A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 52. szám - Tőzsdei harácsolások

A JOG. 379 Mindez természetes és igen okos dolog s magában véve kifogás alá egyáltalában nem eshetik. Hanem az A. L. R.-nek voltak gyökeres hibái is, melyek a helyes alapelvet a gyakorlati kivitelben eltorzították és igen sok visszás helyzetnek lőnek előmozdítói. Először is az 1,007. §-ba szorított gyakorlati szabályoknak rengeteg tömege mindenről, a mi a gyakorlati életben csak előfordulhat, gondoskodni óhajtván, igen hamar bekövetkezett az a könnyen felfogható körülmény, hogy ama szabályok útvesztőjében sem az érdekelt magánfelek, sem a birák eligazodni többé képesek nem voltak; másrészről pedig az előirt szabályok egyes felmerült esetek alkalmával teljesen alkalmatlanoknak bizonyultak, úgyannyira, hogy nem volt, mire a birák és nem volt, mire a gyámok támaszkodhattak volna. Ebből kifolyólag aztán sok esetben a birák tétlenségre voltak kárhoztatva, a mit különben elősegített még az a körülmény is, hogy a törvényben a hatáskör kellőleg szabályozva nem volt és nem lehetett eligazodni, vájjon mely esetekben cselekedjék a biró 6-t melyekben a gyám. Minthogy pedig a gyámnak a helytelenül intézkedő biró ellen törvény szerint visszkereseti joga volt: hogy a biró a felelősség terhe alól menekülhessen, inkább nem tett semmit, csakhogy az előirt § t, melynek értelmében eljárni nem tudott, megsértenie ne kelljen. A gyámolt érdekeit mellőzte, azért, hogy önmagát megvédhesse. A zavart tetézte továbbá a biróság részére engedett túlhatalom, mely sokkal terjedtebb volt annál, mely a rendelt gyámság eszméjéből levonható. A Landrecht szabályai szerint a gyám maga, úgyszólván, semmit sem tehetett, hanem minden lépéséhez a biró parancsát kellett előbb megszereznie; sőt a biró, ha jónak látta, a gyám mellőzésével önmaga is cselekedhetett. E mellett a Landrecht szerzői minden reformtörekvésük mellett sem tudtak még oda emelkedni, hogy közigazgatási hatósággal cseréljék ki a collegiaiis bírói testületet, mely szervezeténél fogva minden gyors és erélyes intézkedésnek ellenlábasa. Igaz ugyan, hogy a törvényhozás célja, hogy tudniillik a gyámi vagyon netáni sikkasztások ellenében biztosittassék, eléretett; de ezen célnak a gyám személve áldoztatott fel, ki ez úton csak eszközzé, egyszerű bírósági végrehajtóvá alacsonyittatott le. Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy az előadottak a Landrechtben kiemelt állami főgyámság eszméjének voltak volna természetes következményei, hanem annak a kornak viszonyai és gondolkozása hozták ezeket létre, melyben II. Frigyes király feljogosítottnak érezte magát arra is, hogy rendeletileg szabja meg, hogy ki milyen ruhát viseljen, ha nyilvános helyen, pl. színházban akar megjelenni. A hatósági főgyámság nem a gyám szabad működési jogának negatiója. A hatósági kirendelés nem fosztja meg a gyámot önállóságától és a gyámság célja által megkívánt jogkörétől; ez csak olyan állítás, melyet a L. R. ellenségei szívesen felhasznállak, de talán maguk sem hittek. A L. R. szerzői csak a helytelen kivitelben hibáztak. Előnyükre jegyezhetjük meg különben, hogy a szélesebb körű főgyámság inaugurálásával az eddigi gyámság sok felesleges intézményét szüntették meg és a gyárasági tant nem egy tekintetben egyszerűsítették, mint pl. azzal, hogy a serdületlenek és a kiskorúak gyámsága közt a külöubséget, mely nálunk 1877-ig fenmaradt, egyszerűen mellőzték. Az érintett hibák azonban olyanok voltak, melyek a törvény revisiójának szükségét mihamar előtérbe tolták. Történtek is részleges intézkedések, de ezek az általános helyzeten mit sem változtathattak ; minélfogva ugy a biróság, mint a nagyközönség