A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 12. szám - Egyöntetűség a jogszolgáltatásban - A meghatalmazott által elkövetett csalás. Vége

ződés alatt? Ugyan kérem tisztelt barátaimat: Honnan veszik ezen legelső és leglényegesebb — a jog keletkezése és fenállása szempontjából döntő súlyú kérdésre a feleletet? A büntetőjogból? Azt hiába hánynák fel, e kérdésre ott nem kapnak választ? A közjogból ? A közjog, valamint a nemzetközi jog is operál ugyan a szerződések fogalmával: de az mégsem jutott eszébe egy törvényhozónak vagy közjogásznak sem, hogy a szerződéseknek fogalmát a büntetőjogban állapítsa meg. Vannak a közjognak az ő területét érintő szerződésekre vonatkozólag külön — és nagyon lényeges elvei — különösen nagyon gyökeres megszorításai, de a szerződésnek külön fogalmát a közjog nem ismeri. Ha tehát a büntetőjogban és a büntető-törvénykezésben nem fogadnók el a szerződés azon fogalmát s azon rendelkezéseit, melyek ezen institutumra vonatkozólag a magánjogban megvannak állapítva: ezzel talajából, a hol évszázadokon át meggyökeresedett, a hol a tudomány által szakadatlanul ápolva az élet szükségei szerint fejlődött és mai bámulatosan nagyszerű — s a mint épen láttuk, a legfinomabb eszmeszálakat is felkereső teljességét nyerte — ezen természetes területéből kiszakittatnék a kétségtelenül magánjogi intézmény és nem lévén átültetve, de nem is' lévén átültethető a büntetőjog talajába, mint katáng-kóró az egyéni felfogás felkavart áramlata szerint minden elv, — minden szabály nélkül ide s tova hajtatnék. Mi lenne e kiszakitás, e hányatás következménye? Okvetetlenül az, hogy objectiv jognak állapíttatnék meg az, a mi nem a joggal, hanem a megállapitónak subjektiv felfogásával megegyez. De hogyha netán akadna valaki, a ki a jogtalanság ily alakú betörésétől nem riadna vissza, annak elméje elé állítom az érem másik oldalát, mely azt mutatja: hogy a jogszabályok fékétől magát feloldó egyéni felfogás, a gyakorlatban jogtalansággá minősiti az objectiv jogot. Tisztelt barátaim, a kik e vitában a civilis jogkérdésnek a büntetőjoghoz való viszonyát velem ellenkező irányban határozták meg: bizonyára távol állanak azon céltól, hogy készítsenek és maximát állítsanak fel, melyek a most jelzett eszmék visszatértének — vagy ha ujabban mutatkoznának — pusztításuk és továbbterjedésük látszólagos igazolására szolgálhatnának. A jog más disciplináinak a büntetőjoghoz való viszonyára vonatkozólag nyilatkozik Binding teljes tüzetességgel nagy munkája I. köt. 467. lapján. A mit itt mond, az meggyőző és igaz, ezt tartottuk eddig és nincs okunk ettől jövőre is eltérni. Binding tanítása a következő: «Der Rechtsatz als Theil ist aus dem Ganzén, das Recht als Mittel ist aus seinem Zweck zu erláutern. Das Moment des Zusammenhangs mit anderen Rechtsátzen ist ganz besonders bei Auslegung der Sátze eines accessorischen Rechstheils, wie das Strafrecht ihn darstelit, beachtlich. Wir können der Sátze über die Vermögensverbrechen nicht verstehen ohne Zuhilfenahme des Privatrechts, die über Fálschungsverbrechen nicht ohne tiefes Eingehen in den Prozess, die über Staatsverbrechen nicht ohne Zuziehung des Staatsrechts». És igaza van. Az egyes jogfogalmak, az egyes jogintézmények nem ismételhetők s állapithatók meg külön-külön mindenik jogi disciplinában, illetőleg a jogmateriának külön törvénykönyvekre felosztott mindenik elkülönített ágazatában. Az egyik törvénykönyv a másik alapján készül; az egyik a másiknak tárgyát képező fogalmat ott, a hová tartozik, meghatározottnak, — tehát már ismertnek tételezi fel, s ezt alapul véve, dolgozik tovább. Innen kiindulva fejleszti az ő külön feladatát, külön tárgyát képező