A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 34. szám - A határörvidéki italmérési jog kártalanítása

Tizennegyedik évfolyam. 34. szám. Budapest, 1895 augusztus 25. Szerkesztőség: V., Ivmiolf-rakpart 3. sz. Kiadóhivatal: V., Hudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. A JOG (ezelőtt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY) AZ IC1ZSJI5ÍCÍ ÉRDIÉINEK KÉPVISELETÉRE A MAGYAR ÜGYVÉDT, BÍRÓI, ÜGYÉSZI ÉS KÖZJEGYZŐ! KAR Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják Dr. RÉVAI LAJOS - Dr. STILLER MOR ügyvédek. Felelős szerkesztő: Dr. STILLER MÓR. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bérmentve küldve: Negyed évre ... 1 frt 50 kr. Fél a ... 3 « — « Egész « 6 * — « Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen postautalvány nyal küldendők. TARTALOM : A határőrvidéki italmérési jog kárialanitása. Irta : Bé s á n Mihály, lugosi kir. közjegyző. — Az alzálogjog érvénvesitése. Irta : K r i t s a Izidor, kir. tszéki telekkönyvvezetö Csíkszeredán. — Nyilt kérdések és feleletek (Az örökösödési eljárás körül. I. Irta: dr. Klein J., kir. tvszéki jegyző Kecskeméten. — II. Irta: Sir Richárd). Vegyesek. MELLEKLET: Jogesetek tára. — Felsőbirósági határozatok és döntvények. — Kivonat a «Budapesti Közlöny»-ből. (Csődök. — Pályázatok.) Curiai és táblai értesítések. — Hirdetések. A határörvidéki italmérési jog kártalanítása. Irta : BÉSÁN MIHÁLY lugosi kir. közjegyző. Csak a regál italmérési jog kártalanítására vonatkozó törvény hiányos szerkezete, téves magyarázata, vagy a volt magyar határörvidéki jogviszonyok, törvények és rendeletek nyilvánvaló félreértése okozhatta azt, hogy még az 1848. év előtti időkből 1889 január l-ig minden háboritás nélkül, a magyar határőrvidéken gyakorolt italmérési jogosítványt némely tulajdonosok minden kártérítés nélkül elvesztették, noha a megyék közigazgatási bizottságának albizottsága, első fokon, az államkincstár képviselőjének hozzájárulásával az italmérési jog kártalanítását kimondotta, s a törvény szerinti tőkeösszeget is a jogosultak részére megállapította. A m. kir. pénzügyministerium azonban, mint a kártalanítás kérdésében legfőbb fórum, a határőrvidéken létezett némely italmérési jogosítványoktól a kártalanítást megtagadta, rendszerint avval az indokolással, hogy az illető «nem önjogon» gyakorolta az italmérést, mi által számtalan volt határőr anyagi érdekei érzékenyen meglettek sértve. Ezt a kérdést elég fontosnak tartom arra nézve, hogy a volt határőri italmérési jogosítványok jogi természete s a kártalanítás jogosultsága nyilvános discussio tárgyává tétessék. Mielőtt azonban ezt tenném, megjegyzem, hogy az 1888. évi XXXVI. t.-c. az italmérési jog kártalanításánál tisztán és kizárólag csak a hűbéri jogviszonyokat tartotta szem előtt, de egyetlen egy szakaszban sem emliti fel a volt határörvidéki részekben fennálló speciális jogviszonyokat, s az ezekből kifolyó italmérési jogosítványokat, holott köztudomású dolog, hogy a határőrvidéken gyakorolt korcsmáltatási jog a szűkebb értelemben vett magyarországi italmérésnek jogi természete s kiterjedése szerint nem mérlegeltethetik, a kettő nem azonosittathatik, mert a magyar és a határőri italmérési jog egymástól minden tekintetben különbözik. Megjegyzem továbbá azt, hogy az idézett kártalanítási törvény alapelve szerint a törvényhozás az italmérési jog megszüntetésével senkit sem akart vagyonától kártérítés nélkül megfosztani és mégis a határőrök tekintélyes része kártalanításban nem részesült, a mi pedig nyilván jogsérelem, mit a következőkben igazolok. L Jogtörténeti szempontból. Történelmi kútfőink semmi kétséget sem hagynak fenn az iránt, hogy Délmagyarországon az aldunai vidéken hajdan létezett, de az idők mostohasága folytán eltűnt Szörényi bánság, Keve és Horom vármegye jogi és administrativ tekintetben is épen olyan szervezettel birt, mint hazánknak bármelyik más vármegyéje, sőt a történelmi kutatások most már azt is kiderítették: kik voltak a Szörényi bánok, főispánok, alispánok, szolgabirák stb. s mely időben kormányoztak; másrészről pedig az se szenved kétséget, hogy ezen a vidéken a magyar vármegyék hűbéri viszonyaiból s ennek rendszeréből semmi fenn nem maradt korunkra, mert a törökök gyakori beütésének meggátlása céljából alakított katonai határőrvidék az anyaországtól elszakítva, katonailag Bécsből kormányoztatott, a megszűnt s elenyésztett vármegyék hűbéri viszonyai eltöröltettek, s egy egész századon át az 1766., 1787., 1800., 1807. és utoljára 1850. években kelt absolut törvények oly