részérő! ismételten felhangzott a követelmény, hogy a porosz gyámság a kor igényeinek megfelelő reformban részesittessék. Erre nézve 1825-től 1874-ig több rendbeli kísérlet tétetett ; de eredmény nélkül; míg végre 1871-ben a megfelelő javaslat csakugyan a képviselőház elé terjesztetett. Ezen javaslat 1874— 1875-iki ülésszakban ugy az urak háza, mint a képviselőház által letárgyaltatván és némi módosításokkal elfogadtatván, az új porosz V o r m u n d s c h a f t s - < > r d n u n g 1875. jul. hó 5-én kihirdettetett és a következő év jan. 1-én hatályba is lépett. Külön törvény intézkedik a kiskorúak cselekvési képességéről. A porosz Vormundschafts-Ordnung határozott reformmunka, mely a gyámi tan modern fejlődését egy lépéssel ismét előbbre vitte. Mindenek előtt figyelembe veendő, hogy az 1875-iki törvény a gyámságot, noha kellő helyére még nem helyezte, a magánjog köréből szerencsésen kiszakította és igy a további fejlődés helyes irányát részben kijelölte. A V. O. továbbá a régi porosz állami gyámság eszméjét nem mellőzte, sőt eddigi nehézkességétől megtisztítva és az újabb kor igényeinek megfelelőleg átalakítva, majdnem egész terjedelmében fentartotta és szabályul állította fel, hogy a gyám ezután is hatóságilag rendeltessék ki, csak a törvényes gyámokat vévén ki a hatósági megerősítés kötelezettsége alól. A collegiaiis bírói szervezet volt egyik főoka a gyámhatósági ügykezelés felette sokat panaszolt nehézkességének és félszegségeinek. Az 1875-iki törvényhozás eme bajon is iparkodott segíteni, a mennyiben a gyámi igazgatás vezetését egyes bírákra ruházta, középútat választván ez által a modern jogtudomány követelménye és az elavult traditiók kísértése között. Hanem félút az voltaképen, a mi középútnak látszik; mert kétségtelen, hogy arra már nem volt bátorságuk a porosz törvényhozóknak, hogy azon az úton, melyen az egyes birák rendszeréig jutottak, eljussanak egyúttal arra a pontra is, hol nincs többé más választás, csak az, hogy a gyámság az egyedüli competens térre, a politikai hatóság és igazgatás hatáskörébe utaltassék. Ezen hiányt azonban ők más módon iparkodtak pótolni és törekvésük részben sikerült is az által, hogy a Landrecht sorsa által vezetve a gyámok részére a kellő önállóságot és szabadabb mozgást biztosították. És a porosz gyámság fej lődésének egyik legérdekesebb tanúsága épen ez utóbbi pontban keresendő; mert hosszú tapasztalat által fényesen igazoltatott, hogy az állami gyámság legkövetkezetesebb keresztülvitele mellett is megóvandó a gyám önállósága és joga ahhoz, hogy gyámoltja érdekében közvetlenül cselekedjék. annak a jelentésben előadott magyarázata mellett szabadelvűbb, így a bizottság szerkezete lett elfogadva. Ha a gyakorlat valójában a senatus értelmezésével fogná a tárgyalt szakaszt alkalmazni, akkor igaza van Mayernek, hogy bátran be lehet érni a »pourra« szóval, mert ily értelmezés mellett a »devra« gyakorlati alkalmazásában megszűnik parancsoló hatályában és »pourra«-vá lesz. Mégis abban a nézetben vagyok, hogy midőn új elvnek törvénybe iktatásáról van szó, azon elvnek kijelentését nem akadályozhatják formai tekintetek. Bármily súlya legyen a törvényhozás értelmezésének, ha az törvény alakjában nem történt, sohasem pótolhatja, nem egészítheti ki magát a törvényt. Ha a senatus azt a meggyőződést vallotta, hogy a kártalanítás az államnak kötelessége, melylyel az ártatlanul elitélteknek tartozik, akkor ezt az elvet nyíltan ki kellett volna jelenteni a törvényjavaslat szövegében oly alakban, mely kétségen kivül helyezné az egyének jogát a kártalanításhoz. A Trarieux szövegezése ellen érvényesített aggály könnyen volt volna eloszlatható, ha a kártalanításhoz való jogot csak az