A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 51. szám - Az új törvénykezési bélyegek és illetékek

i JOG. 373 bályként mondja ki az elvet, miszerint a hozott Ítéletnek végrehajthat ónak kell lenni, oly Ítéletek tehát, melyek nem teljesítésre irányulnak, de egy jogviszony megállapítására, végrehajtás alapjául nem szolgálhatnak és igy ezek meghozatala is perrendellenes. Mások ismét gyakorlati szempontból ellenezték a megállapítási keresetek megengedhetőségét. mert az ilynemű perek által csak a felek zaklattatnának, a bíróság túlterheltetnék munkával, költségszaporulat állana be, minden practikus haszon nélkül. Minek perelni először megállapításra, ha aztán újra kell perelni teljesítésre ? volt az ellenzék ellenvetése. Judicaturánk végre a modern tudomány és a német birodalmi perrendtartás behatása alatt kénytelen volt belátni a megállapítási keresetek szükségességét. így a euria adott esetben úgy határozott, hogy valamely fennállott kötelezettség megszűntének kimondása külön kereset utján is eszközölhető. D. r. f. XV. 188:'>; — vagy a végrendelet értelme b i r ó i ítélet által megállapítható függetlenül azon pertől, mely a végrendeletből kifolyólag egy követelés érvényesítése iránt folyamatban van. C. 3,400.1887. november 17-én; — vagy a szerződési jogviszony fennállásának kimondása iránti keresetet (praeiudicialis kereset) az alaki jog ki nem zárja. C. 3,574. 1886; — vagy felperes szerződés teljesítésére irányuló keresetében jogosítva van egyedül szerződési jogának birói ítélet általi megállapítását kérni, mely neki esetleg kár- '> térítési alapul szolgálhasson. C. 0,806/1885. 1890-ben meghozta végre a curia a 36. számú teljes ülésíi döntvényt, melyben ki lett mondva, hogy valamely jogviszony létezésének vagy nem létezésének birói elismerését mindenki, ki erre nézve jogi érdekeltségét beigazolja, önálló (praeiudicialis) keresettel szorgalmazhatja. A curia teljes ülésü döntvényében tehát megengedi a praeiudicialis kereseteket, de csak valamely jogviszony létezésének vagy nem létezésének megállapítására, feltéve, hogy az illető jogi érdekeltségét beigazolta. Ezen curiai decisionak tartalma egyrészt szűkebb, mint az 1S93. évi XVUI. t.-c. 16. §. tartalma, másrészt pedig tágabb intézkedést tartalmaz. Szűkebb azért, mert csak a jogviszony létezésének vagy nem létezésének megállapítását engedi meg s nem terjesztette ki a megállapithatást valamely okirat valódiságára vagy valótlanságára, a mint ezt az 1893. évi XVIII. t.-c. 16. §-a, a német birodalmi perrend 231. §-a, a Plósz-féle magyar polgári perrendtartási tervezet 131. §-a és az uj osztrák »Eniwarf einer Civilprocessordnung« 239. §-a teszi; tágabb pedig annyiban, mert mig az 1893. évi XVIII. t.-c. 16. §-a és a Plósz-féle magyar polgári perrendtartási tervezet 131. § a a megállapítási kereset előfeltételéül azt kívánja, hogy a keresettel elérni célzott megállapítás a felperes jogviszonyainak (helyesebb a Plósz-féle magyar polgári perrendtartás 131. §-á ban foglalt jogállapotának) biztosítására alperessel szemben szükségesnek mutatkozzék: addig a curiának fentidézett 36.számú döntvénye támaszkodva a német birodalmi perrendtartás 231. § - á r a, csupán azt kívánja, hogy a felperes jogi érdekeltségét mutassa ki. »Wenn der Kláger ein rechtliches Interessé darán hat. dass das Rechtsverháltniss oder die Echtheit oder Unechtheit der Urkunde durch richterliche Entscheidung alsbald festgestellt werde.