A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 47. szám - A magyar büntetőjog kézikönyve

186 A J OQ. de az igazság és méltányosságba is ütköznek, hogy mig a földtulajdonos és találó jutaléknak természetben kiadása esetében a kiadott tárgyaknak értékesítésével azoknak mü és régészeti becsét is megkapnák, abban az esetben, midőn a különben is a kincstár javára előjogként jelentkező megtartási jog által a természetben részesedéstől elesnek, a megtartott tárgyaknak csak mint jelen esetben is forgalmi értéknél tízszerte kisebb fémértékkel kellene megelégedniük s a kincstár a mü és régészeti értékben rejlő tetemes értéktöbblettel a találók és földtulajdonosok világos kárával gazdagodnék. A most kifejtettek helyességét megerősíti még az is, hogy valamennyi hazai jogi iró tanítása szerint a kincs fogalma nincsen a nemes fémekhez (arany, ezüst) kötve, a kir. leiratokból és rendeletekből sem mutatható ki ezzel ellenkező szabály ; a miből következik, hogy ama rendeletek egynémelyikében előforduló eme kifejezés : »belső érték«, nem lehet általános szabály, minthogy az az értéktelen anyagból álló kincsleletekre alkalmazást nem nyerhetne, holott általában nincs kizárva, hogy ilyen esetleg nagy értéket képviseli) kincsleletek előfordulhatnának. Az alperességnek az értékmegtérités kérdésében elfoglalt álláspontjának téves volta leginkább abban gyökerezik, hogy a vonatkozó rendeletekben az értékmegtéritésre tartozó kifejezése ket nem helyesen értelmezi. így téves különösen az. a midőn a teljes értéket a fémértékkel azonosnak vitatja s a régészeli mü becsét is magában foglaló forgalmi értéket (teljes értek) a pretiura affectiouis fogalmával azonosítja. Valamely tárgy teljes ériéke ama pénzmennyiségben jut kifejezésre, a mely a tárgyért az ez iránt mutatkozó kereslet és kinálat viszonylatához képest alakult árként a mindenkori eladás helyén és idejében kapható ; vagyis az az ár, a melylyel a tárgy a közforgalomban bir. Mig a pretium affectionis azt a képzeleti értéket jelenti, melylyel a tárgy egy bizonyos személy különös érdekei és viszonyai szempontjából eme bizonyos meghatározott személyre nézve bir. Ez utóbbi érték tehát nem a kereslet és kinálat általános szabályai szerint igazodik. Hogy a jelen esetben a peres kincslelet közforgalmi árának alakulására a kincslelet tárgyának mürégészeti ritkasága azok régisége és kiviteli formája befolyással bir, az nyilváuvaló, de nyilvánvaló az is, hogy az árt szabályozó eme tényezők figyelembe vétele nem vonható a pretium affectionis fogalma alá, már annál a köztudomású ténynél fogva sem, hogy a régiségek forgalmát közvetítő világkereskedelem tényleg létezik, mely a mindenkori eladásra kerülő régiségek árát eme tényezők figyelembe vételével szabja meg. A fémérték (érc-, belső érték) fogalma kiválóan a pénz értékének meghatározásánál jön figyelembe, a hol a pénz névleges és árfolyam értékével együtt adja a pénzértéknek teljes fogalmát. Ez magyarázza meg egyúttal azt a jelenséget, hogy a perhez csatolt kir. rendeletek Közül csak azokban történik a fém és belső értékről említés, a melyek érmekből (forgalomból kijött pénzjegyekből) álló kincslelet értékének mikénti megváltásáról rendelkeznek. Ezen esetekben ugyanis si minivel sem lévén igazolva, hogy az érmek valami kiváló régiségi értékkel is birtak volna, az érmek teljes ára összeesik az érmek anyagának a megfelelő fémben és a mindenkori árfolyam szerint fizetni rendelt árával, a mi tehát nem hogy megcáfolná, de megerősíti azt a felfogást, hogy a