elitéltnek oly szándékosan elkövetett hibája okából zárják ki, mely a bűnvádi eljárásnak és az elitélésnek egyenesen egyik indokát képezte, mig más hibák esetében a bírói appréciátiónak lehetett volna tért engedni. A kérdés szabályozásának részletei közül ki kell emelni, hogy a mig a képviselőház a kártalanítási jogot mindazokban az esetekben állapította meg, melyekben valaki revisio során utólag felmentetett, addig ugy a kormány, mint a senatus javaslatai kifejezetten megkívánják, hogy a korábban elitéltnek ártatlansága lett legyen megállapitva, mely eltérő álláspontok a revisio feltételei eltérő megállapításának következménye. A kártalanítás tartalma tekintetében a legszűkkeblűbb felfogást a kormányjavaslat tanúsítja, mert a kártalanítást csupán az elitélés következtében szenvedett anyagi kár megtérítésére szorítja, a mint azt a senatus bizottsága az ártatlanul letartóztatottak kártalanítása tekintetében hozta javaslatba. Ebben a tekintetben a legszabadelvűbb felfogást a képviselőház képviselte, midőn az elítélt jogát a kártalanításhoz minden megszorítás nélkül ismerte el és csak a hitvestársat és az elitélt rokonait kötelezi az elitélés folytán előállott anyagi károsodás igazolására. A senatus épen ugy, mint bizottsága, teljes kárpótlást, anyagit ugy, mint erkölcsit, feltétlenül biztosit az elitéltnek épen ugy, miut kereseti joggal biró közeli hozzátartozóinak azon sérelmek erejéig, melyek reájuk nézve az elitélésből előállottak, mig a távolabbi rokonoktól az anyagi károsodás igazolását kívánja meg. A javaslatok megegyeznek abban, hogy a kártalanításra vonatkozó keresetnek a revisionalis eljárás tartama alatt annak befejezéséig engednek helyet és ezen idő alatt a kereseti jogot az elitélt halála után hozzátartozóira is átszármaztatják. A kormányjavaslat az okialrokonságot az első fokban megszorítja. A kártalanítás terhét az állam viseli. Ennek kijelentése mellett a senalu« bizottságának javaslatához képest az állam visszkereseti jogát állapította meg azok ellenében, kiknek hibájából az elitélés történt és a senatus ezeknek körét a sértett fél, a feljelentő és a hamis tanú személyében körvonalozta. Vájjon szükség volt-e a visszkereseti jognak a hamis tanú ellenében való kifejezett megállapítása, legalább is kérdés alá jöhet. De mindenesetre veszedelmesnek tartom annak általánosságban törvénybe iktatását, hogy a sértett fél és a feljelentő, ha okot szolgáltattak az elitélésre, felelősséggel tartoznak annak kártalanítása erejéig, a nélkül, hogy eljárásuk határozott rosszhiszeműségnek következménye volna. Leltétlenül egyetértek Mayerrel, hogy ily szabályozás gyengíti a feljelentésre való hajlamot abban az esetben is, ha valaki feljelentése szükségességének legjobb tudatában van, mert attól kell tartania, hogy a vádlott utólagos felmentése esetében kiszámithatlan teher elviselésére köteleztethetik, mig a rosszhiszemű denuncians kevéssé gond ° 1 eljárásának esetleges következményeivel. Befejezésül még csak egyet. Bármily elágazóak voltak a nézetek a francia parliamcnti tárgyalások alkalmával, a kérdések vezérlő elvei és részletei tekintetébee, egyben általános volt a véleményegyezés, abban t. i., hogy a kártalanítás kérdése egész terjedelmében kizárólag a biróság elé tartozik. Nem tartom szükségtelennek erre a körülményre a figyelmet különösen felhívni, mert tudtommal történtek kísérletek abban az irányban is, hogy az eljárás az ártatlanul bünvádilag üldözöttek kártalanítása tárgyában hol egész terjedelmében, hol a kártalanítási összeg megállapítása tekintetében a közigazgatási útra tereitessék. Az 1886. márc. 12-én alkotott svéd törvény a királyra bizza annak eldöntését, hogy az egyes esetekben fenn-