A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 48. szám - Átmenet az új törvénykezési bélyegek- és illetékekre

348 A. joa gyak körül forog és havonként legalább kétszer jelenik meg, csak a következő feltételek teljesítése mellett adathatik ki: 4-s z e r. Mely időpontban a lap vagy füzet szét k üldöztetik, annak egy példánya a bejegyzett felelős személy aláírásával a helybeli hatóság elnökénél tétetik le.« A sajtótörvénynek ezen rendelkezését a magy. kir. igazságügyi ininisternek Hi67. évi július hó 17-én 481. eln. sz. alatt a sajtótermékek köteles példányainak beküldése iránt kibocsátott rendelete (1876. Rend. Tára 231. lapján) tágabb magyarázattal látja el, mely szerint minden sajtótermékből, legyen az nyomtatvány, kőnyomat, metszvény vagy bármi más ábrázolat, egy példány a bejelentett felelős személy aláírásával ellátva azon időpontban, a midőn a nyomdából kikerül és szétküldetik vagy árúba bocsáttatik, az 1848. évi XVIII. t.-cikk 30. §-ának 4. pontjában foglalt büntetés terhe alatt az illető közvádlóhoz küldessék be, a közvádlók pedig utasittatnak a rendelet áthágói ellen a keresetet megindítani. A jelen esetben kihágásról van szó, kihágást képez pedig azon cselekmény, melyet a törvény, ministeri rendelet stb. kihágásnak nyilvánít s a biró — a mint azt a birói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. t.-cikk is kimondja — a törvények, a törvény alapján keletkezett s kihirdetett rendeletek s a törvényerejű szokás szerint tartozik eljárni és ítélni s habár a rendesen kihirdetett törvények érvényét kétségbe nem veheti, a rendeletek törvényessége és alkalmazhatósága felett egyes jogesetekben Ítélni jogában áll. Tudom, hogy a közlöttekhez egészen hasonló esetekben már nem egy marasztaló és felmentő ítélet lett hozva. Ezen sajtótörvényünk hézagos voltára s a fent hivatkoztam igazságügyi ministeri rendelet intézkedéseire való tekintettel megütköznünk nem szabad ugyan, másrészt azonban, ha már ezen olyan gyakran ismétlődő kihágás kedvéért nem is szorgalmaznók az elavult sajtótörvénynek revisióját, úgy legalább érezzük szükségét annak, hogy ezen kérdés egyelőre rendeletileg tisztáztassék, mert az egyöntetűség itt is kívánatos. Legyen a több helyett egy rendeletünk, a mely a politikai és nem politikai tartalmú lapoknak a közvádlóval eszközlendő mikénti közléséről világosan intézkedik, meg vagyok győződve, hogy akkor majd a bűnösség kérdéséhez kétség sem férhet. Nézetem szerint a nem politikai tartalmú, társadalmi hetilapok szerkesztői, azért, hogy a nyomdából kikerült egyes példányokat sajátkezű aláírásukkal ellátva a sajtóügyi közvádlónak be nem küldik, a sajtótörvény 30. §-ának 4. pontja alapján a fent hivatkozott igazságügyministeri rendelet dacára sem volnának büntethetők, mert eltekintve attól, hogy egy igazságügyministeri rendelet a törvényuyel összeütköző intézkedést nem állapithat meg, nem büntethető a jeleztem állítólagos mulasztás miatt az említettem szerkesztő azért, mert a sajtótörvény csak olyan újságról, olyan időszaki lapról szól, melynek tartalma akár részben, akár egészben politikai tárgyak körül forog, a sajtótermékek köteles példányainak beküldése iránt intézkedő 1867. évi igazságügyminiszteri rendelet pedig, a mint az szövegéből kiviláglik, az egyes lappéldányoknak a szerkesztői aláírással nemsokára, hogy az emberi társadalom rokkantak és satnyák gyűlhelyévé válnék, a kiket alig volna, ki ügyelje és ápolja. Bármenyire jogosult az elégedetlenség a