A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 36. szám - Özvegyi jog az összehasonlitó jogtudomány és codificatio alapján 1. [r.]

250 A JOG deletet, mely már szintén készen van, nem ismerjük s így nem tudhatjuk, hogy az általunk felvetendő és szerény nézetünk szerint egyik fontos kérdés minő szabályozást nyer a rendeletben, bátrak vagyunk ez uton arrra az irányadó körök figyelmét felhivni. A törvény életbeléptetésével egyidejűleg felmerül a kérdés, minő szabályok alkalmazandók ezen hagyatéki ügyekben, melyek a törvény életbelépte előtt elhalt örökhagyók hagyatékára vonatkoznak. Sőt az általunk felvetendő kérdésnek a gyakorlati viszonyok szempontjából az összes hagyatéki ügyeknél fontossága van. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy hazánkban a hagyatéki, helyesebben örökösödési ügyek meglehetős elárvult viszonyok közé jutottak, mióta a hivatalból való beavatkozás a hagyatéki ügyeknek csak egy részére van kimondva, eltekintve attól, hogy az utóbbi esetek sem lettek a kellő ellenőrzés és nyilvántartás hiányában bejelentve az illetékes közegek által. Ehhez járul, hogy a tényleges birtoklásról intézkedő 1886 : XXIX., 1889: XXXVIII., 1891: XVI. és 1892: XXIX. t.-cikkek is rendezetlenül hagyták az olyan hagyatékokat, melyeknél az örökhagyó elhalálozása óta 3 év még el nem telt a telekkönyvi betétszerkesztési munkálatok folyamatban léte alatt. De épen ezen betétszerkesztési törvények egy kizárólag helyes álláspontot foglaltak el és pedig hazai jogyiszonyaink szempontjából, midőn megállapították általában és különösen is az öröklött vagyonoknál, hogy t. i. csak a tényleges birtokban levő örökösök kérhetik tulajdonjoguknak bejegyzését (1889: 38. t.-cikk 6. §.) S ezen álláspont az, melynek irányadónak kell lenni az összes hagyatéki ügyeknek perenkivüli űton való rendezésénél. A gyakorlat embereinek figyelmét csak azon gyakori esetre kell felhívnom, miszerint a harmadik jóhiszemű és jogos tulajdonos birtokában levő, de nevére még át nem irt ingatlanra a telekkönyvi tulajdonos örökösei hirdetményi eljárás űtján nevükre Íratják a törvényes formaságok megtartásával, azután megterhelik és eladatják; vagy közjegyzőileg letárgyaltatják, az örökség után járó illetéket lefizetik s ez által látszólagos jogcímet is szereznek a 30 év óta idegen jóhiszemű birtokban levő birtokhoz; ez olyan bonyodalmakat idéz elő, melynek az állam jogrendészeti szabályainak helyes megalkotása által kell, hogy elejét vegye. Ezen szabályok közé kell pedig soroznunk hagyatéki szempontból, hogy ahagyatéki leltárba csak az vehető fel az ö r ö k h a g yó vagyona gyanánt, mely köztudomásúlag az örökhagyó tényleges és békés birtokában találtatott elhalálozásakor. Ezen szempont figyelembevétele sok kijátszásnak és pernek venné elejét és különösen hazai viszonyaink között kiválólag fontosnak kell tekintenünk most, midőn az összes hagyatékok, különösen melyekben ingatlanok is foglaltatnak, hivatalból lesznek tárgyalás alá véve. Irányadónak kell tehát tekintenünk fenti szempontot nemcsak a jövőre, hanem a múltra nézve is, vagyis 1896 január l-e előtt megnyílt hagyatékok tekintetében is, vagyis azon határozott utasítást tartjuk szükségesnek a leltárkészitő közegek részére kiadatni, hogy csak oly vagyonokról vannak jogosítva hagyatéki leltárt felvenni, melyek az örökhagyó vagy örökösei tényleges és békés birtokában vannak; a vitás, t. i. idegen birtokban levő, de az örökösök nézete szerint jogelődük jogos tulajdonát képező ingatlanok iránti jogviszonyok rendezése oda tartozván, a hova az összes vitás jogviszonyok elintézése tartozik, t. i. az illetékes perbíróság elé. Ezen észrevételeket azért is tartottuk szükségesnek elmondani, mert az 1896: XVI. t.