A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 19. szám - A végrehajtás a régi jogban

146 A JOG azonban igazolás utján hatályon kivül helyeztetvén, az ügyben keletkezett ujabbi ítélet már 1894. évi november 1-je, vagyis az 1893: XVIII. t.-c. életbelépte után hozatott. Ezen érdemleges Ítélet elleni felebbezést az eljárt kir. járásbíróság az illetékes kir. törvényszékhez terjesztette fel, mely az ügyet másodfokulag eldöntvén, az ügy felülvizsgálat végett a budapesti kir. ítélőtáblához került, mely azonban az egész eljárást hivatalból, — és pedig hivatkozással az 1893: XVIII. t.-c. 222. §-ára, a 204. §. alapján feloldotta, és a kir. törvényszéket utasította, hogy az ügyiratokat szabályszerű eljárás végett a kir. járásbírósághoz küldje vissza, — azért, mivel az ügy másodfokú elbírálására nem a kir. törvényszék, hanem a kir. Ítélőtábla az illetékes biróság. Cikkíró kartárs ur, cikke végén röviden azt jelenti ki, hogy a kir. ítélőtábla álláspontját nem fogadhatja el. A felvetett kérdéssel közelebbről foglalkozni én is szükségesnek tartom, — miként már fentebb jeleztem főleg azért, mert 11 kir. ítélőtábla területén ellentétes gyakorlat esetleges fejlődése árnyat vethet hazai jogszolgáltatásunkon, mit a bölcs törvényhozó épen a sommás törvény intézkedései által is leginkább mellőzni szándékozott, felszabadítván a birói meggyőződést az anyagi igazság rovására fenforgott szükségtelen és mellékes formaszerüségektől. Bár szerény nézetem szerint a 222. §. második bekezdése, úgy a miként van, szigorú tartalmában sem indokolja a budapesti kir. Ítélőtáblának feloldó végzését, — még tisztább képet fogunk magunknak alkothatni akkor, ha a törvényhozó intentióját is ismerni fogjuk, mely a törvény indokolásában van letéve. Vegyük tehát szemügyre: I. magát a törvényszöveget; II. ezen szöveget, megvilágítva a törvényhozó intentióját kifejező indokolással. Ad I. Az 1893: XVIII. t.-c. 222. §-ának a jelen esetre vonatkozó 2. bekezdése szószerint következőleg distingualja a törvény életbeléptekor (1894. november 1-én) folyamatban lévő sommás pereket: a) melyekben az elsőbirósági ítélet még nincs meghozva; és b) a törvény életbeléptekor már elsőbirósági ítélet van hozva; A törvény ezen distinctiójára különösen fontos annak megállapítása, hogy mi értendő az «elsőbirósági itélet» fogalma alatt ? helyesebben és szabatosabban: minő «itélet* képezi ezen fogalom tartalomkörét? Első sorban kiemelendő, hogy a törvényhozó úgy az a), mint b) alatti esetben állitmányként (nincs meghozva — van hozva) nem mult időt, hanem jelen időt használ. A törvényhozó magát úgyis kifejezhette volna: aa) melyekben az elsőbirósági ítélet még «nem volt* meghozva; — és bbj a törvény életbeléptekor már elsőbirósági ítélet «volt» hozva. Másodsorban különösen megfigyelendő, hogy a törvényhozó, midőn az 1893: XVIII. t.-cikk rendelkezéseit a folyamatban lévő sommás perekre kiterjesztette, ezt oly mondatszerkezetben teszi, melyben a segédigeállitmány nemcsak a jelen időben, hanem a TÁRCA. A végrehajtás a régi jogban. A. «Jog» eredeti tárcája. Irta: Dr. KHÁL ELEK esztergomi kir. aljárásbiró. Az a nagy átalakulás, mely a hazai jog képét egészen megváltoztatta s melynek kezdődő tüneteit az 1832—1836. évi országgyűlés alkotásaiban szemlélhetjük, a végrehajtásra és az ezzel összefüggő intézményekre is kiterjedt. Az anyagi jogegyenlőség átalakította az alaki jogot is: a peres eljárást s az ezzel összefüggő végrehajtási jogot. Mi, kik a törvény előtti egyenlőség korszakában élünk, s e magasztos elv uralkodását oly természetesnek tartjuk, hogy alig tudjuk már elképzelni az osztálykülönbség befolyásait az egyének jogképességére, csak nehezen vagyunk képesek megérteni — még hosszas tanulmányozás után is — azt a jogrendszert, mely alig félszázadéve tünt el mint egy varázsütésre és változott át múlttá. E jogrendszer immár a történelemé. Szálai, melyek a legújabb időkbe hatoltak, mint a kivágott fa fel-feltörő gyökérhajtásai, majdnem kivétel nélkül elszakadtak; úgy hogy már most képtelenség külön magyar jogról beszélni. Nincsen abban már egy szemernyi nemzeti vonás sem, hisz a mi benne a többi államok jogától különböző, az is abból a közös forrásból származik, honnan mindenki merit s az is csak az általános jog- és államelméletek váladéka. Ugyanazok az alapeszmék vezérlik a törvényhozást most már az egész világon, s ez eszmék gyümölcsei csakis hasonlók lehetnek. A nemzeti jog ősrégi forrása kiapadt végkép, a mint minden téren fogy és tűnik a nemzeti jelleg, s miként európai a köntös, a melyet felvettünk: ugy internacionális a jog is Magyarországon. jelen idő határozott alakjában van; holott a törvényhozó a törvény kiterjesztését ekként is eszközölhette volna: aa) melyekben