A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 15. szám - Koronás alperesek

114 A JOG alakban felelt meg, azonban egy ily javaslat szerkesztésénél nem alkalmazható az az ösmert mondás, hogy a «cél szentesíti az eszközöket>. A szövetkezetek ellenőrzésének szerző által javasolt alakja nemcsak szerfelett megterhelné az igazságügyi költségvetést, hanem oly rést ütne — az 1869: IV. t.-c. hatályon kivül helyezése által - a bíróságok eddig féltékenyen őrzött hatáskörén, hogy épp ily joggal maholnap a községi tíizfecskendők feletti felülgyele t i j o g g a 1 is megbízhatók lennének. Egyszóval szerző javaslatának elfogadása az igazságügyi zűrzavart fokozná, egy csomó fontos tételestörvényt semmivé tenne és annyi felforgatással járna, melynek nem felelhetne meg a várt eredmény. Megvallom, hogy oly szakembernek ösmert tekintélytől, minőnek dr. Nagy Ferenc urat ösmerjük, egészen más munkálatot vártunk. Készséggel megengedem s elösmerem, hogy t h e o r etice teljesen uralja a kérdést, de gyakorlatilag nagyon kevés tapasztalattal rendelkezhetik a hazai szövetkezetek viszonyaira s helyzetére vonatkozólag. Lenne alkalmam a javaslat több szakaszát bemutatnom, melyek egymásnak ellenmondók. Ismét más szakaszokat, melyek valósággal érthetlenek (jav. 51. §.); végre szakaszokat, melyek helyesebben a törvény végrehaj tására vonatkozó rendeletben találhatnák helyüket: mindevvel nem akarom a szives olvasót fárasztani. Szerző az indokolás 36-ik lapján az mondja, hogy «a tervezet az önálló törvény alkotásának módját választotta». Azt már fentebb kimutattam, hogy mennyire «önálló» alkotás a javaslat. A mi pedig a szerző által indokolása 40-ik és 81-ik lapján «nagy horderejűnek* jelzett «szervezeti változtatás*, vagyis a cégjegyzékhatóság «és felügyeleti jog» átruházását a kir. járásbíróságokra illeti: ez annyira gyakorlatlan s mondhatjuk iehetetlen ötlet, hogy evvel még komolyan foglalkozni is alig szabad. Ezen halvaszületett eszme vitte szerzőt odáig, hogy a szövetkezetek kedveért rendőrt csinálna a járásbirákból. A javaslat szerint ugyanis a főfelügyeleti jog is decentralizáltatnék. Mely buzgalmában szerző elfeled egy meglepetésnek, a javaslat eredeti szakaszainak elolvasása után nem is mondható felfedezést, mely ekként hangzik: «minden szövetkezeti pénztár másodkulcsát a járásbiró mellényzsebében köteles hordani». Csak éppen ily tartalmű intézkedés hiányzik még a javaslat eredetiségéhez, már t. i. ahoz, a mi benne eredeti! Szerzőt a fennálló törvények legkevésbé nem feszélyezik. Mert mig az 1874: XXXV. t.-c. ellenére a községi hivatalt is feljogosítja (jav. 56. §.) aláírások hitelesítésére, addig az 1869: IV. t.-c. ellenére a kir. járásbíróságokat felügyeleti jog hatályosabb gyakorlása kedvéért már úgyszólván rendőri teendőkkel ruházza fel. A javaslatnak a felügyeleti jog gyakorlására vonatkozó intézkedései mindenesetre eredeti találmányok s alig képzelhetek practikus jogászt, ki ezek apaságát vállalni merészelné. Persze gyakorlati nehézségek teljesen ösmeretlenek szerző előtt. Mindenekelőtt adós marad szerző azon kérdés megfejtésével, hogy miért vár szerző oly nagyszerű eredményt attól az egy ártatlan újítástól, hogy a szövetkezetekre vonatkozó cégjegyzék ezentúl ne a kir. törvényszéknél, hanem a kir. járásbíróságnál vezettessenek? Mert ha a cégjegyzék csakugyan oly titkos büverőt rejteget magában «mint ezt szerző