A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 2. szám - Az 1893 : XVIII. t-c. 2. §-a - Átmenet az új törvénykezési bélyegek és illetékekre

12 A JOG Ami Fraenkel úr cikkének azon általános részét illeti, hogy a pénzügyi szabályokban lefektetett jogi elvek kellő figyelembe nem vétetnek, részemről meg kell jegyeznem, hogy ott, hol az illetékszabályok a jogélettel szoros kapcsolatban vannak, azokhoz kell is alkalmazkodniok, minthogy azonban az illeréklerovás és kivetés nem igazságszolgáltatás, hanem adóztatás, még pedig a közvetett adóztatás, azért annak e tekintetbeni külön sajátságait szintén nem szabad figyelmen kivül hagynunk s hogy messze ne menjek, csak azt említem fel, hogy az átmenet alkalmából éppen ennél a körülménynél fogva nem lehet az 1893. évi XVIII. t.-cikknek az átmenetre vonatkozó intézkedéseihez teljesen alkalmazni. A közlemény lényegét illetőleg pedig mindenekelőtt szükségesnek látom ismertetni azt a külömbséget, amely az illeték esedékességi ideje és a között az időpont között létezik, amely időpontban a kincstár joga az illetékre megnyílik, miután ezt a külömbséget dr. Fraenkel úr nem ismeri, a mennyiben a kettőt egy fogalomnak tekinti. Az illeték esedékessége alatt azt az időpontot értjük, a melyben az illetéket akár bélyegben, akár készpénzben le kell róni, ez az időpont tehát bélyegilleték alá tartozó illetéknél korábban, az itélet alá terjesztéskor állott be, söt a rendes perekben még most is akkor, ezeket kivéve azonban most már általában az itélet hozatalakor áll be; a közvetlen fizetendő illeték alá tartozó ítéletekre nézve pedig a fizetési meghagyás kézbesítését követő 30-ik napon. A kincstár joga ellenben az ítéleti illetékre — általában és kivétel nélkül — az itélet meghozatala által nyilik meg. Ezekből tehát látható, hogy az ítéleti illeték a bélyegilleték alá tartozó határozatoknál előlegeztetik, mig a közvetien kiszabás tárgyát képező ítéleteknél utólagosan fizettetik, de hogy a lerovás idejének különbözősége a kincstár illetékhezi jogosultságára mi befolyással sincs, az abból is kitűnik, hogy ha nem hozatnék meg az itélet, melyért az illeték előzetesen lerovatott, az illeték a félnek visszaadatik, ami nem történhetnék akkor, ha az ítéletnél a kincstár joga a bélye^illetékre már a lerovásra kitűzött időben megnyilt volna, a minthogy a beadványok és felebbezések bélyegilletéke a benyújtás után nem is téríttetik vissza, mert ezeknél a jelzett két időpont összeesik. De az eddig mondottakból látható az is, hogy az esedékesség ideje és azon időpont közül, amelyben a kincstár joga az illetékre megnyílik, jogszerüleg csakis az utóbbi szolgálhatna arra, hogy az átmenetnél alapul vétessék, a mint ezt előző cikkemben is kiemeltem, de ahol egyben kimutattam azokat a nehézségeket if, melyek ez esetben előállnak. Kiemelem egyúttal azt is, hogy az a körülmény, melynél fogva az itélet meghozataláért járó illeték egyik esetben előzetesen, másik esetben utólagosan rovandó le, csak kezelési kérdést képez s azért mint kezelési kérdés, nem szolgálhat arra, hogy az átmenetnél egyik félnek előnyére, a másiknak pedig hátrányára felhasználtassák s hogy egy oly egységes időpont volna az átmeneti intézkedésnél alapul veendő, mely minden ítéletre alkalmazható s egyforma következményeket von maga után. Ez pedig szerintem az az időpont lehet, amikor a határozathozatalt a felek kérelmezték, főtekintetfel arra, hogy ez időponttal a bélyegilleték alá tartozó ítéleteknél a lerovás ideje is összeesik, azt azonban, hogy a bélyegilleték alá tartozó ítéleteknél az illeték esedékességének ideje, közvetlen kivetés alá tartozó Ítéleteknél pedig az itélet meghozatalának ideje legyen az irányadó, következetlennek, hogy ne mondjam képtelennek tartom. Ezek