A Jog, 1895 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1895 / 10. szám - A politika alapelemei

74 A JOG megdöntötték; fel kell keresnünk és jogászatunk köztulajdonává tennünk mindazt, a mi a nálunk is fenforgókkal azonos kérdésekben helyesen megoldatott, vagy a mi által a jogtudomány a helyes megoldást előkészítette. Tudom én azt jól, hogy (-v.cn termen kivül sokan fognak csodálkozni azon — hogy mi a <-consensus» értelmét is — a mi iránt hazánkban oly mély és biztos volt a megnyugvás — a vitás kérdések közé sorozzuk. Pedig épen ennek vitás volta képezi indokát annak, hogy én, tudós barátom Illés Károly múltkori megállapítására, csakis az akaratnak, mint tényezőnek, messzebbről inducált elemzése után vagyok képes öntudatos, érthető, igazolt s mint reméleni merem — kielégitő feleletet adni. Hogy ezt megtehessem, egy kis kitérésre vagyok kénytelen szives figyelmüket igénybe venni. Tudós tagtársunk Schwarz Gusztáv egyetemi jogtanár ur — a magyar jogászat igen nagy hátrányára megszűnt M agyar Igazságügy 1892-ik évi folyamában egy értékes értekezést irt ily cim alatt: az akarat a szerződésben. A tisztelt tanár ur ezen — theoretikailag mindenesetre értékes értekezésében a tudósok azon vélemény-árnyalatához csatlakozik, melynek képviselői a felek akaratát nem ismerik cl a jogot alkotó, a jogot létrehozó tényezőnek, hanem főleg a törvényt. Feladatához képest dolgozatának mindjárt első pontjában olvassuk a következő tételt: « Az akarat nélküli szerződés, első tekintetre magában való ellenmondásnak látszik, mert hiszen a szerződés akarategyezmény.» Innen áttér az iró néhány kiváló tudósnak a szerződés forgalom-meghatározását tartalmazó megállapítására, s idézi a többiek között Windscheidot, Puchtát, Ungert, idézi ami Zlinszk y nket is, a kik az általa nem helyeselt akarat-egyezményben találják a szerződés jogalkotó elemét. Ezek után áttérve a vita lényére, ekkép formulázza tudós tanárunk a megoldandó kérdést: «Hát csakugyan annyira alkotó eleme a szerződésnek a szerződő felek belső akaratának megegyezése, hogy nélküle szerződésről nem is szólhatnánk? A mint látjuk, Schwarz tanár ur is kérdés tárgyává teszi a consensust; de látjuk egyszersmind azt is, hogy a tisztelt tanár ur talán nagyon kényelmessé tette magának a kérdést, úgy formulázván azt, hogy a felállítás már az eldöntést is tartalmazza, és a controvertálást már előre kizárja. Ha a t. tanár ur, (Halljuk! Halljuk!) nagyobb kört vont volna; ha a kérdés formulázásába bevette volna azt, a mit a 36-ik lapon a csillagjegyzetben megérint, hogy t. i. W i 11 e n s e i n igung — az akarat egyesülése — és a Vérei ni gung zweier W i 11 e n — két akaratnak megegyezése - különböző eszmét fejeznek ki; vagy még inkább, ha egyenesen átfoglalva a tétel központját, vitája és meghatározása tárgyául teszi: hogy a benső akarat, vagy pedig a nyilvánított akarat — «a teljesítési akarat, vagy pedig a teljesítési akarat létezésének nyilvánítása* szükségeltetik-e ahhoz, hogy a szerződés létrejöjjön ? ez esetben az ő hivatott vezetése alatt nálunk is — erre vonatkozólag már előbb megindult volna a tudományos discussió és jogászaink e kérdés egész területét, annak lefinomabb psychologiai árnyalataival ismertetéseik és vizsgálataik körébe vonván: a közöttünk ma fenforgó vitának ezen cardinalis sarkpontja, a magyar jogászat által is az elintézett, befejezett — a köztudatba átment tanok közé lenne sorozva. Nem sajnálhatom eléggé, hogy ez nem így történt, s hogy ennélfogva most - a gyakorlatilag felmerülő nehézségekkel és kételyekkel szemben, én reám nehezedett a megoldás megkísérlésének feladata. De minthogy ez elé állíttattam, meg kell küzdenem vele. Illés barátunk fentebb kiemelt helyes tételéből levonja azon logikailag correct következtetést: hogy azon egyén cselekményében, ki csak színleg vállalta el a meghatalmazást, de valódilag és bensőleg csakis csalni akart, nem nyilvánult a valódi — a belső akarat, ekként tehát nem jöhetett létre akarat-egyezmény; nincs tehát szerződés, nincs meghatalmazás. Ennek ellenében legelső bíróságunk kitűnő tagja Tóth Gerő barátom azt a tételt állítja fel: «Elég, ha a megbízó komolyan akarja a megbizást adni, a megbízott pedig úgy viseli magát, hogy magaviselete által a megbízóban azt a hitet gerjeszti, hogy a megbízót komolyan veszi.» T. barátomnak véleménye oda megy ki, hogyha külső cselekedetekben vagy külső nyilatkozatokban nyilvánul az akarat, a mely külső nyilvánulás eltekintve a belső akarattól, megegyez a kínálónak vagy ígérőnek akaratával: ez esetben — a mint ő megszoritólag formulázza — kriminális szempontból a megbízási viszony létrejöttnek tekintendő. A két kitűnő jogász ellentétes véleményében, mint látni méltóztatnak, az akarat jogi hatását illető controversiának két egymással ellenkező tétele jut kifejezésre. Nevezetesen Tóth Gerő tagtársunk megoldása a literaturában meghonosított