A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 19. szám - A végrehajtás a régi jogban

A J A 222. v?. pedig szószcrint igy rendelkezik, — egyes pert tekintve: tA jelen törvény életbeléptekor folyamatban lévő sommás perben, melyben az elsó'birósági ítélet még nincs meghozva, a további eljárás a jelen törvény szabályai szerint történik. . .» Szerény nézetem szerint ezen törvényrendelkezés oly világos, hogy nem lehet semmi kétség az iránt, hogy a felvetett esetben: a) az elsőbiróság kötelezve volt az ítéletet a már 1891. évi november 1-én életbelépett volt 1893: XVIII. t.-c. rendelkezései értelmében meghozni; miből kifolyólag b) a további eljárásnak is az 1893: XVIII. t.-c. rendelkezései szerint kellett megtörténnie; következőleg c) az 1893: XVIII. t.-c. rendelkezései szerint meghozott ítéletre nézve a felebbezési bíróság nem lehet a kir. Ítélőtábla, hanem csakis az illető kir. törvényszék. Az általam vázolt grammatikai magyarázat kiegészítéséül megjegyzem még itt, hogy cikkíró kartárs ur a « J o g » 16. számában a 222. §. második bekezdésének második mondatát — szerintem nem helyesen idézte ritkított betűkkel; mert én szerintem az első mondat lett volna ritkított betűkkel idézendő, azért, mert: az első mondat képezi a szabályt; ez állapítja meg, hogy az ítélettel még befejezve nem lévő sommás perekben a további eljárás az uj törvény szerint folytatandó; a második mondat ellenben csak következménye az elsőnek, mely alól kivételt állapit meg azon perekre nézve, a melyek már 189 k évi november 1-je előtt elsőbirósági ítélettel befejezést nyertek. ad II. Fentebb azon kijelentést anticipáltuk, hogy a felvetett kérdést illetőleg még tisztább képet fogunk magunknak alkothatni akkor, ha a törvényhozó intentióját is ismerni fogjuk, mely a törvény indokolásában van letéve. — Lássuk: Jegyezzük meg, hogy a sommás törvénynek 222. §-a a javaslatban 212. 8. alatt fordul elő; továbbá, hogy a javaslat 212. ^-ának 2., 3. és 4. bekezdése a törvény 222. §-ának 2., 3. és 4. bekezdésével azonos. A törvényjavaslat 212. §-ához a 119. lapon a következő részletes indokolás van fűzve: «A 212. §. 2-ik bekezdése a törvény hatályát az elsőbiróság előtt folyamatban lévő sommás perekre is kiterjeszti. A visszaható erőnek ily megállapítását egy részről az a körülmény követeli, hogy a javaslat előnyei mielőbb és minél tágabb körben érvényesüljenek, más részről pedig az a körülmény teszi lehetővé, hogy a javaslat nem tartalmaz oly intézkedéseket, a melyek alkalmazása a folyamatban lévő perekben zavart okozna: ... A 212. §. 2-ik bekezdésében emiitett kivételeket pedig azért kelleit felvenni, mert ezen esetekben az eljárás további iránya már felsöbirósági határozattal meg van állapítva.* Ezen indokolásból kitünőleg a törvényhozó akarata kétségtelenül arra irányult, hogy az uj törvény olyképen vitessék az életbe, hogy a folyó perek is, — tehát nemcsak az 1894. évi november 1-től keletkezők, legott az uj törvény rendelkezései szerint folytassanak, kiterjésztő hatálylyal ruházza fel a törvényt. A törvényhozó ezen kifejezett akaratát indokolja is kettős irányban ; először, hogy a törvény előnyei mielőbb és minél tágabb OG 147 körben érvényesüljenek; másodszor: mert a törvényhozó meg volt győződve, hogy az uj törvénynek kiterjesztése a folyamatban lévő perekben zavart nem fog okozni. A törvényhozó