psychiatria mai elmaradt fejlődése fölött és bármennyire okunk van sajnálni e szaktudomány lassú haladását és azt, hogy az orvosi tudomány újabbkori föllendüléséből olyan kevés jutott csak neki, mégis tisztában kell lennünk azzal, hogy a be nem fejezett észlelések fölhasználása általános és kiható elvi megállapodásokra erőszakos és elhamarkodott; olyan súlyos mindennapi actualitások terén pedig, mint a concret jogszolgáltatás, a legnagyobb mértékben veszedelmes, mert az e téren megejtett hibának nemcsak az egyes esetben correctivuma nincsen, hanem mert a jogszolgáltatás alapját ingoványra rakja és a casuistica óráról-órára változó esélyeinek teszi ki. A szellemi élet abnormitásai és határozott kóros elváltozásai csakis a szelemi működés terrainumán mutathatók ki a tudomány mai álláspontja mellett és a szellemi működés zavarait, azaz ezen zavarok tüneteit nem pótolhatjuk olyan jelek kimutatásával, melyek eredetükben homályosak, jelentőségükben ismeretlenek, vonatkozásaikban pedig a központi idegrendszer életműködésére hozzáférhetetlenek. Az abnormis és kóros elmebeli állapotok constatálása mindaddig csupán az ezen állapotoknak megfelelő hiányos psychicai műveletekből lesz lehetséges, a míg ezek organicus alapja biztossággal nincs kimutatva. Ha valamikor a psychicai folyamatok anatómiai és physiologiai formuláit minden kétséget kizáró módon ismerni fogjuk, akkor ezek fognak a psychologiai kifejezések helyébe lépni és akkor esetleg az u. n. anthropologiai jelek értéke és az azokhoz való oki viszonya is ki lesz tüntetve, a mivel azután benső összetartozóságuk is föl lesz derítve. De mindaddig hiába iparkodunk testi tünetek fölemlitésével, véleményünk exactitását emelni. Mert az orvosi vélemény, a mennyire elmeállapotok elbírálásával foglalkozik, nem a testi, vagy tágabb értelemben: biológiai stigmatákon fordul meg, hanem csupán és kizárólagosan a szellemi folyamatokon. I való beküldését szintén csak akkor kivánja meg, ha a lap politikai tartalmú. Más törvény vagy rendelet, mely fentebbi nézetemet — a mely felett legfeljebb meddőn vitatkozni lehet — megcáfolná, nincsen. A sajtótörvény vonatkozó rendelkezése világos és mégis ezen rendelkezést az igazságügyi ministeri rendelet alapján kétfélekép magyarázzák; ezt meg kellene szüntetni, mert kétséget nem szenved, hogy egy és ugyanazon vád alapján a bíróságok egy némelyike a bűnösséget mondja ki, más része pedig felmentő ítéletet hoz. Legyünk tehát tisztában ezzel is. Átmenet az új törvénykezési bélyegek- és illetékekre. Irta : LASITZ PÁL, pénzügyministeri titkár Budapest. A törvénykezési bélyegekre és illetékekre vonatkozó 1891. évi XXVI. törvénycikknek épugy, mint minden lényeges újítást tartalmazó törvényes rendelkezésnek életbeléptetésénél a fősúlynak szerintem arra kell fektetve lennie, hogy az átmenet lehetőleg simán, zökkenés és az érdekeltek zaklatása s méltánytalan terheltetése nélkül történjék. Beadványok és jegyzőkönyveknél az illeték mérvére és a lerovásra kötelezett személyében változás nem történvén, az átmenet nehézséget nem fog okozni; ellenben tömegesen merül fel a kérdés a fentidézett törvény életbelépte előtt megindított, de annak életbelépte után folytatott és befejezett perekben járó ítéleti és felebbviteli bélyegek mérvét illetőleg s miután a fentidézett törvény az átmenet tekintetében rendelkezést nem tartalmaz, a combinatiok egész sorozatára nyílik alkalom, a melyek variatioit csak növeli az a körülmény, hogy sok, még csak ezután meghozandó Ítélet bélyegilletéke az eddig érvényben volt törvényesített szabályok értelmében annak idején már lerovatott. Minden körülménynek elfogulatlan mérlegelése mellett azonban az átmenet kérdésének legméltányosabb, söt jogosság tekintetében is leginkább helytálló megoldása az lenne, ha kimondatnék, hogy az 1894. évi XXVI. t.