A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 51. szám - Osztrák törvénykezési szemle az 1894-ik évről

374 A JOG. ellenvégirat 1894. november 1-eje után adatik be, a 25 forintnyi bélyegilletéket felperes leróni tartozik, mert a hivatolt 15. §. nem a felperes utolsó .perirata beadásának, hanem általában »a z utolsó perirat« beadásának időpontjára teszi a bélyegilleték lerovásának esedékességét. Ugyanez áll a jegyzőkönyvi tárgyalásokra nézve is, a melyeknél a határozati bélyeg »a tárgyalás befejezésekor« rovandó le. A sommás eljárásban az élet rég küzdött a fent idézett I. Jegyzet szabálya ellen, de ha felvették a bélyeghiány miatti leletet, a pénzügyi köaig. bíróság azt következetesen fentartotta. Már most, ha például a felperes a régi esedékességi időpontnak megfelelően annak idején jókor rótta le az ítéleti bélyegilletéket, de az alperes nem, és az Ítélet csak 1894. november 1-eje után hozatik meg, előállhat ugyan az a kérdés, hogy felperes által póllandó-e az új törvény szerint járó esetleg nagyobb bélyeg, de ez a kérdés is könnyen oldható meg, ha figyelembe veszszükazt, hogy az esedékesség időpontjában mennyi bélyeg és ki által volt lerovandó. Nem ingathat meg bennünket sem a méltányosság, sem a pervitellel járó kockázat megváltoztatása, sem az illető bíróságnál netalán divott házi szokás, a mely szerint az 1. Jegyzet ellenére csak bizonyítási eljárás befejezte után és az ítélethozatal után vették fel esetleg a leletet. Ha a törvény szerint a másik fél már korábban tartozott a fél Ítéleti bélyeget megadni, de nem adta, akkor pusztán az a körülmény, hogy az Ítélet esetleg a bizonyítási eljárás befejeztével csak 1894. november 1-eje után hozatik meg, a felperesre nem róhatja azt a kötelezettséget, hogy már most a mulasztó alperes helyett is és azon felül esetleg a nagyobb bélyegilletéket róvja le. Ezen a nevezett cikkíró úr által is elfogadott nézetből azonban nem következik azon általa folyományként felállított szabály, mely szerint a kiszabás utján fizetendő ítéleti illeték azokban a perekben, a melyek ugyan 1894. november 1-eje előtt indultak meg, de a melyekben az ítélet csak ezen nap után hozatik, nem az 1894 : XXVI. t.-c. 11. §-a által meghatározott V/io°/o, hanem a korábban érvényben volt l°/o Ítéleti illeték, vagy teljes elutasítás esetében nem a most fix összegben meghatározott 25 forint, hanem kevesebb illeték fizetendő. Itt is azon időpont mérvadó, a melyben az államkincstárnak igénye az illetékre megnyílik. Ezen időpont pedig nem a perindítás napja, sem az 1894: XXVI. t.-c. életbe lépése által létrejött állítólagos caesura szerint állapitható meg, hanem csakis azelsőbirósági ítélet meghozatalának napja lehet, még abban ;iz esetben is, ha az elsőbirósági marasztaló ítélet a jogerős másodbirósági vagy a harmadbirósági ítélet által megváltoztattatik és felperes keresetével részben vagy teljesen elutasittatik. Nézetünk szerint a kiszabás folytán fizetendő i életi illetéknek, ha szabad e kifejezéssel élnünk, jogalapja és jogforrása az elsőbirósági ítélet és nem a kereset, a mely hiszen az ítélethozatalig 2,500 frton aluli öszszegre is leszállítható s igy az ítéleti illeték kiszabásánál, ha az ítélet 1894. november 1-eje után hozatik meg, kizárólag az 1894: XXVI. t.-c. által felállított százalékos tétel alkalmazandó, a mi mellett az igaz, a méltányossági szempontok és érzületek nem igen jutnak érvényre, de a törvény világos ratiója és szavai azokat a leghatározottabban kizárják. Még kevésbé fogadhatjuk el dr. Lasitz úr nézetét a felébb viteli beadványok tekintetében, mert az a tétele, hogy az 1894. november elseje előtt folyamatba tett és már ítélethozatal alá terjesztett ügyekben a felebbviteli beadványok bélyegilletéke a korábbi szabályok szerint rovandó le, semmi tekintetben sem állja ki a kritikát. Itt is az esedékesség időpontja lehet egyedül mérvadó. Az 1894 : XXVI. t.