célja tehát a törvénynek mielőbbi és minél tágabb körű alkalmazása volt. Szabályul tehát azt mondotta ki, hogy azt a folyó perekben alkalmazni kell. Ezen vezérelv, mint általános szabály alól csak annyiban állapit meg kivételt, a mennyiben erre szükség van; nevezetesen: ha 1894. évi november 1-én az ítélet meg van hozva, akkor már arra nézve a régi eljárást a zavarok kikerülése végett fen kellett tartani. Úgyde a felvetett esetben 1894. évi november 1-én az eljárás még folyt; első bírósági Ítélet még nem volt. A júniusban hozott makacssági ítélet régen hatályon kivül volt az elsőbiróság által helyezve, az egyáltalában nem tekinthető létezőnek; a mi mellett szól a hatályában fentartott 1881: LIX. t.-c. 65. § is, mely szerint az igazolásnak helytadó végzés ellen felfolyamodásnak általában nincs helye; és a 66. §., mely csak kivételesen két esetben enged felfolyamodást, mely esetek azonban itt fen nem forogtak. Vagyis: a felvetett esetben oly állapot állott be, mintha a makacssági Ítélet és az igazolási iratok a percsomóban nem is volnának, hanem csak a kereset és az a feletti tárgyalási iratok, melyek alapján az ítélet — miként tudjuk — csak 1894. évi november 1-je után lett meghozva. Szerény véleményem szerint a budapesti kir. Ítélőtábla a felvetett esetben a törvény 222. §-ának alkalmazása körül főleg két irányban van lényeges tévedésben: 1. nem tesz különbséget valabilis és nem valabilis elsőbirósági ítélet között; és 2. figyelmen kivül hagyja azon lényeges körülményt, hogy nem a makacssági, hatálytalanított, hanem a hatályos elsőbirósági Ítélet lett megfelebbezve, mely az uj törvény hatálya alatt és rendelkezései szerint hozatott. A kir. Ítélőtábla igy érvel: « ... az 1893: XVIII. t.-c. 222. §-a szerint azokban a sommás perekben, melyekben . . . 1894. évi november 1-je előtt az elsőbiróság Ítéletet már hozott . . » Már pedig a 222. §. nem ezt tartalmazza. A további érvelést igy folytatja: «Igaz ugyan, hogy az az Ítélet időközben az alperes indokolt kérelmére hatályon kivül helyeztetett, ez a körülmény azonban a dolgon mit sem változtat ...» Ezt kijelenteni szerény nézetem szerint ismét téves, mert a hatályon kivül helyezett makacssági ítélet, egyáltalában nem is létezik; továbbbá: « • . . mert az igazolás iránti eljárárás is már az elsó'birósági Ítélet hozatala után merült fel . . » vagyis: a kir. Ítélőtábla mereven a hatályon kivül helyezett, egyáltalában nem létezőnek és az ügyre irrelevánsnak tekintendő makacssági ítélet álláspontján áll akkor, midőn nem is arról, hanem az igazi és egyedüli Ítéletről van szó, mely 1894 november 1-je után hozatott és mely egyedül képezi a felebbezés tárgyát Ez szerény nézetem; ennek akartam csak kifejezési adni *** Fenti cikkemet már befejeztem volt, midőn «A Jog» 17. számát vévén, ebben Arany Sándor ur, kir. albiró Budapesten, birói végrehajtást, idézést, birtokba iktatást vagy határjárást királyi vagy nádori kiküldöttek (homo regius — palatinalis) eszközölték, mert a birói hatalmat ebben az időben a király és a nádor még személyesen gyakorolták. A kiküldöttnek abban a megyében, a hol az eljárás történt, birtokos nemes embernek kellett lennie. A király rendes birái (nádor, országbíró, tárnokmester) később az egész ország területére bármely nemes embert, sőt a királyi Curiánál alkalmazott nem nemes jegyzőt, vagy írnokot is kiküldhettek. Az 1729. évi XXXIV. t.