-cikknek az ítéletek, közbeszóló határozatok és felebbvitelek bélyege és illetékének mérvére és lerovására vonatkozó határozmányai az 1894. évi november hó '1-eje előtt folyamatba tett perekben csak abban az esetben nyerhetnek alkalmazást, ha az illetéki díjjegyzék 48. tételéhez tartozó jegyzetek 1. pontja értelmében az ügynek Ítélet alá terjesztése még nem történt meg; míg az ítélet alá terjesztés után az ügyérdemében vagy mellékkérdés felett hozott határozatok és felebbvitelek bélyege és illetéke a korábban érvényben volt törvényesített határozmányokban megállapított mérvben és módon rovandók le még abban az esetben is, ha az illető perek az 1894. évi november hó 1-ső napjától kezdve az 1893. évi XVIII. törvénycikk által szabályozott eljárás szerint folytattatnának. Igaz ugyan, hogy az általában magasabb illetékmérvet megállapító törvény a f. évi november hó 1-én életbelépett s az is igaz, hogy a kincstár joga az Ítéleti illetékre nézve csak az Ítélet meghozatala által nyilik meg, és hogy az a körülmény, a mely szerint az ítéleti illetéket bizonyos esetekben az Ítélet meghozatala előtt, más esetekben pedig az Ítélet meghozatala után kell leróni, tisztán kezelési kérdést képez, s ezeknél fogva a törvény életbelépte után hozott ítéletektől az új vagyis a magasabb illetéket lehetne követeint; ez azonban oly bonyadalmakat teremtene s a kivitelben oly visszásságokra vezetne, a melyek a jelen cikk kezdetén hangsúlyozott elvekkel homlokegyenest ellenkeznének. Példával világítva meg a dolgot, merőben méltánytalan volna az, ha egy akkora érték (mondjuk 600 frt) iránt indított perben, a melyben az eddigi eljárás szerint az Ítéleti illetéket már le kellett róni s az bélyegekben le is rovatott s csak az ítélethozatal maradt hátra, ezen talán épen csak a biró késedelmére visszavezethető körülménynél fogva az illeték pótlása követeltetnék, a mely pótlás még a tekintetben is nehézségekbe ütköznék, hogy mig a korábbi szabályok értelmében járó illetéket a peresfelek fele-fele részben rótták le, addig az új törvénynek lerovási kötelezettségre vonatkozó rendelkezéseinél fogva a pótlásra csak a felperest lehetne kötelezni nemcsak, hanem az újabb rendelkezések következetes alkalmazása mellett felperes az alperes által már lerótt fél ítéleti bélyegilletéket is tartoznék pótolni, a melynek visszatérítését viszont alperes követelhetné, mivel az új törvény szerint az egész ítéleti bélyegilleték lerovása kizárólag felperest, illetve azt terheli, a ki az itélet-hozatalt kérte. Ha pedig elfogadjuk azt, hogy az oly ítéletekre nézve, a melyek bélyegilletéke annak idején a korábbi szabályok értelmében bélyegekben már lerovatott, további pótlásnak nincs helye, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy magasabb illeték fizetésére az sem kötelezhető, a ki csak azért tartozik a korábban megindított perben a f. évi november hó 1-je után hozott Ítélettől az ítéleti illetéket közvetlenül fizetni, mert az a korábbi szabályok szerint is kiszabás utján volt fizetendő. Nem hagyhatjuk végül figyelmen kivül, hogy az általános jogelvek szerint a lehetőségig elkerülendő, hogy valamely maga-