-c. 22. §-ának második bekezdése félremagyarázhatlan szabatossággal kimondja, hogy a felebbviteli bélyegilleték a felebbviteli beadvány benyújtásával, illetőleg a szóbeli bejelentéssel válik esedékessé. Minthogy pedi^ 1894. november 1-ejétől fogva felebbviteli és illetőleg jogorvoslati beadványoktól és bejelentésektől a törvény 21. § ában meghatározott állandó bélyegilleték jár, ennek mérve annál kevésbé lehet kétséges, mert a törvény egészen világosan rendelkezik és a bélyegilleték kiszámítása semmi nehézségbe nem ütközik. A 21. §. II. a) pontja, jóllehet csak kiszámítási módot állapit meg, mivel hiszen a 9. §. hasonlatossága szerint számtételeket is tartalmazhatna, egyenesen reá utal a felebbezés tárgyának értékére, mondván, hogy abban az esetben, ha attól az értéktől 10 frtot meg nem haladó határozati bélyegilleték járna, a felebbviteli bélyegilleték ugyanannyi legyen, mint a határozati bélyegilleték volna. Az pedig nem tehet különbséget, hogy régi vagy új perben él-e a fél felebbvitellel, mert egyedül döntő csak a felebbvitel i d őpontja lehet és semmi más. Hogy pedig a törvény maga sem tesz e tekintetben megkülönböztetést, kitűnik a 21. §. 111. pontjának végbekezdéséből is, a mely szerint abban az esetben, ha az alsó bíróság ítélete új eljárás elrendelésével feloldatott (tehát a régi feloldási esetekben) azon félnek, a ki már egyszer felebbezett, az újabb felebbezéstől nem kell felebbezési bélyeget lerónia s minthogy ez minden kivétel nélkül a régi és az új perekre egyaránt áll, holott 1894. november 1-ejéig ezen elvnek épen ellenkezője volt érvényben, a cikkíró ur méltányossági szempontjai a régi perekben valóban indokolatlan magasabb illetékkötelezettség megállapításához vezetnének, a mit pedig bizonyára nem szándékolt, valamint hogy nem szándékolhatta azt sem, hogy például egy 960 frtos rendes perben a fél a helybenhagyó másodbirósági Ítélet elleni felebbezéstől 20 frt bélyegilletéket róvjon le, holott a 21. §. III. pontja szerint 1894. november 1-eje óta csak 12 frt jár. S ha a törvény az 1873: IX. t.-c. 5. §-át kifejezetten hatályon kívül helyezte, akkor csak azon cél lebeghetett a torvényhozó szeme előtt, hogy a felebbviteli bélyegilleték mérve az esedékességi időpont alapvető voltához képest egyszerre és minden átmeneti ingadozás nélkül szabályoztassék. Belföld. Önálló fenyítő törvényszók felállítása Budapesten. Szilágyi Dezső igazságügyminiszterünk egy új nagyjelentőségű reforratettéről tehetünk jelentést. A mint ugyanis megbízható forrásból értesülünk, a fővárosi jogszolgáltatás érdekei által már régóta parancsolólag követelt önálló fővárosi büntető bíróság felállítása a megvalósuláshoz közeledik, a mennyiben az illető törvénytervezet az igazságügyminiszteriumban elkészült. Ausztria és külföld. Osztrák törvénykezési szemle az 1894-ik év 61. Az elmúlt év törvénykezési tekintetben nekünk osztrákoknak nem hozott semmi különöset. Tárgyaltak ugyan a lefolyt évben a parlamentben egy rakás törvényjavaslatot (a részleteladásokról^ yégeladásról, részegségről, a vasárnapi munkaszünet kiterjesztéséről s az ipari képesítés kimutaiásáról), azonban ezek csak kevéssé nyúltak az állami jogéletbe s inkább az uralkodó tőkeellenes s conservativ pártáramlatok productumai. Részleteikben nem is tüntetnek föl vahmi kiváló legislativ bölcsességet s bátran lehet mindezekre a javaslatokra kiterjeszteni U n g e r mondását, a ki a végeladási törvényt »törvénykezési ballépésnek« nevezte el. De azért a jelen év az előzőktől