A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 36. szám - Az 1893.évi XIX. t.-cikk 10. §-a alapján elrendelt végrehajtásnak miként leendő foganatositásáról - A német letéti törvényjavaslat

A JOG 253 szakaszai; sőt annál kevésbbé, mivel a letétek eltulajdonításának egyik-másik nemét nem is lehetett sikkasztásnak minősíteni, hanem csak valamely kevésbé súlyos delictumnak. A szövetségtanács konzervatív és centrumpártja egyre sürgetett idevágó intézkedéseket és a fejlődött közgazdasági viszonyokban jó támogatóra leltek. így történt aztán, hogy a birodalmi kormány még a mult évben rászánta magát a bankletéti törvény elkészíttetésére és már ez év tavaszán készen is feküdt a törvényjavaslat a szövetségtanács asztalán. A törvényjavaslat jeles dolgozat mind közgazdasági, mind jogi szempontból. Készítője, ha nem is mert minden tekintetben a gyökeres reform terére lépni és ha a status quo érdekében néhány finomabb, de mégis szükséges jogi distinctióról le is mondott, mégis az alapos és lelkiismeretes kodifikátorok közé sorolható. Letét alatt három jogi és közgazdasági szempontból különböző fogalmat értettek. Az első az: ha a bankár értékpapírokat vagy esetleg más értéktárgyakat átvesz megőrzés, illetve kezelés végett. Ez a tulajdonképi letét. A második alakja a letétnek az: ha a bankár az átvett értékpapírokra vagy értéktárgyakra (mely utóbbiakra akár ne is legyünk tekintettel, mivel inkább a zálogházüzleteknél képezi forgalom tárgyát) kölcsönt is ád. Ez az úgynevezett lombardletét. Végül a letétek harmadik fajánál a bankár készpénzt vesz át, melyért a letétbeadónak bizonyos százalékban kamatot fizet. A letétek első két neme tényleg letétnek minősíthető, mert a letét fogalmának alkotó része: a deponált tárgynak magának való visszaadása benne foglaltatik. Es pedig nemcsak ugyanazon nemet és mennyiséget kell e két letétfajtánál visszaszolgáltatni, hanem ugyanazon egyedet is. Már a harmadik fajtánál az egyednek visszaadásáról szó sincs. Épp ezért nélkülözi ez a letét a letéti jelleget és egyszerű kölcsönszerződésnek minősíthető csak. E jogügylet lényege nem is egyébb merő kölcsönszerződésnél, csak a külső formaságok, melyek hasonlók az igazi letéti szerződések formaságaihoz, okozták, hogy általában letét néven neveztetik. Az új német törvényjavaslat meg is teszi ezt a fontos distinctiót mindjárt első szakaszában, a mennyiben már itt kifejezi, hogy a forgalomban oly gyakori készpénzletéteket kizárja az e törvényjavaslatban foglalt szabályozások keretéből. Egyúttal a törvényjavaslat iparkodik, hogy a másik két letétnemet mint ilyet kiemelje. A letétbevevőt, vagyis a bankárt kötelezi, hogy az akár puszta őrizetbe, akár zálogba átvett értékpapírokat észrevehetően különválaszsza a saját értékpapirjaitól, sőt lehetőleg az egyes deponálok értékpapírjait is külön-külön helyezze el. E különválasztást még határozottabban eszközli a javaslat rendelkezése folytán az, hogy a bankár tartozik egészen külön könyvet vezetni a letétekről, mely könyvben minden deponálót külön lap illessen meg. Természetesen a korrekt üzletemberek eddig is megtették a hasonló elválasztásokat; de azért a javaslatnak e nemű rendelkezései mégis szükségesek, mivel hiszen épp ezen törvény preventív jellegű és célja épp az, hogy az inkorrekt üzletemberekkel szálljon szembe, hogy a közönséget ezektől megvédje. Ugyancsak a közönség védelmét célozza a javaslat az a rendelkezése is, hogy a letétnek esetleges feltételeit nem nyomtatásban, hanem írásban köteles a bankár a deponálónak átadni és vele aláíratni. A javaslat indoklása szerint ugyanis a közönség alig olvassa el az ily nyomtatott blankettaszerü felvételjegyzékeket és olvasatlanul aláírja, a