rendszert. A hol az illető törvény — az ő külön szükségei szerint nem látja elfogadhatónak az eszmét úgy, a mint az a jogélet másik ágazatát átfoglaló törvénykönyben meg van állapítva: ott vagy külön rendelkezéssel vagy más szó használatával esetleg egy raggal, egy fordulattal felismerésre hozza ezt. Ez esetben igenis változik az értelem; de a nélkül nem. Ezt fejezi ki Binding idézett szavaiban; igy tanítja azt a jogi hermeneutika is. A mint kimutattam, hogy a meghatalmazásra vonatkozólag feltaláljuk az igazságnak és a jogérzetnek megfelelő szabályt a polgári jogban, s hogy e célra nincs okunk más területekre vagy az önkényes construálas felszabadítására átcsapnunk: úgy hiszem, hogy könnyen sikerülne a Vargha biró úr által felhozott példákra vonatkozólag is kimutatnom, hogy azok a megfelelő törvény alapján, annak interpretatiója mellett a valódi jognak és a jog által irányzott igazságérzetnek megfelelően oldhatók meg. Igaza van Vargha úrnak, midőn állítja, hogy akarat nélkül nincs bűntett; a mi azt jelenti, hogy a tudomány és a felvilágosítás elvette a buta ténytől, az egyszerű physikai hatástól a «cselekmény» minőségét és első sorban az akaratot tette a bűntett alkotó elemévé. • És áll az is, hogy a belátás és akarat intenzivitása szerint fokozódik a bűntett vagy a bűnösség súlya is. De másrészről nem szabad elfelednünk, hogy a bűntettnek s mindenik bűntettnek van materiális tartalma is, és hogy a büntetendő cselekmény teljes tényálladéka nem létében, tehát a törvényben követelt physikai külhatás nélkül, bűntett egyáltalán nem jöhet létre. Hiába van meg az akarat, ha a tényálladékból hiányzik habár a legpicinyebb rész: bűntettről nem beszélhetünk. A fenforgó esetre vonatkozólag a kriminalistika ezen sarktétele számításba egyáltalán nem jöhet — legalább most még nem jöhet szóba. A kérdés itt az volt: A meghatalmazott színlelt akaratot: tehát nem volt meg valóban a kijelentésének megfelelő akarata. Létre jött-e érvényes meghatalmazás? Meghatalmaztatott-e a színlelő egyén ? Ez volt a kérdés. Mi megtaláltuk a megoldást a büntetőjogra áttérés nélkül. És tisztelt értekezlet, ezzel befejeztem a kérdésnek a meghatalmazás létrejöttére vonatkozó discussióját. Több érvem nincs. De szabadjon kockáztatnom azon nézetet, hogy a kérdésnek ezen oldalát vitán kivül helyezettnek, elintézettnek tartom. (Ugy van!) Áttérek most — és itt már rövidebb leszek — a másik kérdésre, hogy a Btk. 381. ij-á n a k 2. p o n t j a a 1 á e s i k-e a csalás, ha azt az ott megjelölt személyek nem megbízójuk, f e 1 h a t a 1 m a z ó j u k, hanem harmadik személyek ellen követik el? Én a szakasz két pontjának egybevetéséből azon eredményre jövök: hogy úgy a megbízó és a megbízott közti viszonyban, valamint harmadik személyek irányában elkövetett csalás esetében a 381. §. 2. pontja kivétel nélkül alkalmazandó. A 381. § 1. pontja azt mondja: «ha a csaló annak elkövetése végett közhivatalnoki jelleget színlel*. Ha a szakasz úgy értelmeztetnék, hogy az ebben megjelölt személyek csak az esetben jutnak ennek rendelkezése alá, ha megbízójuk ellen követnek el csalást; akkor az 1. pont soha sem jöhetne alkalmazásba; e pontnak semmi gyakorlati értelme nem volna. Hogyan csalhatja meg valaki azon hatóságot, a melynek megbízását színleli, ezen — hatósági közeg vagy megbízotti minőségében? Hisz a mint ezt teszi, a mint e színlelt minőségét az őtet soha meg nem bizott hatóság előtt érvényesíteni megkísérli: azonnal elfogják, mert hisz a hatóság tudja, hogy ő nem szolgabíró, nem hatósági közeg. Tehát, azon hatósággal szemben, a melynek megbízását a csaló színleli: e szakasz nem találhatja alkalmazását. De igenis, a közhivatalnok elkövethet