A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1895 / 37. szám - Igényper engedmény alapján 1. [r.]
A J nem szűnt, ennek igénykeresete folytán a végrehajtási zár alól feloldandó lesz. A követelés engedményezése esetében ellenben az megszűnik az engedményező vagyonának képezni alkatrészét, átmegy az engedményes vagyonába s ily az engedményező' tartozása fejében foglalás alá esvén, a mennyiben ezt egyéb körülmények nem zárják ki, az engedményes igénykeresetének hely adandó lesz; illetőleg a mennyiben ily követelés az engedményes ellen vezetett végrehajtás alkalmával vétetik foglalás alá, a mennyiben az engedmény a foglalás időpontjában már hatályba lépett volt és igy a követelés, habár bontó feltétel mellett is, a mely azonban még a foglaláskor be nem következett volt, az engedményes vagyonába átment és ennélfogva az engedményező vagyonához tartozni megszűnt, ennek igénykeresete elutasítandó és a követelés a végrehajtási zár alatt meghagyandó lesz. Ezek szerint tehát az igényper alapját képező engedménynek tárgya helyesen csakis a követelés, nem pedig egyedül az ehhez fűzött keresetjog is, lehet. Maga a követelés lehet lejárt, jövőben lejárandó, időközönként visszatérő részletekben fizetendő, reménybeli, feltételtől függő, kikötéssel terhelt, időhatározással megjelelt egyaránt. (L. Windscheid II. B. 335. §.) Nagyon természetes, hogy az engedmény tárgyát képező követelésnek ezen különböző minősége az igényper megenged- ' hetőségét és joghatályát a legkevésbbé sem befolyásolja, mert az mindegyik esetben egyaránt a végrehajtási zár alá vett követelésnek e zár alóli felszabadítását célozza, a mely kérelem jogosultságán az engedmény jogi természeténél fogva mit sem változtathat azon körülmény, hogy a lefoglalt követelésnek érvényesítése a jogosult, az engedményes jog elődje, az átruházó részéről is a lejárattól, illetőleg az időközi lejáratoktól, a váromány beálltától, feltételtől, kikötéstől, illetőleg időhatározástól függött. Az engedmény hatálybaléptével ugyanis az átruházott követelési jog az engedményes vagyonába tettlegesen átmegy és ez a felett teljes, illetőleg csakis maga az átruházott követelés minemíísége által korlátozott, rendelkezési jogot nyer. Az az uralom tehát, a melyet az engedményes a reá átruházott követelés, mint vagyonának alkatrésze felett gyakorol, kétségtelenül kell, hogy birjon ama kizárólagossággal, mely alkalmas és elégséges a jogosulatlan idegen uralom elhárítására. Eltér az itt kifejtettektől egy a lakbér engedményezése alapján indított igényperben hozott s az elsőbiróság ítéletét helybenhagyó 761 '1891. sz. curiai határozat: «Csíkszeredai jbság: Felperes a két 1889. és 1890 évi F. J. tulajdonát képező lakház haszonbére iránti igényét egy F. J. által 1889 március 8-án kelt engedményre alapítja. Azonban ezen engedmény felperesnek az engedményező F. J. háza lakbére iránti tulajdonjogát nem állapítja meg, mert ezen engedmény csak arra ad jogot, hogy a lakházért fizetendő, esedékessé vált negyedévi részleteket engedményezett felp. mindaddig felvehesse a bérlőtől, valameddig a háztulajdonos (az engedményező) a lakbért maga is felvehetné, azon jogi elvnél fogva, hogy senki több jogot másnak át nem engedhet, másra át nem ruházhat, mint a mennyivel maga bir; az ált. polg. tk. 1,394. §. is világosan rendelvén, hogy az átvevő jogai az átruházó jogaival az átruházott követelésre nézve azonosak, következőleg sem több, sem kevesebb. Minthogy pedig azon időtől t. i. 1889 márc. 25-től kezdve, midőn a letiltó végrehajtási rendelvény a lakház bérlőjének kézbesittetett, maga a lakháztulajdonos F. J. is a lakbért többé fel nem vehette, arra végrehajtató alp. biztosítási végrehajtási zálogjogot nyervén, önként következik, hogy felperesnek is azon joga, hogy az