kincslelet tárgyai teljes mértékben és nem csupán a fémérték szerint kártalanitandók. Nem dönti meg az eddig kifejtettek helyességét alpereseknek a jogszokásra alapított kifogása, mert a jogszokás bizonyítására a 13. és 14. című kimutatás kapcsán felsorolt esetekre nézve semmi adat arra nézve nincs, hogy a megtartott és beváltott tárgyak valami kiválóbb régészeti becscsel birtak volna, ugy arra nézve sincs adat, hogy amaz esetekben a jogosultak a fémértéknél nagyobb értéket követeltek volna s hogy igy a jelenleg vitássá tett értékmegtérités kérdésének felvetésével döntettek volna el amaz esetek. Egymagából abból a körülményből, hogy egyes vagy bár számos esetben is csak a fémérték téríttetett meg s hogy emez esetekben az érdekeltek, a kártalanítás ezen módjába belenyugodtak, felpereseknek igényére hátrányos következtetés nem vonható, annál kevésbé, minthogy a jogszokás bizonyítására felhozott esetek túlnyomó része kisebb értékű, többnyire érmekből és igy kiválóbb mü és régészeti becs hiányában szűkölködő leletekre vonatkoznak s még eme leleteknél sem fizettetett mindig épen a fémjelző hivatal által megállapított fémérték, hanem ennél nagyobb összeg (lásd Fokosányi lelet). Nem jöhetett figyelembe alpereseknek az a kifogása sem, melyet az A) a. leltárnak felperesek, illetve jogelődjeik által eszközölt aláírására alapítottak, mert sem a leltárban, sem annak felvételéről szóló jegyzőkönyvben nincsen annak nyoma, hogy a fémjelző hivatal által való becslésre vonatkozó kijelentés a jelen volt jogosultak kérelmére vétetett be a leltárba s mert maga ama kijelentés, ha az felperesek kijelentése alapján is vétetett volna fel, nem foglal magában semmiféle joglemondást. Ezek szerint felpereseket a megtartott kincsleleteknek teljes, vagyis mű- és régészeti becsét is magában foglaló és nem csupán a fémérték szerinti részesedés illetvén meg, a kincslelet teljes értékéül ezúttal is az első izben meghallgatott régiség-szakértők által bemondott értékek középarányosa szerint 51,938 frt 33 krban kellett elfogadni és ebből felpereseknek részesedésűk aránya szerint őket megillető összegek megfizetésére alpereseket kötelezi. A kincslelet teljes értékének megállapításánál azért kellett ezúttal is az első izben meghallgatott szakértők véleményét irányadónak elfogadni, mert ez a vélemény tüntet fel legkevesebb eltérést az egyes szakértők nézete között és igy aránylag legmegbízhatóbb : I és mert a kir. törvényszék nézete szerint a kincslelet miii történeti és régészeti értékének meghatározásánál a tárgyak kivii teli módja (faeon) csak egyik figyelembe vehető tényező, de nem egyedüli és önálló tényező, miért is a régészeti érték egyedül a faeon értéke alapján biztosan meg nem állapitható. A VI. r. felperes javára eső jutalék még az eredmény tudomásul vétele előtt a somlói kir. járásbíróságnak 2,583/92. sz. a. kelt letiltó végzésével J. Ferenc foglaló javára lefoglaltatoti. L. Ödön II. r. és F. Sándor VI. r. felperes kereshetőségi jogára vonatkozó és az 1874: XXXIV. t.