-c. következően határozza meg a személyeket, kik az Ítéletek végrehajtásával megbizandók: 1. Táblai perekben az illető királyi vagy báni tábla előadó főjegyzője vagy bírája; 2. kerületi táblánál az ülnökök felváltva; 3. megyei, szabad kerületi és városi törvényszékeknél az alispán két jegyzővel, illetőleg egy vagy két tanácsos a felesküdt Írnokkal, vagy a kapitány; 4. alispáni székeknél mindkét jegyző, szolgabírói székeknél az esküdt; 5. uri székeknél egy uradalmi tisztviselő; 6. egyházi bíróságoknál a megkeresett polgári hatóság. A kiküldött birák díjazásáról az 1609. LXXIV. és LXXV. t.-cikkek intézkednek. Azelőtt fel kell tennünk, hogy valamint a tisztviselők állása csupán tiszteletbeli, úgy működésük is ingyenes volt. A fenti t.-cikkek szerint a királyi vagy nádori ember dija naponkint 24 dénár, az alispáné egy forint, a szolgabiróé és esküdteké 1.' dénár, a királyi és báni ítélőszékek tagjaié 2 frt volt. A dijak csekélysége az akkori pénzértékkel arányos. Később ugyan már kevésnek bizonyult, de ez azokban a patriarchális időben nem is volt nagy baj, mert a tisztelt commissio mindenütt vendégszerető hajlékra talált és dolga sem siettette sohasem. Miként azonban később látni fogjuk, a kedélyes kiküldetéseknek kellemetlen oldalai is voltak, melyek oppositio és repulsio fellentállás és visszaüzés) néven nyertek hírnevet a jogtörténelemben. E kellemetlenségek okozhatták azt, hogy a bírákat szigorú törvényekkel szorították ítéleteik végrehajtására, milyen különösen I. U1 ász 1 ó ötödik végzeményének 9. fejezete, mely szerint a biró, a ki a végrehajtást foganatosítani nem akarja, 200 arany forint büntetéspénzt fizet, hivatalát veszti és becstelenséggel sujtatik. E szigor talán némileg abban is találja magyarázatát, hogy keserves feladat volt az egy atyafiságot képező vármegyében egy megyebeli nemesnek exequálni. Az egyházi törvényszékek ítéleteit, melyek pénzbírságot szabtak ki, foganatosítani vonakodó városi hatóság ellen az alispán tartozott eljárni és a bírságpénzt a város javaiból behajtani (1662. évi XXIX. A. c. b. §.') E kemény intézkedések élét azonban elveszi az a másik jogszabály, hogy a vonakodó biró ellen a fentebb leirt kegyetlen következmények alkalmazása előtt a királyi Curiánál pert kellett indítani, mely per ítéletét aztán az illető biró dédunokái nevetve olvashatták! A végrehajtó birónak feladata volt az ítélet rendelkezéseit betüszerint megvalósítani. Azért vigyáznia kellett, nehogy többet vagy kevesebbet hajtson végre, mint az ítélet megkívánta, mert különben «a végrehajtás helyesbítése* iránti per keletkezett, a mi körülbelül megfelelt a mai előterjesztésnek. Az Ítéletben foglalt kötelezettség teljesítésére vonatkozólag az 1659: XXXI. és az 1723: XXXII. t.-cikkek akkép intézkednek, hogy valamely fajlag meghatározott dolog csak ugyanazon fajban adható vissza, mig a helyettesítő dolog másfaju, hasonló értékű dologgal is kiegyenlíthető: a követelés biztosítására szolgáló ingatlant az adós jelölhette ki, hacsak más kikötés nem történt. Ha a tartozás fedezetet nem nyer, személyi végrehajtásnak volt helye. (Szolgává tevés, később adóssági fogság.) A végrehajtás formaságaira nézve megjegyzendő: a) A kötelezettség teljesítésének idejét s egyúttal a végrehajtás határnapját a biró végzésben határozta meg, melyhez az