mi által esetleg az aláírónak nem sejtett kellemetlenségei lehetnek, melyek azonban a nyomtatott feltételjegyzék egyes pontjaiból esetleg világosan kiolvashatók lettek volna. Az indoklás felteszi, hogy az irott feltételeket a közönség inkább át fogja olvasni. Ez ha részben igaz lehet is, de még sem célravezető. Mert a forgalomban majd a közönség a nem nyomtatott, de irott feltételjegyzékeket is olyan blankettaszerüeknek fog tekinteni és ugyancsak olvasatlanul fogja majd őket aláírni. Az ily alakszerű reformok ritkán érik el céljukat; helyesebb dolog, ha helyettük a reformjavaslat precizirozottan etiltaná a gyakoribb megtévesztéseket, melyeket a feltételekkel űznek. A modern közgazdasági élet, melynek egyik lényeges mozgató eleme a tőzsde, a letétügyletnek egy újabb nemét teremtette meg. Azaz, hogy régtől fogva létezik a letété neme; hanem nagy jelentőségre csak ujabban a tőzsde kifejlődésével tett szert, és ezzel együtt a vele való gyakori visszaélések csak újabban tapasztalhatók. Ez az úgynevezett bizományi letét. A letéteményező átad a bankárnak értékpapírokat — vagy esetleg készpénzt — hogy ezekkel végezzen tőzsdei ügyleteket. Hasonlít e letéti szerződés a fentebb vázoltak közül a legelsőhöz, melyet tulajdonképi letétnek neveztünk s melynél a deponáló megőrzés vagy kezelés végett értékeket ad át letéteményesnek. A különbség csak az, hogy a bizományi letétnél egyenest azzal a célzattal adatik át a depositum, hogy a letéteményes vele üzleteket kössön egy harmadik személylyel. Itt azonban egy fontos jogi kérdés veti föl a fejét: vájjon az ily depositumok minek tekintessenek a bizományosnál? Tulajdonnak-e, birtoknak-e, birlalt dolognak-e? A kereskedelmi szokások a kérdést e tekintetben még jobban összebonyolították. A tőzsdebiróságok Németországban és Ausztriában, sőt tudtunkkal nálunk is több izben kimondották, hogy esetleges visszaköveteléseknél a letéteményező csak a letétemény értékét követelheti a letéteményestől. Mit jelent ez? Csak azt jelentheti, hogy a letétemény a deponálás által átment a letéteményes tulajdonába. És mi ennek a következménye? Hát az, hogy a bizományi letéteményes esetleges csődtömegénél a letéteményező nem követelheti a deponált értékpapíroknak a csődtömegtől való különválasztását, hanem egyedül csak követelést — és még csak nem is kedvezményezett követelést! — jelenthet be a tömegnél. Ez az általánosan szokásban lévő felfogás azonban merőben ellenkezik nemcsak a jognak, de még az erkölcsnek szabályaival is és a tulajdonjog rendjének határozottan felforgatása. Hiszen első pillanatra is világos, hogy itt tisztán bizományi szerződéssel van dolgunk, melynél a mandansnak tulajdonát a mandatariusétól külön kell választani. Sőt az ily bizományi letétnek célja még csak nem is maga a letét, mint olyan, hanem az, hogy a letéteményes a depositummal ügyleteket kössön. A mandatariust itt szinte a mandans üzleti alkalmazottjának lehetne tekinteni, a ki mindenben épp úgy köteles eljárni, mint egy üzleti alkalmazott, csakhogy nem a főnöke, hanem a saját maga neve alatt köti az ügyleteket. A német javaslat készítője érezte e kereskedelmi szokásnak — melyet több külföldi polgári bíróság is, sajnos, eddig már sanclionált — a félszegségét, jogellenességét, sőt immoralitását és iparkodott is némileg intézkedni ellene. Nagy kár azonban, hogy a gyökeres orvoslás terére nem lépett. Ugyanis a javaslat rendelkezései megkövetelik, hogy a bizományi letétügyletnél a letéteményes élesen válaszsza el a saját tulajdonát a letéteményezőétől és hogy az ügylet okirataiban pontosan ki legyen tüntetve az az időpunt, melyben a letéteményest, a depositumot megbízatása értelmében eladta és az így nyert összegért