után azt hiszem, elegendő lesz dr. Fraenkel úr cikkéből két kitételt idéznem annak beigazolására, hogy a két időpont tekintetében tévedésben van; egyik helyen ugyanis azt mondja: »A mi az ítéleti illetéket illeti, erre nézve egyesegyedül annak esedékességi időpontja mérvadó.» Alább pedig, hol a közvetlen kiszabandó illetékről szól, igy nyilatkozik: cl 11 is azon időpont mérvadó, melyben az államkincstárnak igénye az illetékre megnyílik, ez pedig csakis az itélet meghozatalának napja lehet.» Miután pedig dr. Fraenkel úr cikke alkalmat szolgáltatott nekem arra, hogy a kérdéshez még egyszer hozzászóljak, még egy uj körülményt is felhozok az átmenet tekintetében általam ajánlott időpont elfogadása mellett; ugyanis az 1894. évi XXVI. t.-c. 8. §-a által több oly határozat vonatott illetékkötelezettség alá, a mely eddig illetékmentes volt és viszont az emiitett szakaszba több oly határozat nem vétetett fel, amelyek eddig bélyegkötelesek voltak. Ha ezeknél is azt az időpontot vennénk alapul, az átmeneti időszakban, amelyet jogszerüleg kellene, t. i. az itélet hozatalának idejét, akkor itt is ugyanazok a viszszatéritési és utólagos lerovási nehézségek állnának be, a melyekre előző cikkemben már rámutattam, mig az általam ajánlott elvek szerint ha a határozathatal alá terjesztés az 1891. évi november 1-je előtt történt, akkor korábban illetékköteles határozatért lerótt illeték visszatérítése nem volna kérhető, akkor sem, ha a most emiitett időpont után meghozott határozat a fenthivatkozott törvényszakaszban a bélyegkötelesek között felsorolva nem volna; s viszont ha a határozathozatal alá terjesztés az 1894. november 1-je előtt történt, az illeték pótlólagos lerovása akkor sem volna követelhető, ha az illető határozat a többször idézett törvényszakasz által a bélyegkötelesek közé soroztatott és az, az 1894. évi november 1-je után hozatott is meg. A felebbezési illetékek mérve tekintetében elfoglalt álláspontom bővebb indoklásaként szükséges a dolog történelmi fejlődésére visszatérnem, mert a nélkül ugy az 1894. évi XXVI. t.-c. 21. §-a II. pontjának szövegezése, mint az a körülmény, hogy a felebbezéseknél a kincstár jogának megnyílta az illeték esedékességének idejével összeesik, könnyen tévedésbe ejtheti azt, aki valamely törvény értelmezésénél nem a benne rejlő elvekhez, hanem a szavakhoz ragaszkodik. A korábban érvényben volt határozmányok ugyanis a felebbezés illetéket első sorban is ai ra az esetre állapították meg, és pedig egyenes utalással az ugyanazon perben járó ítéleti illetékre, — a mikor az egész itélet felebbezés tárgyát képezte (111. dijj. 13. tét. IV. 12. a) b) pont), másodsorban pedig az esetre, ha az ítéletnek csak egyes pontjai képezték felebbezés tárgyát (13. tét. IV. 12. pont 4. jegyzet). Az uj törvény hivatkozott pontja azonban, de szintén utalással az Ítéleti illetéket tartalmazó §-okra, ezt a két részt oly szövegezéssel egyesitette, hogy az mind a kettőre alkalmazható legyen, s csakis igy magyarázható meg a feltételes alak (járna) használata oly esetre is, amelyekben az egész itélet megfelebbeztetett, s amelyekben a határozati illeték már járt v. is lerovatott. Az tehát elvitázhatatlan, hogy a felebbezési illeték mérve, úgy a régi, mint az ujabb rendelkezések szerint szoros kapcsolatban van az ítéleti illeték mérvével s éppen azért dacára annak, hogy a felebbezési illetékre a kincstár jogának megnyílta az esedékesség idejével összeesik, nem lehet ezt a kapcsolatot figyelmen kivül hagynunk, mert minden rendelkezést a maga összességében s nem egy oldalról kell szemügyre vennünk, az pedig csak természetes, hogy ugyanazon perben beadott felebbezés bélyegilletékének mérve — ha az uj rendelkezésekben megállapított módon is, — de csakis ugyanazon perben járt ítéleti illeték mérvéhez képest állapittassék meg. Az a körülmény, hogy az 1894. évi 21. §-ának II. a) pontja csak ugyanezen törvény 8. és 9. §-aira utal és csak azokat az illetékeket, melyek mérve még az illetéki díjjegyzék 48. tételének C. D. pontjai szerint állapíttattak meg, nem érinti, csakis abban találja magyarázatát, hogy az egész 1894. évi XXVI. t.