálhat, hogy magánjogi codificatiónk, mely legújabban gyorsabb folyamatba jutott, különösen az örökjog alkotására nézve rövid idő alatt már törvényhozási sikerre fog jutni és hogy az örökjog s ebben az özvegyi jog tervezete az előhaladott kor színvonalán áll. Ez utóbbi codificatiója a mai tudomány s az átalakult társadalmi viszonyok igényeinek, valamint az előhaladottabb törvényhozások irányzatának jól megfelel. Elvei a szabadelvűségben nem emelkednek ugyan oly magas fokra, mint a zürichi codexben s a német birodalmi tervezetben : de különben örvendetes jogfejlődést és nagy jogi előhaladást tanúsítanak. Nevezetesen azáltal, hogy mind az 1887-dik min. tervezetben, mind a képviselőházi bizottság 1889. évi javaslatában a régi kor maradványául szolgált «öz vegyi j o g» meg lett szüntetve s helyébe a házastársak törvényes örökö! södése állíttatott; s igy az özvegyek örökösödési joga és örökösi minősége megállapittatott. Gyermekek, leszármazók lételének esetében tervezetünk nem ád ugyan tulajdonjogot az özvegynek az elhunyt házastárs hagyatékában, mint a zürichi codex és német tervezet, de életfogytiglani haszonélvezetet adván, ennek terjedelmét meghatározott hányadban pontosan kijelöli s biztosítja és pedig kedvezőbb arányban, mint akár az 1891. évi francia novella, akár az olasz codex, mert ha csak egy gyermek maradt, az özvegy a hagyaték felét kapja haszonélvezetül, mig a írancia törvény szerint csak a negyedét és az olasz codex szerint az egy negyedet ekkor sem haladhatja meg. És ha gyermekek nem maradnak, az özvegy tervezetünk szerint tulajdonul örökli a hagyaték bizonyos részét, szülők lételénél az örökség felét, nagyszülők és leszármazó rokonaik mellett két harmadrészét, s ha ilyenek és örökbe fogadott gyermekek vagy leszármazóik sincsenek, az özvegy mint egyedüli örökös az egészben örökösödik. A bizottsági tervezet még kedvezőbb az özvegyekre nézve, nevezetesen midőn egyedüli örökösnek jelöli ki már akkor, ha szülők, nagyszülők és leszármazó rokonaik nincsenek, tekintet nélkül az örökhagyónak örökbefogadott gyermekeire. 2 Közigazság törvénye Magyarhonban. I. 276 §.