azon örvendetes tény által különbözik, hogy a törvénykezési munkálatok a büntetőjog s polgári törvénykezési rendtartás terén annyira előrehaladtak, hogy ezen fontos törvénymunkák végre is a megvalósulás stádiumába látszanak lépni. Sokan ellenzik ugyan még ma is a büntetőtörvéuyjavaslatot s több helyütt a novellaris javítás eszméjét propagálják. Azonban már a mai büntetőtörvényünk sem egyéb, mint a Ferenc császár-féle törvénynek végtelenül szerencsétlen revisiója s ez az újabb javítás csak foltra folt volna. így hát helyesebbnek látszik a megkezdett munkát folytatni s a büntetőtörvénykönyvi bizottságnak nem csekély fáradságába fog kerülni a képviselők által ajánlott vagy 1,000 módosítás közül a javát kiválasztani s a parlamentnek egy a modern kor szellemétől áthatott javaslatot beterjeszteni, mely végre megszabadítana minket az elavult, elvei s szelleme alapján a mult századba illő büntetőtörvénytől. Jobban állunk már a polgári törvénykezési rendtartással s az ezzel összefüggő jogszolgáltatás s végrehajtási joggal. A képviselőház állandó bizottsága, mely ezen javaslatokkal foglalkozott, feladatát dicséretreméltó erélylyel oldá meg. Azonban a bizottságban tisztában voltak azzal is, hogy a törvényjavaslatok körüli parlamenti eljárás, — még a processust a nagyobb törvénykezési munkáknál megrövidítő törvény szabályai szerint, — sem (1867. jul. 30. R. G. B. 104. sz.) nyújtja a gyors elintézés ama garantiáit, a melyet ezen már száz évnél idősebb polgári perrendtartás reformja megkövetel. Bő tapasztalatok vannak arra nézve, minő sors érheti a törvényjavaslatokat, csak azért, mert a bizottságbani letárgyalásuk után nem voltak képesek idejekorán a plénum elé jutni. Azon törekszenek tehát, hogy a már csaknem befejezett munkát a jól ismert veszélyektől megmentsék s hogy a javaslatok végre-valahára törvényerőre emelkedjenek. Némelyek e célból szerették volna a kormányt felhatalmaztatni az új perrendtartás rendeleti útoni életbeléptetésére. Ezen gondolat azonban alkotmányos szempontból aggályokat szült s igy örömmel üdvözölték Bárnreither képviselő később törvénynyé vált indítványát, a ki állandó bizottságot ajánlott összeállítani a képviselőház s az urakháza tagjaiból közös tanácskozás s határozathozatal céljából. Ezen törvény megállapítja, hogy mihelyst befejezte a conferentia tanácskozásait s a közös határozat meghozatott, a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatról közös jelentés terjesztessék az illető előadók által mindkét ház elé. A conferentia eme közös határozatai ezután mindkét házban csak másod- és harmadszori olvasás alá kerülnének, anélkül, hogy további indítványoknak, vagy a részletes tárgyalásnak hely adatnék. Az általános vita után a törvényjavaslatok mindkét ház által — mint egész — vagy elfogadtatnak, vagy visszavettetnek. Az állandó bizottságok, valamint a közös conferentia a Reichsrath ülésszakának befejezé?e után vagy elnapolása alatt, valamint a delegaliók s tartománygyülések tárgyalásai közben is működésben maradhatnak. Igy végre mégis remélhető, hogy a mindenek által annyira óhajtott polgári perrendtartás belátható időkben törvénynyé váland. A perrendtartásróli tanácskozásról s határozathozatalról szóló — fentebb emiitett — törvény alapeszméje olyan szerencsés és egészséges, hogy nézetem szerint könnyen alkalmazható lenne általánosságban is, terjedelmes javaslatok tárgyalásánál s megszüntethetné a sok felesleges s haszontalan szószaporitást, a melylyel a parlamenti tanácskozásoknál találkozunk. Az annak idejében a »J o g «-ban is kivonatosan ismertetett memorandum, melyet a bécsi büntető bíróság elnöke ez év j elején terjesztett az igazságügyminiszter elé s a mely inkább