A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 34. szám - Az alzálogjog érvényesítése

238 országban, a dologi italmérési jog kártalanításban részesült, még pedig az 1886. évi XXXVI. t.-c. 2. §. 3. vagy 5. pontja értelmében azon okból, mert e dologi jog vagy kiváltságon vagy ö n j o g o n gyakoroltnak tekintetett, s mert tényleg italmérési jogot gyakoroltak, abból jövedelmet húztak s adót fizettek, de a mely jövedelemtől az italmérés államosításától elestek. c) A személyes italmérési jogot a katonai államkincstár egyes határöröknek szerzett érdemekért, életlogytig tartó időre adományozta. Ez a jog is alá volt vetve a külünbözetbcli kötelezettségnek; a tulajdonos tartozott korcsmáját a hatósági rendeleteknek megfelelő módon építeni, átalakítani s az árszabást a szobákra, ételekre és italokra nézve, szorosan megtartani. Ha az adományozott meghalt: a jogot özvegye egyszerű bejelentés mellett, vagy gyermekébe — hacsak erkölcsi vagy politikai kifogás alá nem esett — tovább gyakorolta, de eladnia nem volt szabad. E személyek elhalása után a katonai hatóság a személyes italmérési jogot másnak adományozhatta, de mindig a többször emiitett teherrel. A kártalanításra való jogosultságot a személyek italmérési joggal bíróktól a m. kir. pénzügyministerium kivétel nélkül megtagadta, de ezt a törvénynyel összeegyeztetni nem birom, az okokat alább adom elő. II. A kártalanítási törvény szempontjából. A kérdés most már csak az lehet, vájjon az 1888. évi XXXVI. t.-c. 2. §-nak melyik pontja alá esik a személyes italmérési jog? a 3. (privilégium) vagy pedig 5. (önjog) pontja alá? s erre csak az lehet a felelet, hogy magyar hűbéri szempontból egyik jogcím sem alkalmazható, de a határőrvidéki viszonyok szempontjából mind a két jogcim, úgy a kiváltság, mint az önjog, mert tényleg csakugyan úgy áll a dolog, miként előbb láttuk, hogy e személyes italmérési jogot nem ugyan O Felsége a király, miként az anyaországban, hanem az akkori időkben fennállott s erre jogosított katonai hatóság adományozta: ez tehát a kiváltságos jog természetével birt épp úgy, mint az anyaországban, csakhogy ehhez a nemesi cim és jog nem járult, miként az anyaországban. De ha személyes italmérési jog az idézett törvény 2. §-ának 3. pontja alá vonható nem volna: akkor kétségkívül a 2. §. 5. pontja szerinti önjog irányadó a megváltásnál, mert: az előadottakból kitűnik, hogy a volt határőrvidéken létezett összes regáljogok tulajdonosa ugyan (Rendel, tára 677. lap) a cs. kir. katonai kincstár volt, de a községek, a dologi és személyes jogositványnyal bírók adományozás folytán nem másnak a jogán, hanem önjogo n bírták és gyakorolták az italmérést, a melyet ezeknek kizárólagos tulajdonát képezték; a jog gyakorlata nem volt periodicus időhöz kötve, mint a közs. bérlőké; s nem is lehetett a személyes vagy dologi jogosítványt hatóságilag felmondani, elvenni vagy megszorítani. És éppen ezek a tekintetek indították a három magyar ministert 1882-ben annak a kijelentésére, hogy «a volt határőrvidék területén mind a három rendbeli italmérés a regáljog tárgyát képezi;» vagyis: világosan ki lett mondva a ministeri rendeletben, hogy noha ezen italmérések az anyaországéitól különböznek, mégis valóságos regáljogot képeznek a határőrök polgárosítása következtében. Tette pedig e kijelentést a három minister a helyzet kényszerénél fogva is, mert nem ignorálhatta az őrvidéki jogviszonyokat, meg sem semmisíthette azokat egy tollvonással, se nem élhetett ebben a kérdésben az 1873. évi XXXVII. t.