elsőbirósági Ítélet még nem volt hozva; — vagyis a törvényhozó a mult idő mellett a határozatlan alakot is használhatta volna. Azonban sem az egyiket, sem a másikat nem használta. Miért ? Azért, mert a törvényhozó akarata az volt, hogy a folyamatban lévő perek is azonnal az új törvény liberális rendelkezései szerint folytattassanak és csak azon csekély számú perekre nézve tartotta fen a régi eljárást, a melyekben már valabilis, hatályos elsőbirósági ítélet van, a mi annyira természetes, hogy indokolásra nem is szorul, csak azt jegyezvén meg, hogy az elsőbirósági ítélettel befejezett sommás per az új törvény keretébe beilleszthető nem volt. A törvény 222. §-ában emiitett «elsőbirősági itélet» tehát a pert befejező birói határozatot jelent; tartalomköre pedig azon criteriumokat öleli fel, melyek az Ítélet hatályosságánál fogva nemcsak alkalmasak, de szükségesek is arra nézve, hogy amaz itélet a felső biróság felülbírálása alá bocsáttassék; vagyis: a 222. §. oly «első bírósági Ítéletet* supponál, mely csak a másodbiróság által vizsgálható felül. Nyelvtanilag a 222. §-t csak igy lehet magyarázni, másként nem. Általános jogelv, hogy az uj törvénynek visszaható ereje nincs. Ezon elvből kifolyólag az 1894. évi november 1-je előtt megindított folyó perekre nézve az uj törvény nem nyerhetett volna alkalmazást. Ámde a törvényhozó ez elvtől eltért s ellenkezőt akart, azt t. i., hogy az uj törvény a folyó régi perekre is kiterjesztessék s alkalmaztassék, ha azokban «az elsőbirósági itélet még nincs meghozva*, — vagyis, ha a régi per «első birói Ítélettel még nincs befejezve.* Nem azt mondja a törvényhozó, hogy ha «elsőbirósági itélet nem volt hozva*, — hanem: ha «az elsőbirósági itélet még nincs meghozva...» Applicálva ezen röviden vázolt nyelvtani magyarázatot a felvetett esetre, a következő eredményre jutunk: Az 1894. évi június havában hozott makacssági itélet igazolás folytán hatályon kivül helyeztetett; vagyis: maga az eljárt kir. járásbíróság a saját ítéletét joghatályától megfosztotta, kijelentvén, hogy az ügyben itélet már nincs, mert a volt, — hatálytalanná vált. Az ügy tehát a tárgyalás stádiumába került és az eljárás arra irányult, hogy az ügyben hatályos elsőbirósági itélet hozassák, mert benne olyan már nincs. Megfigyelendő még az is, hogy a tárgyalás nem bizonyos pótlásokat célzott, hanem az szorosan vett «első tárgyalás* volt, annak összes következményeivel, tehát: az ügy érdeme tárgyaltatott és arra nézve bizonyitásfelvételnek is helye volt. Az ítélethozatalt előkészítő percselekvények tehát folytak, midőn bekövetkezett a «criticus időpont*, vagyis: 1894. évi nov. 1-je, a sommás törvény életbeléptének kezdőpontja, a nélkül, hogy ezen időpont «Ítéletet* talált volna az ügyben. A történetbuvár lelkét némi bánat fogja el az ily tünetekre A múltnak embere ő, a ki a jelenbe tévedt. Ámde tudja ő a jelenségek okait, ismeri a szükségképiség törvényeit. A nagy átalakulás hirtelensége épen arra mutat, hogy az újkor sokáig lenyűgözött szelleme határtalan erővel tört ki és győzedelmeskedett a régieken, mert ennek igy kellett megtörténnie. Ne érje gáncs az uj elvek diadalát és az egyenlősítés folyton tartó folyamatát, hisz a mint a sejtelem ködén keresztül felvillan néha előttünk a jövő képe, még nincs megállapodás ugyanazon az uton és még sok, nagyon sok külömbségnek kell elenyésznie. E hosszú bevezetés után engedje meg a tisztelt olvasó, hogy visszavezessem kissé a régmúltba. Talán érdekelni fogja e lap közönségét az a halvány vázlat, a mit egy rövid cikkecske keretén belől a régi magyar végrehajtásról nyújtok. Sokat nem Ígérhetek, mert egész jogtörténetünk alapos ismertetése volna szükséges a tárgy teljes felfogásához. Már I. Ulászló király végzeményeiben, de ezenkivül az 1563. évi XXIX. és az 1567. évi XXVIII. törvénycikkekben is ki van mondva az a jogelv, hogy az egész bíráskodás semmit se ér, ha a birói határozatok végre nem hajtatnak. E szép örökérvényű igazság megvalósítását azonban törvényeink meglehetősen nehézzé tették, mert oly sok eszközről gondoskodtak, melylyel az adós a végrehajtást a végtelenségig elhúzhatta, hogy az itélet bizony legtöbb esetben csak irott malaszt maradt. Ha meg hozzávesszük, hogy az ítéletet megelőző per többnyire csak néhány birói, fel- és alperesi nemzedék kihalása után jutott dűlőre, akkor bátran elmondhatjuk, hogy az alperesek ideális állapotnak örvendettek. A rövid útu eljárástól fázott a magyar természet. A végrehajtás a régi magyar jog szerint a pernek folytatása s mint ilyen, annak a bírónak a hatáskörébe tartozik, a ki a pert befejezte, különbség nélkül, hogy vájjon az ügyben mint elsőfokú, vagy felebbezési biróság járt-e el. Verbőczi Hármas könyvének II. része, 19. fejezete szerint