« Az osztrák Entwurf einer Civilprocessordnuug 239. §-a szintén csak »rechtliches Interesse«-t kiván. Ezen meghatározás, hogy felperes jogi érdekeltségét mutassa ki, nagyon tág, mert minden keresetnek feltételét jogi érdek képezi, az pedig, hogy a megállapítási keresetnél, szemben a marasztalási keresettel e jogi érdek miben álljon, e meghatározásból nem tűnik ki. Az 1893. évi XVIII. t.-c. 16. §-a mindenesetre több tájékozást nyújt, midőn felperes érdekét a megállapítási jognak célja által, mely felperes jogviszonyainak, jobban mondva jogállapotának biztosításában áll, közelebbről meghatározza és egyszersmind kiemeli, hogy e biztositásnak ép alperessel szemben kell szükségesnek lenni. (Lásd M. i.j Lényegileg nincs különbség a német törvény és a mi törvényünk és illetve javaslatunk intézkedése közt. A mely pontokban különbség mutatkozik, ott azt ki fogom emelni. A megállapítási kérelem irányulhat egy jogviszony létezésének vagy nem létezésének és valamely okirat valódiságának vagy valótlanságának birói elismerésére. A törvény nem tesz különbséget a dologbani és a kötelmi jogviszonyok között, tehát minden jogviszony, a mely alkalmas arra, hogy egyik vagy másik peres fél részére igényeket idézzen elő, lehet tárgya a megállapítási keresetnek. A m e g á 11 a p i t á s vagy p o s i t i v v a g y n e g a t i v, a szerint a mint azt célozza, hogy egy jogviszony vagy egy okirat joghatályosnak, illetve valódinak vagy pedig fenn nem állónak és illetve valótlannak mondassék ki. Úgy a positiv, mint a negatív megállapítási kereset fősajátossága abban fekszik, hogy a kereseti kérelem pusztán és egyedül egy jogviszony létezésének vagy nem létezésének, egy okirat valóságának vagy valótlanságának birói megállapítására (Feststellung) irányulhat a nélkül, hogy a jogviszonyból, vagy az okiratból egyúttal igényeket is érvényesítene a felperes, tehát nem vonatkozhatik a kereseti petitum teljesítésére, tűrésre vagy valaminek abbanhagyására, egyszóval nem marasztalásra. A megállapítási keresetnek eredraényekéut nem mutatkozik a tulajdonképeni marasztalás (Verurtheüung), csupán egy Ítélet, mely a jövőben képezheti alapját egy marasztalásnak. (Lásd Weiszmann Feststellungsklage 116., 117., 124. lap.) Minthogy a birtok szintén egy jogviszony, tehát szintén lehet tárgya a megállapítási keresetnek (lásd Weiszmann 155. §. 2. jegyzet). Ellenben a dologbani jogok szerzési címei és egyes tények, mint például a nemi közösülés, nem képezhetik a megállapítás tárgyát. Még nem esedékes, vagy csak feltételes követelések szintén lehetnek tárgyai a megállapítási keresetnek. Teljesei! közömbös, mert a törvény nem distingual e tekintetben, vájjon az okiratok magán- vagy közokiratok-e, vájjon csupán bizonyítási eszközök - e, melyek tanúsítványt képeznek az értékről, a jogok s kötelezettségek létezéséről, avagy közforgalmi p a p i r o k-e, melyek magukban rejtik az értéket. (Folyt, köv.) Az új törvénykezési bélyegek és illetékek. Irta : eh. FRAENKEL SÁNDOR, budapesti ügyvéd. A pénzügyi jog terén minden esetre örvendetes jelenségnek tekintendő az, hogy az 1894. évi XXVI. t.