-c. 26. §-a szerint nyert abbeli jogával, hogy a magyar törvényeket a határőri részekre is kiterjeszsze, hanem tett annyit, a mennyit tehetett, t. i. a határőri italmérési jogot, az anyaországbeli joggal egybehasonlitva a «r egáljog tárgyának* declarálta. Nem terjeszthette ki a magyar regálitalmérési jogra vonatkozó törvényeket az őrvidék területére, mert gyökös jog létezett ugyan némely szab. kir. városban, de ez a felsorolt határőri kötelezettségektől mentes volt, azonban személyes italmérési jog az anyaországban sehol, még asz. kir. városokban sem létezett. A határőri italmérési joghoz csaknem mindenben hasonló jogosítvány létezett, s ma is létezik az anyaországban, t. i. a gyógyszertáraknál. Ezek is dologi vagy személyes jogosítványok, azonban az évi jövedelem különbözetével való megterheltetés nélkül. A gyökös, dologi gyógyszertári jog az anyaországban is a házhoz van kötve, csak evvel együtt idegeníthető el, bekebelezhető telekkönyvileg s elörökithető, ellenben a személyes gyógyszertári jogot az illető éltefogytáig gyakorolja, halála esetére pedig az ipartörvény értelmében azt özvegye, képzett üzletvezető alkalmazása mellett folytatja, de magát a személyes jogosítványt másra átruházni, elideniteni nem lehet, hanem csak a gyógyszertári felszerelést és gyógyszereket lehet eladni, — épp úgy mint az őrvidéken az italmérési jogot; addig azonban, mig a gyógyszertáros vagy özvegye él, tőle a személyes jogosítványt elvenni, a jövedelemtől megfosztani nem lehet. A gyógyszertáros tehát úgy a gyökös mint a személyes jogot <önjogon» gyakorolja, s ha ejog államositatnék: kétségtelen, hogy az állam azt kártalanítás nélkül meg nem szüntethetné, mivel a törvényhozás sem foszthat meg senkit kártérítés nélkül, törvényes úton szerzett vagyonától s jövedelmétől. De az 1888. évi XXXVI. t.-c. 1. és 2. §-án, s az egész törvényen vörös fonálként húzódik végig az alapelv, hogy kártérítést nyer, a ki kimutatja a) a jog létezését, b) a jog gyakorlatát, c) adófizetést a jog jövedelme után Ezen alapfeltételek mindegyike feltalálható a határó'ri, dologi és személyes italmérési jognál, s kétségtelen, hogy ezeknek a jogoknak megszüntetése által az illető tulajdonosok tényleg s az ottani törvények szerint bona flde birt vagyonúkban s ezek jövedelmében károsodást szenvedtek, s hogy ennélfogva éppen a most idézett törvény 1. és 2. §-a értelmében teljes joggal igényt tarthatnak az állami kártalanításra. De ha már a m. kir. pénzügyministerium a jogállamban mindenütt és mindenkor elismert alapelv, s az 1888. évi XXXVI. t.-c. világos rendelete ellenére a határőrvidéki italmérési jogosítványok kártalanítását megtagadta, akkor nem lehetett elzárkóznia azon kényszer elől, hogy a házhoz kötött dologi és személyes italmérési jogot az illető jogosultak javára eredeti épségében csorbítatlanul fentartani köteles, mivel mindenkinek magánvagyona a törvény oltalma alatt áll, s attól se az állam, se magán ember, jogállamban a tulajdonost meg nem foszthatja, főleg akkor, midőn három minister hivatalos alakban s kötelező módon kijelenti, hogy a határőrvidéki három rendbeli italmérési jog «a regáljog tárgyát képezi*; más részről pedig veszedelmes dolognak tartanok, ha utat törhetne magának az a