képzeli», akkor minden felforgatás és az eddigi egységes vezetés megbomlása nélkül ezen kérdést sokkal gyakorlatibban oldhatja meg, ha utasítja a kir. törvényszéket, bogy minden valamely szövetkezetre vonatkozó bejegyzést azonnal közöljön az illetékes kir. járásbírósággal. Csakhogy gyarló eszemmel nem vagyok képes belátni, hogy a cégjegyzékhatóság, decentralisatiója bármi összefüggésben legyen az ellenőrzéssel. Hogy pedig a főfelügyeleti jogot a szövetkezetek felett a kir. járásbíróságok, még pedig oly hatáskörben s oly ^ alakban gyakorolják, mint ezt a javaslat contemplálja: ezt első sorban maga a szerző cáfolja agyon saját indokolásában. Ugyanis a javaslat indokolásának 39-ik lapján szerző elösmeri, hogy «a bíróságok úgy a kellő szakképzettség hiányánál fogva, mint tulajdonképeni hivatásuk természetére s nagymérvű elfoglaltságukra való tekintettel, nem is k ép e s e k a szövetkezeteket úgy ellenőrizni, hogy a visszaélések meggátoltassanak*. S ime, e beösmeréssel szemben szerző mégis a kir. járásbíróságokat, mintha ezek már nem lennének bíróságok, kívánja a szövetkezetek ellenőrzésével boldogítani. Hiszen éppen a kir. járásbíróságok vannak ma a legválságosabb helyzetben. Nyakig vannak a restanciákban; alig van idejük az új törvények tömegét s az evvel összefüggő tengernyi miniszteri rendeletet olvashatni; ráadásul életbelép maholnap az uj örökösödési eljárás, mely majdnem megháromszorozza eddigi forgalmukat. De mindez szerzőnek nem elég. Azt kell hinnem, életében nem látott eleven járásbirót, mert ellenesetben nem képzelné őt legalább is félistennek, ki teljesen otthonos a könyvvezetés titkaiban, tudja a cassa-kulcsot őrizni, van rendőri tapintata s elvégezheti egyéb bírói teendőit. Ily tulajdonokat szerző hiába keres húsból és vérből készült emberben, még ha járásbirónak nevezik is az illetőt. íme, hogy csak röviden jelezzem a járásbiró javasolt tevékenységét. Jelen kell lennie az alakuló közgyűlésen; tapasztalatait Írásba kell foglalni; tanulmányoznia kell az alapszabályokat; átvizsgálnia kell a szövetkezetek havi jelentéseit; megvizsgálnia kell a szövetkezetek ügykezelését és könyvvezetését stb. Gondolom ennyi elég mutatóul. Természetes, hogy ily korszakot alkotó reform mellett szerző számos «önként felvetett* kérdésre hallgatással válaszol. Például ha négy szövetkezet tart egy napon alakuló közgyűlést, hogyan szakítja magát négy részre az a járásbiró ember ? Aztán mire jók azok az irásba foglalt tapasztalatok? fiát az alapszabályok tanulmányozás át talán regényolvasás helyett ajánlja szerző a szegény agyonkinzott járásbirónak ? Ezt a rengeteg dolgot csak egyetlen esetben végezhetnék a kir. járásbíróságok. Ez pedig azon eset lenne, ha az ország oly nagylelkű lenne s minden egyes szövetkezet háta mögé egy külön járásbirót nevezne ki. De aztán ne bajlódjék egyébbel. S aztán hova lenne a birói méltóság és függetlenség? Máris TÁRCA. Koronás alperesek. A «Jog» eredeti tárcája. Irta : VÁRNAY SÁNDOR Budapest. Ritka érdekű per fog nemsokára eldőlni a flórenci olasz bíróságok előtt, melynek kimenetele elé feszülten tekint nemcsak a jogászvilág, de a laikus emberiség is. Nem is a pör egyes mozzanatai biztosítják annyira a közérdeklődést, mint inkább az a körülmény, hogy abban alperesként maga a magyar király és osztrák császár I. Ferenc József fog szerepelni. Még 1749-ben történt ugyanis, hogy az