csalást, közhivatalnoki jellegének felhasználásával a publikummal szemben, és ezen eset sokkal súlyosabb, mint a közönséges csalás; mert a közönség a hatósági tagnak, állásánál fogva nagyobb hitelt ád; a közhivatalnoki minőségben megjelenő embert azon qualificatióval felruházottnak tartja, a mely őtet a közbizalomra érdemessé teszi; szóval a veszélyesség a hatósági minőség színlelése esetében sokkal nagyobb. Kétségtelen tehát, hogy a fokozott veszély szempontjából, mely éltető eleme és alapja ezen szakasznak, az 1. pont ez intézkedésére szükség volt. A veszély képezi létokát a szakasz 2. pontjában meghatározott eseteknek is. Ismét ott vagyunk, a mit gyakran szoktam mondani. Úgy önmagunkból mintegy az ujjúnkból kirázni az Ítéletet, nagy dolgokat csak úgy futtában, egy ötlettel eldönteni annyit jelent, mint csak erdőt látni, de a fákat nem. Ezzel nem megyünk semmire. Midőn a biró — a jogász egy kérdés felett dönt: nem szabad és nem is lehet, hogy azt csupán egy sarokból, egy zúgból tekintse; nem lehet, hogy a törvénynek csupán egy vagy egynehány szakasza, vagy egy fejezete, de nem is hogy csupán egy törvénykönyv lebegjen szemei előtt, és határozza el ítéletét. A jogélet központjába kell helyeznie magát, és a jogrendszer egész foglalatjából kell merítenie megállapítását. Az idézett szakasz 2. pontja: a tudományban úgynevezett «v egyes törvények* csoportjába tartozik. Több külön kategóriájú személy cselekménye egyenlőnek vétetik, és egy büntetési sanctio alá helyeztetik. De azért ezen személyek mindegyikének cselekvősége, nem egy és ugyanaz; nem azon módon jár el például az ügyvéd, mint az ügyvivő, midőn az egyik vagy másik e szakasz alá eső cselekményt foganatosít; sőt bűnösségük átlagos súlya sem egyenlő. Joggal lehet kérdezni: hogy miért foglal e törvény ily különböző és súlyosság tekintetében is egymástól eltérő cselekvőségeket, egy rendelkezés, egy sanctio alá? No de az itt nem kérdés, s igy csakis átalánosságban mondom, hogy ennek benső indoka nincs. Ezen tünettel találkozunk egyébiránt a Btk. számos helyein, például a X. fejezetben, a hol a legkülönbözőbb minőségű, állású, képzettségű személyek azon minőségüknél fogva, hogy közhivatalt viselnek és ezzel visszaélve követik el a meghatározott cselekmények valamelyikét: egy büntetési sanctio alá helyeztetnek. Ugyanez áll a XLII. fejezetben meghatározott legtöbb büntetendő cselekményre vonatkozólag is. Ezen vegyítés oka csakis oeconomiai, de valamennyi Btk.-ben előfordul. Már most ha az kérdeztetik — s ezen észrevételt hallottam — miből állhat az ügyvéd cselekvősége, hogy az ügyvédi hivatása körében harmadik személyek ellen csalást követhessen el, s a 38. §. 2. pontja alá essék? Feleletem a következő: Ha például Tordasi János elmegy a tőkepénzes Üregi Péterhez és ettől tízezer frtnyi kölcsönt kér, azt állítván, hogy neki nagybátyja után egy minden kétségen kivüli öröklési ügye van, melynek érvényesítése Zagyvagyi ügyvéd kezeiben van, a mely öröködés értéke sokkal túlhaladja a kölcsönkért összeget, és rövid idő múlva értékesítve is lesz, a miből azután a kölcsönt viszafizetendi • és ha Üregi ennek következtében elmenvén a nevezett ügyvédhez, ez utóbbi okiratokat és aktákat mutat fel, hogy Tordasi állításának valóságáról, az öröklés kétségtelen voltáról, az öröklött érték nagyságáról, valamint Tordasinak ahhoz való kétségtelen jogáról a kérdezőt meggyőzze, és ha ezek után Üregi, az ügyvéd állítása és cselekedetei következtében magát meggyőződve tartaná annak valóságáról, a mit neki Tordasi mondott, a tízezer frtnyi kölcsönt annak megadta, később azonban kisült, hogy az egész szövény az ügyvéd és Tordasi között kiforralt koholmány volt Üreginek meg-