-cikk életbeléptetésével előreláthatólag a közjegyzői állások is szaporittatván, a dolog természetéből folyólag a kinevezettek már saját érdekükben is hivatalos kötelességüknek fogják tartani a törvényben (1894 XVI. t.-c. 23. §.) adott abbeli követelménynek, hogy a tudomásukra jutott halálesetekről az' illető járásbíróságot értesítsék, eleget tenni s ezen követelménynek azon szempontnélküli figyelembe vétele, hogy az örökhagyó tényleges és békés birtokos volt-e, nagyon sok törvényes birtoklásnak és tulajdonjognak ugyancsak törvényes úton való felforgatására vezetne, a mit bizonyára ezen új törvény hozatalával a törvényhozás nem célzott. Azon téves nézet elterjedéséhez, hogy most már minden, bármily régen elhalt örökhagyó nevén álló ingatlanok tekintetében a hagyatéki eljárás hivatalból indítandó meg, némileg hozzájárult a telekkönyvi betétek szerkesztését tárgyazó törvények alkalmazása tárgyában a 19,665/1893. sz. I. M. rendelettel életbeléptetett utasítás 75. §-a, illetve az 1891: XVI. t.-c. 14. §-a, melynek olyan értelmet is tulajdonithatni, hogy a XI. mintának megfelelő jegyzékbe bejegyzett hagyatékok felvétele iránt a hagyatéki bíróságok hivatalból tartoznak intézkedni, a mely téves nézetet az 1894: XVI. t.-cikk 23. §-a megerősíteni látszik. Mindezek ellenében újból hangsúlyozzuk, különösen hazai jogállapotaink szempontjából feltétlenül szükségesnek tartjuk a leltárkészitő közegek az irányban való kitanitását, hogy a hagyatéki leltárba csak a tényleges, illetve békés birtokban levő ingatlanok vehetők fel, a mi különben a leltár fogalmának is megfelel, mert hiszen a leltárnem egyéb hagyatékiszempontból, mintazörökhagyó birtokában talált vagyon jegyzéke. Az előadottakkal szemben felmerül az a kérdés, hogy azon hagyatékok, illetve hagyatéki ingatlanok, melyekre nézve az 1896 január l-e előtt már megnyílt az örökösödési jog, miként lesznek a tényleges birtokos nevére írhatok. Erre nézve utalunk az 1886: XXIX. és avval rokon törvénycikkek által nyújtott kedvezményes eljárásra; ott pedig, a hol a telekkönyvi betétek már megvannak szerkesztve, inkább tűrhetőnek tartjuk a jelenlegi állapotnak fentartását, mint annak felforgatását, a mi bekövetkeznék akkor, ha a hagyatéki ügyek a telekkönyvi tulajdonos és nem a tényleges birtokos szempontjából jönnének tárgyalás alá; az 1894: XVI. t.-c. pontos végrehajtása esetén a jelenlegi rendezetlen viszonyok fokozatosan és minden rázkódás nélkül úgyis rendezve lesznek olyan örökhagyók elhalálozásával, kik tényleges birtokban tartanak mások nevére irt ingatlanokat, mert ezek a helyes leltározás elvei szerint annak idején úgyis fel lesznek véve a leltárba s a hagyatéki eljárás tárgyát fogják képezni annak idejében. X Özvegyi jog az összehasonlitó jogtudomány és codificatio alapján. Irta: dr. SZOKOLAY .ISTVÁN ügyvéd Budapesten. A magyar öavegyi jog mai érvényében még mindig azon örökjognak alkatrészét képezi, a mely a középkori jogilag és politikailaguralt hűbériség kifolyása volt. Azon jogrendszerhez tartozott, a mely az akkori politikai és társadalmi viszonyok sajátlagos természete szerint alkotta a birtokviszonyokra, elidegenítésre, végrendelkezésekre, ab intestato öröklésre, sőt a gyámságra is vonakozó összes törvényeket. A főcél és indokoltság az ország véderejének biztosításában rejlett, a mely a fi-birtokos osztályra nehezedvén, azt