engedményezett lakbér összegét a bérlőtől felvehesse, megszűnt. A felhozottakból felp. tulajdoni igénykeresetével elutasítandó, s alp.nek a lefoglalt lakbérhezi biztosítási iH. kielég. végrh. zálogjoga jogérvényben fentartandó volt. Curia: Helybenhagyja. iMárkus: F. e. h. II. k. I. k. 724.) Véleményem szerint ezen Ítélet helytelen és az engedmény jogi természetét szem elől téveszti. Mindenkinek megvan az a joga, hogy a mint a tulajdonához tartozó dolgokat, ép ügy vagyonának egyéb alkatrészeit s igy a követeléseket is, a mennyiben az azok teletti rendelkezési szabadsága az elidegenítés időpontjában korlátozva még nincsen, korlátlanul és feltétlenül elidegenítse, másra ruházza és ezen átruházás joghatálya csak azért, mert később bizonyos körülmények beállta esetén ezen rendelkezési szabadság korlátozva lett volna vagy hiányzott volna, utólag többé nem csorbulhat. Nem változtat ezen mit sem azon körülmény, hogy az átruházott követelési jogosultságot maga az elidegenítő is csak bizonyos idő múlva vagy bizonyos visszatérő időközökben érvényesíthette tényleg, mert azért az a követelési jog mégis már az átruházás időpontjában az ő vagyonának tettleges alkatrészét képezte és igy az ált. polg. tk.-nek a hivatkozott Ítéletben idézett 1,394. §-a, mely szerint az átvevő jogai az átruházó jogaival az átengedett követelésre nézve azonosak, a fenforgó esetre alkalmazva, helyesen nem értelmezhető másként, mint hogy az átruházott követelési jogot az átvevő is csak azon időben, illetőleg visszatérő időközökben érvényesítheti, mint a mely időben illetőleg visszatérő időközökben azt az átruházó érvényesíthette volna. Ezek szerint tehát azzal, hogy az átruházó több egymásutáni negyedévre járó még esedékessé nem vált lakbérrészleteket engedményezett, korántsem vétett azon általános jogelv ellen, hogy senki több jogot másnak át nem engedhet, másra át nem ruházhat, mint a mennyivel maga bir. OG 2ó9 Hisz azon felfogás mellett, mely a kifogásolt Ítéletben kifejezésre jut, oda lehetne concludálni, hogy az engedmény még a le nem járt követelés «tulajdonjog»-át sem állapítja meg, mert — az itélet logikája szerint — az csak arra ad jogot, hogy ezen követelési összeget az engedményes a lejáratkor abban az esetben felvehesse, ha azt a jelzett időpontban az engedményező maga is felvehetné stb., mint az idézett itélet indokolásában tovább következik. Eddig pedig, azt hiszem, senki sem hajlandó elmenni. Nyilvánvaló tehát, hogy ezen értelmezés egy feltételnek, mely az átruházási jogügyletnek, az engedménynek, alkatrészét nem képezte abba való belemagyarázása, a mi által az engedmény jogi természetéből egészen kivetkőztetik és következetes alkalmazásbavétel esetén annak érvénye sok esetben illusoriussá tétetnék. Maga a végrh. tv. 130. §-a megállapítja az életjáradékoknak és más bizonytalan ideig időről-időre részletekben fizetendő követeléseknek, e szerint tehát több, hosszabb időn át időről-időre esedékessé váló részletnek a kielégítés céljából a végrehajtatóra való átruházását és ha ezen átruházás a végrehajtás során helyt foghat és joghatályos, nincs ok és ratio, miért ne birjon a rendelkezésnek ugyanazon korlátlanságával és szabadságával az, a kinek az ilyen követelés a vagyonához tartozik, a mikor a birói ság végrehajtási kényszer útján csak olyat eszközöl, a mit az ' adósnak önként teljesíteni lett volna kötelessége. Nem alterálja a fent kifejtettek alkalmazhatóságát a szóban forgó esetre az, hogy abban lakbérről van szó s hogy a tulajdonos változás esetében még maga a bérleti szerződés is hatályát veszíti, mert a megbeszélt esetben a lakbérkövetelési jog, mint ingó vagyon ruháztatott át és ugyanarra, mint ingóra vezettetett a végrehajtás, itt tehát a telekkönyvi jog elvei nem alkalmazhatók. Nézetem