új értékpapírokat vesz a letéteményező részére, köteles a letéteményes a vételtől számított három nap alatt az új értékpapírok pontos jegyzékét az értékpapírok névértékének és sorozatszámának pontos megjelölésével a deponensnek elküldeni és a javaslat 8. §-a értelmében e jegyzék elküldésével az új értékpapírok tulajdonává lesznek a letéteményesnek. E rendelkezések értelmében tehát a letéteményes vagyonától a letéteményezőé különválasztatik. Csakhogy mire való a fent megjelölt három nap? A kereskedelmi s kiváltép a tőzsdei forgalomban három nap igen sokat jelent, három nap alatt nagy bankházak is könnyen tönkre mehetnek. És miért az a ragaszkodás a bár fennálló, de mégis képtelen szokáshoz, mely szerint a depositumot a bizományi letéteményes tulajdonának tekintik? Mert hogy a javaslat rendelkezéseinek imperfektsége nem egyéb e ragaszkodásnál, az szembetűnő. A kodifikátor érezte, hogy az uralkodó szokás nagy félszegség, de a reformot teljesen keresztülvinni nem merte vagy nem akarta. E teljes reform pedig az lett volna, ha a javaslat kimondja, hogy a bizományi letétemény mindig a letéteményező tulajdonául tekintendő és ha a bizományi letéteményes a letéteményező részére esetleg új értékpapírokat vesz, ez értékpapírok mindjárt e vételi szerződés perfektuálásakor, abban a pillanatban tüstént a letéteményező tulajdonába menjenek át. Csak az ily rendelkezés képes véglegesen kiirtani a bizományi letéteményi üzletnél uralkodó jelen nagy anomáliákat. És valószínű is, hogy a német birodalmi szövetségtanács ily értelemben fogja kiigazítani a javaslatot. A konzervatív és centrumpárt követeli a javaslat ily szellemű átalakítását és mivel, — mint a javaslatból magából is kiérezhető — a javaslat készítője is rá akart lépni az ilyszerü reform terére: valószínű, hogy ez átalakítást végre is hajtja a szövetségtanács. Egyébként a centrumpártnak e tekintetben még radikálisabb programmja is van: egyenest követeli, hogy a letéteményi banküzletet válaszszák el a tőzsdei banküzlettől. És e követelés az elmélet előtt helyeslésre is találhat. Mert helyes dolog volna, ha a banküzlet e két különféle neme különválasztatnék: mert az egyiknek célja a vagyonszerzés, a másiknak célja a vagyonmegőrzés. Már pedig a tőzsdei vagyonszerzés óriási távolban áll az igazi letéti üzlet vagyonőrzésétől. Sőt a tőzsdével kapcsolatos bizományi letét kockázatos üzletmenete határozott ellentéte az igazi, a tulajdonképi letétnek, mint a kockázatnélküli vagyonmegőrzésnek. Az angol közgazdasági és jogélet mindenben oly észszerű fejlődésében ez az ellentét is érvényesülésre lelt s azért a «bankers» (a tulajdonképi letétüzletek) nem is foglalkoznak a «merchants» (a bizományi letéteményesek) üzletkörével. Ámde e két banküzletág nem fejlődött ki mindenütt oly különváltan, mint Angliában. A continentális államokban már alapjában összeköttetésbe jutott a bankélet fejlődésénél e két üzletnem. Épp ezért aligha volna a reform oly radikálisan egy csapásra keresztülvihető, mint a hogy a német centrumpárt követeli. Azt azonban se a gyakorlatnak, se az elméletnek embere nem vitathatja el, hogy mindenesetre célszerű volna megkezdeni azt az irányzatot, hogy banküzlet világában a bizományi letéti és a tulajdonképi letéti üzletág különválasztassék. Hazánkban, hol a bizományi' letétüzlet még nem öltött oly rendkívüli arányokat, mint Nyugot-Európa többi államaiban, bizonyára könnyebben keresztülvihetné az esetleges kodifikáció ezt a célszerű kettéválasztást. Ezt a szempontot mindenesetre figyelmébe ajánljuk annak, a kinek feladatául jut, hogy a bankügyünknek, nevezetesen pedig a bankletétügyünknek törvényhozási rendezését előkészítse. Közli: Szálai Emil, Budapest.