kellett erőssé, hatalmassá tenni és azon az ingatlan birtok annak kezeiben volt összpontosítandó, a nős leányágnak lehetőleg teljes kizáratásával. Ezen rendszer az örökjogban, kapcsolatban a hűbériséggel s ennek kifolyásául uralkodott az összes európai államokban ; Franciaországban, a mennyiben annak egyes részeiben a római jog nem érvényesült, úgy Olaszországban és a sokféle germán népségeknél. Azért mondja Zachariá a francia polgári jogról irt hires munkájában: «Auch nach dem französischen Rechte waren wie nach dem altén deutschen Rechte — beidé: die Erb- und die Lehensfolge einander nahe verwandt, und hatte jene auf diese einen entscheidenden Einfluss gehabt.» Ezzel állt kapcsolatban itten is az, hogy a szokásjog szerint, mely a régi Franciaország nagy részében uralkodott, mint Magyarországban s a germánoknál az özvegyi jog szintén érvényben volt. így volt ez a régi germánoknál is, az örök- és özvegyi jog, úgy a hűbériség közt is. «Die Leibgedings-Bestellung» (onnan e nevezet, mert több germán népnél a férj halála utánra özvegyének bizonyos jószág élethosziglani használatul jelöltetett ki, a mely haszonvételre a nőnek törvényes jogigénye volt) irja Mittermaier («Grundsátze der deutschen Privatrechts» II. rész pag. 388.) «nach dem Tode des Ehemannes, der Witve die Befugnis des lebenslánglichen Niessbrauchs der angewiesenen Güter gab. Dies Leibgeding wurde spáter vielfach durch Einführung erweiterter Erbrechte der Ehefrauen, oder Bestellung anderer Vermögensarten zu ihren Gunsten verdrángt. Eine eigentliche Ausbildung erhilt dies Leibgeding im Zusammenhang mit Lehen. Die Vorstellungen dieses altén Leibgedings schwebten übrigens noch im 16. Jahrhunderte den Bürgern vor.» Érdekes, miként Weiske szerint még Luther Márton is özvegye részére ily «Leibgedinget> rendelt a végrendeletében. Maguk a francia jogászok is beismerik s akként nyilatkoznak, hogy annak okát, miszerint a francia jog szerint is, legújabb időkig az özvegynők csakis az összes vérrokonok kihaltával örökösödhettek, a hűbériség azon irányelvében kell keresnünk, mely a családfentartás érdekét kivánta érvényesíteni. • L'idée dominante de ce systéme — irja egyike a legújabb korbeli francia jogtudósoknak — qui tend de plus en plus á disparaitre, c'est que les biens d'une personne décédée sans avoir fait de testament doivent revenir aux membres de sa famille, et que par le fait du conjoint la succession dont íl s'agit pourrait partiellement passer entre les mains d'une autre famille.» (Prof. Bridel. Revue de Droit international. 1893. Nro 2. pag. 116.) így magyarázzák a német jogtudósok is azon nagy és lényeges különbséget, mely a birtokviszonyokban a germán népeknél mint nálunk is, a nő- és férfinemzedék között létezett. «Die Vermögensverháltnisse unter den Ehegatten — mond W a 11 e r — stehen mit dem ganzen altén Vermögens- und Erbsystem in der engsten Verbindung. Der Grundgedanke desselben war: der Macht der Familie bei derselben, alsó bei dem waffenfáhigen Mannstamm zu erhalten.» «An diese Verhaltnisse Iehnten sich nun die ehehehen Gütterrechte an. Grundstücke fanden sich bei Weibern kaum, weil bei derén Beerbung die Töchter gegen Söhne, oft gegen den ganzen Mannstamm zurückgesetzt waren.> Deutsche Rechtsgeschichte. II. Band pag. 138. Ily alakban alakult mint, a franciáknál, úgy a németeknél is az özvegyi jog, minthogy az özvegy eltartásáról gondoskodni kellett, evi ellátással, néha bizonyos ingóságok megosztásával. «Da die Frau von ihren Blutsfreunden her ausser ihrer Gerade