katonai szervezetet, jogi- és birtokviszonyokat teremtettek, a melyek az anyaországban teljesen ismeretlenek voltak; így pl. a határőrök örökös katonai szolgálata, még pedig több emberöltön át saját zsoldon, a házközösség intézménye, a mely máig sincs még megszüntetve, a tanügy, ipar és kereskedelem szabályozása, a reál és personál italmérési jog (Schildgerechtigkeit) speciális határőrvidéki intézmény volt, a miből tehát önként kitűnik, hogy a i határőri italmérési jogot sem lehet az anyaországi hűbérei viszonyokból eredő kisebb közhaszonvételekből, illetve az italmérési regáljoggal azonosítani, mert a nemesi és úrbéri jogviszony, nemes és jobbágy a katonai kormányzat idejében a határőrvidéken nem létezett s ma sem létezik; de azért a katonai uralom sem tette szabaddá az italmérést, hanem az anyaországétól egészen eltérő alapon szabályozta. Ugyanis: úgy az idézett határőri törvények s kibocsátott katona' rendeletek, mint az 1882. évi május 28-án 29,416. sz. a. kibocsátott magyar igazsági bel- és kereskedelmi ministeri rendelet (Rendeletek Tára 677. lap) értelmében is három rendbeli italmérési jog létezett s 1889. évi január l-ig tényleg gyakoroltatott a volt határőrvidéken t. i.: a) a városi és falusi községek italmérése, b) a dologi (reál), e) a személyek (personál) italmérési jog, melyek egymástól úgy j°g> természetük, mint kiterjedésök szerint különböztek. Jelesül a) a városi és falusi községek az államtól nyerték italmérési jogukat, illetve az évi jövedelmet közárverésen bérbe adták egyes vállalkozóknak. A községek az italmérési jogot csak akkor veheték saját kezelés alá, ha bérlő egyáltalán nem jelentkezett, vagy ha a bérösszeg évenként 10 frtot sem tett ki. A bérösszeg minimuma minden egyes községre nézve hatóságilag meg volt állapítva. Ha azonban az árverésen megállapított összegnél csekélyebb bérösszeg éretett el, akkora külö nbözetet a többi italmérési jogosultak t. i. a dologi és személyes joggal birók tartoztak saját vagyonukból pótolni, mi által a község minden eshetőségre biztosítva volt az iránt, hogy a hatóságilag megállapított minimalis évi jövedelmet megkapja. A különbözet megfizetése iránti kötelezettség úgy a reál, mint a personal joggal birók részére kiadott katonai hatósági adománylevélben mindig be volt foglalva. A tulajdonjog nem volt tehát községeké, hanem a cs. k. katonai kincstáré, s a községeket csak a befolyt évi jövedelem illette. Ezekből most már önként következik, hogy a városi és falusi községekre az 1888. évi XXXVI. t.-c. 2. §-ában fölsorolt jogcímek közül szorosan véve egyik sem alkalmazható, mert kétségtelen, hogy a községek által a határőrvidéken bérlők által gyakorolt italmérés nem alapszik sem nemesi birtokjogon, sem úrbéri jogon, sem kiváltságon, sem pedig önjogon. Az anyaországbeli úrbéri községek italmérési joga szt. Mihálytól sz. Györgyig, illetve csak újévig egészen más jogi természetű volt, mert a határőrvidéken a községek egész éven át gyakorolták a bérlők útján e jogot s évi biztos jövedelmet húztak. És mégis úgy az anyaországbeli, mint a határőrvidéki községek (kevés kivétellel) az 1888. évi XXXVI. t.-c. 2. §. 4. pontja értelmében kártalanítást nyertek az államtól, a mit én a kártalanítási törvénynyel megegyezőnek tartok. b) a dologi jog (Reál, radicirtes Recht) valamely házhoz tapadt italmérési jog volt. E jogot egyesek a határőri intézmény életbeléptetésekor s azután nyerték főleg azért, hogy a gyakran átvonuló katonaság itallal el legyen látva. A korcsmák építési módja, a vendégszobák száma, bútorzása, az ételek és italok ára, a katonai hatóság által fix tételekben meg volt állapítva s büntetés alá vonatott az italmérésre jogosult, ha e rendszabályokhoz nem alkalmazkodott, viszont: a községi italmérési jog évi jövedelmének különbözetével volt megterhelve, külön megadózva, accissal megrín a, utóbbit azonban felemelni nem lehetett. Az ily dologi jogot az illetők házaikra telekkönyvileg bekebeleztethették, házaikkal együttesen elidegenithették, s öröklés tárgyát képezte, de mindig a különbözet iránti kötelezettséggel terhelve. Ilyen italmérési jog az anyaországban szintén nem létezett, mert az a dologi, gyökös jog, a mely az anyaország némely szabad királyi városában előfordul, a határőrvidéktől egészen különbözött, mert Magyarországon a különbözet megtérítése iránti kötelezettség, az ételek és italok árának, úgyszintén az építkezés módjának stb. hatósági megállapítása teljesen ismeretlen volt, és mégis úgy az őrvidéken (kevés kivétellel) mint az a n y aLapunk mai száma Ö oldalra terjed.