-c. életbelépte alkalmából mind sűrűbben találkozunk szakszerű cikkek és megjegyzésekkel, a melyek a törvény által felállított új szabályokat megvilágítják, magyarázzák és az általános jogelvek alá subsumálva rendszerbeli állásukat és értéköket megállapítani iparkodnak. Talán a dolog természetében van azonban e mellett az, hogy a törvény alkalmazása az átmeneti időszakban, t. i. azon ügyekre nézve, a melyek 1891. november 1-eje előtt már folyamatban voltak ugyan, de csak ezen nap után lettek határozat által eldöntve, vagy a melyekben a felebbezés 1894. november 1 eje után adatik be, némi ingadozást mutat, mert nálunk a pénzügyi j°g, mint jognak a jogélet egyéb, azaz jobban mondva minden intézményével való összefüggését még mindig nem ismerik fel eléggé s innen van az, hogy legtöbben a pénzügyi szabályokat az azokban lefektetett jogi elvek figyelembe vétele nélkül csak többé kevésbé terhes, vagy zaklató fizetési parancsok halmazatának tekintik, de nem keresik és ennélfogva nem is találják meg a jognak és a jogtudománynak azokkal való összefüggését. Az itt jelzett átmeneti nehézségek megoldása érdekében dr. Lasitz Pál pénzügyminiszteri titkár úr e lapok idei 48. számában »Atmenet az új törvénykezési bélyegek és illetékekre« cím alatt egy cikket közölt, a melynek elvi tartalma nagy részben az »in dubio mitius« szabályai által befolyásoltatott a nélkül, hogy ezzel a jog követelményeinek mindenekben eleget tett volna. Szerény véleményünk szerint a kétely folytán való enyébbjfelfogásnak és törvény alkalmazásnak fogalmi előfeltétele az, hogy indokolt és e szerint valódi kétely forogjon fenn. Ilyen kétely nélkül, legalább de lege lata, lehet ugyan a törvény intézkedéseit terheseknek tartani, de a magasabb illetéktételek alkalmazásának elkerülését például még a büntetőjog súlyosabb intézkedéseinek visszaható ereje ellen szóló érvekkel is támogatni annál kevésbé lehet, mert az illeték mérvének felemelése a legtávolabbról sem birja ki a büntetés nagyobb mértékével való összehasonlítást. Abban egyetértünk dr. Lasitz úrral, hogy a jegyzőkönyveknél és általában a beadványoknál változást az új törvény nem okozott. De nem tudjuk osztani dr. Lasitz úr véleményét mindenekben, a miket az Ítéleti és a felebbezési bélyegek tekintetében az átmeneti időszakokra vonatkozólag mond. S minthogy a törvény még csak nem rég lépett hatályba és az átmeneti időszak az ítéleti bélyegek, valamint különösen a felebbezési bélyegekre nézve még elég sokáig fog tartani, nem vélünk felesleges munkát végezni, ha ezekre vonatkozó szerény nézetünket az előbb nevezett kitűnő szakíróval szemben kifejtjük. A mi az ítéleti illetéket illeti, erre nézve egyesegyedül annak esedékességi időpontja mérvadó és azért ennek a törvény nyomán történt megállapítása után az ítéleti bélyegilleték mérve és lerovási kötelezettsége iránt kétség nem lehet. A törvényesített bélyeg- és illetékszabályok 48. tételéhez fűzött 1. Jegyzet szerint az Ítéleti állandó bélyegilletéket »az iratoknak Ítélethozatal alá terjesztése előtt* kellett leróni; rendes perekben pedig az utolsó perirat beadása, illetőleg (jegyzőkönyvi tárgyalás esetében) az utolsó perbeszéd beiktatásakor kellett az Ítéleti bélyeget a perfelvételi, illetőleg tárgyalási jegyzőkönyvre felragasztani. Az 1894: XXVI. t.-c. 15. §. szerint az állandó bélyegilleték a rendes eljárásban az utolsó perirat beadásakor, illetőleg a tárgyalás befejezésekor egyéb esetekben, tehát a sommás és a bagatell eljárásban a határozat hozatalakor rovandó le. Látni való ebből, hogy az állandó bélyegilleték esedékesség időpontja csupán a sommás és a bagatell eljárásban változott meg, mig a rendes eljárásban e tekintetben változás nem történt. E szerint tehát, ha például egy 2,500 frt iráuti rendes perben az