nézet, hogy mások kárával magános is, az állam is gazdagodhatik, pedig tényleg úgy áll a dolog, hogy mások magánvagyonát a kérdéses italmérésre vonatkozólag kártalanítás nélkül az állam egyszerűen — confiskálta. Azt ugyan természetesnek találom, hogy a hűbéri jogrendszer ezen utolsó maradványának megszüntetése folytán egyeseknek korcsmáltatási jogát még csak kivételesen sem tűrheti meg az állam, ámde ez esetben a magánvagyont kártalanítás nélkül meg semmisíteni, illetve elsajátítani a jog és igazság legprimitívebb alapelveinek megsértése nélkül nem szabad, s a legrosszabb esetben is köteles az állam a személyes italmérési jogosítvány után kiszámított tőkének évi kamatait az illetőknek éltük fogytáig kifizetni évenként épen úgy, miként a regáleváltság kötvényei után járó jövedelmet kamatokban fizeti, de azt az eljárást, a mi a határőri némi jogosítványokkal szemben elkövettetett, semmivel se lehet igazolni; hátrányos politikai következményeinek hangsúlyozása pedig e közlemény keretén kivül esik. Az alzálogjog érvényesítése.* Irta : KRITSA IZIDOR, kir. tszéki telekkönyvvezetö Csíkszeredán. A fenti cimmel ezen becses lapokban felvettetett ama kérdés, vájjon az alzálogjogos hitelező, kinek alzálogjoga egy jogerős Ítélettel érvénytelennek nyilvánított zálogjogra van biztosítási végrehajtás folytán felülkebelezve — az 1881 :LX. t.-c. 122. és 123. §-át figyelembe véve, 19 év után szerezhet-e kielégítést a jelzálogul szolgáló ingatlanból, vagyis a jelzálog tulajdonosa itéletileg kötelezhető-e az alzálogjogot nyert hitelező követelésének, közvetetlen a jelzálogul szolgáló ingatlanból, nem pedig magából a jelzálogból való kielégittetésének a tűrésére. Idevonatkozólag igénytelen feleletemet a következőkbe foglalom. A tlkvi rts. 79. §-ában lerakott jogelv szerint nem képezheti vita tárgyát, hogy az a 1 z ál o gj o gg al terhelt jelzálogjognak, az alzálog megszüntetése nélkül való kitörlése, az alzálogjog tekintetében — annak kitörléséig — nem létezőnek tekintetik; ami más szóval annyit tesz, hogy a jelzálog tulajdonosa az ingatlanára közvetetlen zálogjogot szerzett jelzálogos hitelező ellen nyert alzálogjoggal szemben — a jelzálogos hitelező követelése keretében — a jelzálogos hitelezővel együtt, az alzálogjogos hitelező egyetemleges adósává válik, azzal a különbséggel azonban, hogy ő ezen utóbbinak nem közvetetlen és nem személyes, hanem csak közvetett és csak jelzálogos adósa. Az idézett törvényszakasz az alzálogjoggal terhelt jelzálogjog kitörlése alapjául szolgáló okirat milyenségét illetőleg (magán, avagy közokirat), különbséget egyáltalán nem tesz. Ha már most ehhez hozzá vesszük az alzálogjog természei6i ?L°noént f°lyÓ' a m' kin Curia l893. évi május hó 29-én 11,796/1892. p. sz. a. kelt elvi jelentőségű határozatával ts megerősített ama jogelvet is, miszerint általában az ingatlan jelzálogból való kielégítést épp oly joggal követelheti az alzálogjogos, mint a zálogjogos hitelező. — figyelemmel arra, hogy az érvénytelenség miatt megtámadott bekebelezésnek, a tlkvi rts. 150. §-a, illetve az 1886: Q/7 IÖQQ"C; /6' §"ában adott meghatalmazás alapján kibocsátott y*//l»W8. I. M. E. körrendelet 8. §-a értelmében keresettel szorgalmazott kitörlése, az időközben és még a per feljegyi rí- u* A mA kir- Curia a szerzővel ellentétes állást foglalt el. E cikk különben a Curia állásfoglalása előtt küldetett be.