szerint még abban az esetben is, ha a haszonélvezet, mint dologi jog, az ingatlanokra vezetett végrehajtás szabályai szerint vétetett foglalás alá, sem feltétlenül áll az, hogy a bizonyos időn belüli lakbérkövetelés engedményese a végrehajtatóval szemben az engedményezett lakbérkövetelés zár alóli feloldása iránti igénykeresetével elutasítandó. Mert igaz ugyan, hogy a lakbér engedményezése eredményében a bérház egészbeni vagy részbeni haszonélvezetének, vagyis a dologi jognak bizonyos időre való átruházása, a telekkönyvben kitüntettetni elmulasztatván, ez által csak kötelmi jogi, vagyis személyes természetű viszony támadt, mégis, a mint törvényes gyakorlatunk a jóhiszemű szerzőt a rosszhiszemű telekkönyvi tulajdonossal szemben védelemben részesiti, úgy ennek analógiájára védelemben részesitendőnek tartom a lakbér jóhiszemű engedményesét, a rosszhiszemű telekkönyvi haszonélvezeti jogot nyert végrehajtatóval szemben. Ezen felfogás mellett tehát a különbség az, hogy mig ott a végrehajtató rosszhiszeműségének bizonyítását megkivánandónak nem tartom, addig itt, a telekkönyv jogintézményének jellegénél fogva ezt bizonyitandónak tartom. Fenti fejtegetések arra az esetre vonatkoznak, ha az engedmény tárgyát képező követelés jelzálogilag biztosítva nincsen. Mert nagyon természetes, hogy ha az igényper alapját képező engedménynek tárgya valamely a végrehajtató nyilvánkönyvi jogait megelőzően átruházott jelzálogilag biztosított követelés, melynek tekintetében az engedményes szerzett joga telekkönyvileg kitüntetve nincs: ebben az esetben a kérdés elbírálásánál a telekkönyvi jog szabályai is mértékadó figyelmet érdemelnek. A kérdés az, vájjon a tkvi rdt. 61. §-a által biztosított elsőbbség kizárja-e azt, hogy oly harmadik személy, kire a végrehajtás alá vont jelzálogilag bejegyzett követelés vagy annak egy része a végrehajtató nyilvánkönyvi jogait megelőzően engedmény útján átruháztatott, a végrehajtató ellen az 1881: LX. t.-c 89. §-a alapján igénykeresetet indíthasson, habár szerzett joga telekkönyvileg nincs is bejegyezve? A telekkönyvi jog és gyakorlat bizonyos körülmények fenforgása esetén a telekkönyvi elsőbbséget nyert jogszerző szerzési tényének eredményes megtámadását maga sem zárja ki, miként ez valamely ingatlannak kétszeri eladása, avagy ugyanazon bekebelezett követelés, zálog vagy alzálogjog kétszeri engedményezése esetén a telekkönyvi jogot nyert rosszhiszemű második vevővel vagy engedményessel szemben az eset. Azonban a telekkönyvi jog az engedményesnek a kérdésben körülirt megelőzéséből eredő késó'bbségi hátránya elhárítására perorvoslatot nem ad, mert a miként állandó jogi praxisunk is magyarázza a végrehajtási zálogjog, illetőleg a végrehajtási eljárás útján szerzett jogoknak kitörlése nem tartozik a tkvi rendelet 148. és köv. §-aiban szabályozott per útjára, hanem a végrehajtás megszüntetése és korlátozása a végrehajtási törvényben előirt keresetek és jogorvoslatok útján szorgalmazandó (Curia: 6,707/1883, 7,805/1884, 2,637/1885,11,123/ 1885, 2,040/1888, 1,263/1890), a mely jogelv az 1881: LX. t.-c. ! 30. és 168. §-aiban is alkalmazást talál. Az igényper, ha természetét veszszük szemügyre oly kereset, mely, a végrehajtási zárnak egészbeni vagy részbeni feloldására irányulván, a végrehajtás megszüntetését, illetőleg korlátozását célozza. Mig azonban a végrehajtás korlátozása vagy megszüntetése iránt keresetet a tkvi rdt. után életbelépett vgrht. tv. 30. §-a szerint csakis a végrehajtást szenvedő s az ott felsorolt esetek valamelyikének fenforgása esetén indíthat, addig igénykeresettel a vgrht. törvény 89. £-ában megállapított szabály szerint mindazok élhetnek, kik a lefoglalt ingóságokhoz, — melyek alatt a követelések is értendők, — tulajdoni igényt támaszthatni vélnek