olasz Orsini család egyik őse eladta hires éremgyüjteményét a szenvedélyes műkincsgyűjtő lotharingiai Ferenc toskánai nagyhercegnek, Mária Terézia császárnő és királynő férjének. A vételárt azonban a nagyherceg nem fizette ki akkor s igy most a tartozás, ha meggondoljuk, hogy az alapösszeg kamataival együtt tizennégy év alatt megkétszereződik, — milliókra és milliókra rúghat. Ezt az összeget követeli most az Orsini család I. Ferenc Józseftől, mint a toskánai nagyherceg örökösétől, hogy mily eredménynyel majd elválik. Ismeretes, hogy pár év előtt Umberto olasz király ellen is kártérítési keresetet indított egy olasz nemes, családi nevének az olasz trónörökös által egy inkognitó utja alatt történt fölvételéért. A holdkóros trónperelők száma ebben is érdekes példánynyal o-azdagodott, s a lovagias olasz király egyéb titulusai mellé fölvehette az «alperes» cimet is, melyben egyébiránt, mint látni fogjuk, az európai dinasztiái kar nem egy tagjával osztozik ma már. 1851-ben az angol Lord Mayor's court előtt valaki a portugál királyné, mint uralkodónő és a portugál nemzet feje ellen emelt panaszt: de nem ért célt, mert a törvényszék illetéktelennek jelentette ki magát, s a panaszost elmarasztalta a perköltségekben. Ugyanaz a törvényszék különben egy más panasz fölvételét megtagadta, melyet a spanyol királyné ellen a spanyol állampénztár egy checkjének kifizetése iránt emeltek. De már a braunschweigi herceg panaszát a hannoverai király ellen 1844-ben elfogadta a biróság, mert itt az angol királyné alattvalója volt érdekelve, a minek a hannoverai királyt, mint cumberlandi herceget tekintették. Ha már a kétségkívül «rendezett viszonyok* közt élő európai uralkodók nem idegenkednek néha a kétes dicsőségtől, hogy pör útjára hagyják vinni tartozásaik behajtását, annál kevésbé lehet azt rossz néven venni a dicső Kelet fejedelmeitől, hol az uralkodókat környező autokratikus nimbusz, párosulva az exoticus vér hanyag apáthiájával, nem sok érzéket enged föltételezni a törvény előtti egyenlőség és a modern jogszolgáltatás követelményei iránt. Törökország például valódi mintaképe a kedélyes adósoknak, a kik pereltetni hagyják magukat mindenért, de aztán perelnek is viszont. 1875-ben néhány francia hitelezőt perelt a török állam, nem kisebb dologért, mint egy letett óvadékért, melyet a jó csibukos bácsi, a «beteg öreg úr» kárára a hitelezők jogtalanul elidegeníteni nem sajnáltak. Szerencsére a szajnai törvényszék itt is elutasította a panaszost. Viszont aztán Törökországra is eljött a sor, hogy hálás legyen a bíróságok tapintatáért, melyek rendszerint védelmökbe vették a szegény koronás adósokat a hitelezők zaklatásai ellen. 1876-ban egy furfangos literáns, kinek követelése volt a török kormány ellen, nem habozott az antwerpeni kikötőben levő török ágyúk ellen kérni foglalást s azt meg is nyervén, egy szép nap ki is szállott teljes bírósági asszisztenciával s végrehajtást vezetett a halált okádó masinákra, melyek sohasem hitték, hogy csatatér helyett valamelyik licitáló-teremben fognak mint ócska vasra árverelni rájuk a belga handlék. Nem használt sem előterjesztés, sem kifogás, se felfolyamodás, se végrehajtás korlátozása iránti kereset, se semminemű bélyeges papiros, habár Törökország teljes joggal hivatkozhatott volna arra is, hogy az ágyúk egy XIX. századbeli államnál a mesterség folytatására nélkülözhetetlen, tehát le