formulázás szerint így hangzanék: Ha a meghatalmazás elvállalására felszólított egyén szavaiból, vagy a mi ezzel egyértelmű, concludens cselekményeiből — a felszólitónak — bona fi de azt a következtetést kell vonni, hogy amaz az ő ajánlatát elfogadja, hogy tehát a felszólító akaratnyilvánítása (az akaratról nincs szó) megegyezett a felszólítottnak akaratnyilvánításával: ez esetben azon körülmény, hogy a felszólított belsőleg mást gondolt és akart, mint a mit mondott: a meghatalmazási viszonynak joghatályos létrejöttét nem akadályozza. E megoldás szerint tehát a kérdéses egyén törvényileg meghatalmazási jogviszonyban levőnek elfogadandó. Elfogadom én is; csupán azt teszem már most hozzá, hogy a szerződés fennállása végett nem szükséges és nem is lehet a kriminális joghoz folyamodnunk, a hol erre vonatkozó szabályt nem is találhatunk. Ezen kérdés merőben magánjogi, a büntetőjogra nézve — úgynevezett praejudicialis kérdés, melynek megítélésére és elintézésére — a mint ezt később bővebben lesz szerencsém kifejteni — a polgári jogban, illetőleg a polgári jogtudományban kell keresnünk a megfelelő jogszabályt. (Folyt, köv.) TÁRCA. X A politika alapelemei. Schvarcz Gyula uj műve. A «Jog» eredeti tárcája. Irta : RÉVAI BÓDOG Budapest. Hogy miként lehet mélyreható eszméket tárgyazó úgynevezett «nagy» munkát akkép megírni, hogy azt ne csak tudósok bírják megérteni, hanem mások is szerezhessenek belőle okulást, — azt fényesen demonstrálja kitűnő tudósunk Schvarz Gyula egyetemi tanár német nyelven megjelent legújabb munkájával,* mely csak imént hagyta el a sajtót. A mű, mely a «Westöstliche Rundschau» című folyóirat külön lenyomataként látott napvilágot, jelen alakjában csak előhírnöke egy nagy, rendszeres politikai munkának, mely az eddigiekből következtetve, hivatva leend díszét képezni a politika egész irodalmának. Valóban csak igazi tudós szerénysége képes arra, hogy még túltéve a Horatiusi «nonum prematuron» is, harminc esztendőn keresztül dolgozzék fáradhatatlanul munkája anyagán, folyton javítva, csiszolva azt, mielőtt a nyilvánosság elé bocsátásra alkalmasnak találná. És most is jórészt csak — mint tudós szerző előszavában megemlíti — Roscher Vilmos, általa retrográd irányúnak tartott munkájának (Politik. Geschichtliche Naturlehre der Monarchie, Aristokratie und Demokratie. Leipzig 1892) megjelenése adta meg az impulsust tanulmánya közzétételére, illetve helyesebben azon kedvező fogadtatás, melyet Roscher Politi* «E lemente der Politi k». Versuch einer Staatslehre auf Grundlage der vergleichenden Staatsrechtwissenschaft und Kulturgeschichte von Július Schvarcz. Sonder-Abdruck aus der «Westöstlichen Rundschau». Berlin. Rosenbaum und Hart. 1895. kája, szerző nagy csodálkozására némely mérvadó tudományos körökben keltett. Miután a munka legelején az általános államtudomány jelenlegi állását hatalmas irodalmi ismeretekről tanúskodó alapossággal élénkbe tárta, áttér szerző azon okokra, melyek eddigelé megakadályozták azt, hogy az államtudomány mint ilyen helyesen felépíthető legyen. Úgy véli, hogy ennek okai egyrészt a szakmájukat nem teljesen uraló bölcsészek, másrészt az államtudományi szempontból beszámithatatlannak mondható sociologok. Éles polémiába bocsátkozik dr. Gumplovicz Lajos gráci egyetemi tanár «Die sociologische Staatsidee» című munkájával, melyről kimondja, hogy tárcasorozatnak igen szellemes lehet, de mint tudományos mű csak galibát fog okozni; kimutatván egyebekben, hogy Gumplovicz mint közjogi iró is, különösen magyar viszonyokat illetőleg óriási tájékozatlanságról tesz tanúságot. Gumplovicz után Ratzenhoferrel végez, bebizonyítván róla, hogy sejtelme sincs a modern democratikus elv lényegéről. Elénk állítja ezután azon kártékony hatást, melyet oly jogászok okoznak, a kik dacára annak, hogy leginkább csak a magánjog terén otthonosak, vezérszerepet tudtak biztosítani maguknak az államtudományok körében, és Bluntschli nézeteit elemezi behatóbban. Majd a politikával foglalkozó jogtörténészek egyoldalúságáról szól. Az államtudomány korszerű felépithetésének további akadályait taglalva, a bibliára mutat, mint oly akadályra, melynek régente nagy politikai tekintélyt tulajdonítottak, s úgy véli, hogy mikép régebben a biblia, úgy még ma is Aristoteles államalkat-tana és Montesquieu alkotmánypolitikája mázsás kőként nehezednek a vezérlő szellemek elméleteire. Az is nagy baj — fejtegeti alább — hogy a politika tudományával az egyetemeken ősidőktől fogva igen mostohán bántak s itt &t mondja: «. ... jaj annak a vizsgázónak, a ki valamely Gaiusi vagy Ulpianusi idézetet nem tud; jaj annak ,s, a ki az ál-Izidori gyűjtemények kritikai törtenete felöl nincs kellőleg tájékozva! Azonban kiáltó felületesség, vagy mi több: tudatlanság az európai alkotmánytörténet- vagy alkotmanypo it.kaban, a legritkábban szokott akadályul szolgálni a docton oklevél elnyerésénél!...*