-c. az átmenetre való tekintet nélkül csak az uj helyzetre vonatkozik, ami már abból is kitűnik, hogy mig oly sommás perekben, melyekben az itélet az 1894. évi november 1-je előtt már meghozatott, Il-od fokú felebbezésnek is van helye, addig ily s már az 1894. évi november 1-je után beadott Il-od fokú felebbezésekre az egész 2l-ik §-ban nem létezik intézkedés. A felebbezési illeték tekintetében általam korábban csak röviden jelzett s most bővebben kifejtett elvek éppen nem állanak útjában annak, hogy a többször idézett 21. §-nak III. pontja minden, az 1894. évi nov. hó 1-től kezve beadott felebbezésre alkalmaztassák; mert azok a rendelkezések, hogy valamely már meghatározott felebbezési illeték a további felebbezés során csak '/6 részszel magasabb összegben rovandó le, avagy ismételten nem követelhető, attól az eljárástól, amely szerint az első fokú felebbezések bélyegilletéke megállapittatott, teljesen függetlenek, a mit, hogy dr. Fraenkel úr előtt is kétségtelenné tegyek, hivatkozom egy oly perre, melyben a Il-od fokú felebbezés 1894. évi november hó i-je után adatott be, de amelyben az első fokú felebbezés már a most jelzett időpont előtt lett benyújtva. Ezek után pedig tekintettel arra, hogy az Ítéleti és igy a vele kapcsolatos felebbezési bélyegilleték mérvét illetőleg, az átmenet alatt nem lehet szorosan az illetékszabályok általános rendelkezéseihez alkalmazkodnl, dr. Fraenkel úrral szemben nemcsak azt állítom, hogy kételyek forognak fenn, hanem, hogy hiányok léteznek, a melyeket csak az arra hivatott legfőbb hatóságok tölthetnek ki megfelelő ámeneti intézkedéssel, a melynek érzetére vall nálam az a körülmény, hogy mig dr. Fraenkel ur átmeneti intézkedés szükségét nem látva véleményét, mint a törvényben benne levőket, vagy azokból egyenesen kifolyókat állította fel, addig én előző cikkemben csakis javaslatként mondottam, hogy az átmenet tekintetében ezek és ezek lennének kimondandók. Hogy aztán az átmeneti intézkedések a következetességnek és a méltányosságnak mennyiben fognak megfelelni, ahhoz az illető rendelet kiadása után én már állásomnál fogva sem szólhatok hozzá, csak aztjegyzem meg, hogy épen nem csodálnám, ha abban a fiscalis érdekek a kellőnél nagyobb mérvben jutnának érvényre akkor, midőn épen az érdekelt körökből azok jogossága bár meggyőződésből, de az én tudomásomra levő elvek szerint téves alapokon vitattatik. Azt pedig talán fölösleges is megemlítenem, hogy az az általános jogi elv, a mely szerint valamely uj vagy nagyobb megterheltetéssel járó törvényes intézkedés visszahatólag való alkalmazása lehetőleg elkerülendő, nemcsak a büntető jogban, a melyre azt dr. Fraenkel úr szorítani akarja, hanem a magánjogi és közadóztatási törvényekben is létjogosultsággal bir, s épen azért nem a méltányossági indulat túltengése, hanem az igazság érzetének megszólalása az, midőn én már azt is, bár teljesen el nem kerülhető, visszaható alkalmazásnak tekintem, ha a per megkezdése után emeltetik fel az ítéleti illeték, mert a per megindítása, a bélyeg és illetékek tekintetéből egy adóköteles müvelet megkezdését képezi, melyben az adóztatás a kisebb-nagyobb bélyegek mellett az ítéleti és felebbezési illetékekben culminál, a melyek esélyeivel a fél a per megindítása előtt minden esetre számot vetett s igy ép ezek a magas tételek a per folyama közben legalább addig nem volnának felemelendők,