-c. 57. §-ára alapított kifogást mellőzni kellett, mert mint a 11. sz. jegyzőkönyv tartalmát megerősítő M) alatti nyilatkozatból kitűnik, F. Sándor, K. István jutalékrészét nem közvetlenül ettől, hanem felperes társaitól vévén meg, a közte és felperes társa között eme jutalékra nézve létrejött adásvételkor, miután ekkor K. Istvánnak a kincshez kötött érdeke már megszűnt volt, természetszerűleg már K. Istvánt nem képviselte és mert ha igaz lenne is az, hogy II. r. felperes mint a találók megbízottja járt el a 11. sz. a. jegyzőkönyv felvétele körül, ezen megbízás a 9. sz. a. meghatalmazással visszavontnak lévén tekintendő, az F) alattiban foglalt átruházás oly időben létrejöttnek jelentkezik, mikor II. r. felperes a találók nak már nem volt megbízott ügyvédje. A mi végül a II. r. alperes által előterjesztett azt a kérelmet illeti, hogy I. r. felperes jutaléka is birói kézhez leteendőleg Ítéltessék meg, azt mellőzni kellett, mert az I. r. felperesnő a becsatolt telekkönyvi kivonattal bizonyította, hogy a kincslelet színhelye kizárólag az ő tulajdona. (1893. évi december 13. 43,988 szám alatt.) A budapesti kir. itélő tábla: A kir. itélő tábla az első bíróság ítéletét részben megváltoztatja, akképen, hogy 1. L. Ödón és F. Sándor II. és IV. r. felpereseket keresetükkel teljesen elutasítja s az iratokat jelen Ítélet jogerőre emelkedése után a most nevezett ügyvédekre illetékes ügyvédi kamara fegyelmi hatósága hoz áttétetni rendeli. 2. A Szilágy-Somlyón ld89 évi ápr. 20-án talált és jelen per tárgyát képező kincsnek a frlneresi jutalékok kiszámításánál számbavehető valódi értékét osztr. ért. 37,8G3 frt 0' '-rajcárban, azaz harminhétezer nyolcszáz hatvanhárom forint és negy krajcárban megállapítván, alpereseket végrehajtás terhével kötelezi: a) hogy az 1. r. felperes T. Jozefát, mint a szóban ' vő kincslelet helyének tulajdonosát, a kitett 37,863 frt 04 kr. sárból megillető egy harmadrészt 12,621 frt 01 krt ezen felpe. snek 15 nap alatt megfizessék; b) hogy a találókat megillető egy harmadrészt pedig, v< . is 12,621 frt 01 krt ugyancsak 15 nap alatt birói letétbe helyeznék, egyéb tekintetben azonban az elsőbiróság rendelkezéseit hel kihagyja. Indokok: Köztudomású dolog, hogy a talált kincse letőleg az országban az erdélyi részek kivételével, irott törvényunk nem létezik, hanem a talált kincs tulajdona a kir. rendeletek Jtal szabályoztatott. Ezekből a kir. rendeletekből bizonyos az is, hogy ha a talált kincs 150 frtot túlhaladt, az három egyenlő részre os-tátott fel, a földtulajdonos, a találó és a kincstár között és olyan kincsért, mely az iparművészet, történelem és tudományra fontos volt a közintézeteknek, múzeumnak, kir. egyetemnek elővásárlási jog engedtetett és a jogosult részesek csak a becsárra tarthattak igényt. Továbbá a per során becsatolt kir. és kormányhatósági rendeletekből s igy különösen a keresetben idézett 1813. évi aug. j 3-án 18,788. sz. a. valamint a G) alatti 1816. évi szept. 10-én kelt kir. rendeletekből nyilvánvaló az is, hogy az 1853. évi máj. 1-ét megelőző időszakban a jogosultak kártalanításának kérdése is a közigazgatási jogszolgáltatás köréhez tartozott, a mennyiben a felett a bíráskodást a fennállott kir. kamara gyakorolta. Végül köztudomású tény az is, hogy 1853. évi máj. 1-től fogva egész addig, mig az ausztriai általános polgári törvénykönyv hatályban volt (1861. évi jul. 23.), e törvény határozmányai szolgáltak zsinórmértékül; még pedig az 1846. évi márc. 31-én kelt legfelsőbb határozmány tartalma szerint azzal a változtatással, hogy a talált kincsre nézve a kincstár összes jogigénye, de az addig elővásárlásra feljogosított közintézetek ebbeli előjoga is hatályon kívül helyeztetett. (Lásd osztr. p. t. k. függ el. 47. szám.) Majd azonban, midőn az osztr. ált. polg. törvénykönyv ha| tálya megszűnt, az 5. -és 6. sz. a. csatolt miniszteri rendeletek szerint is, de az alperesek részéről becsatolt nagyszámú hivatalos adatok tanúsítása szerint is az 1853. évi május 1-eje előtt fennállott gyakorlat lépett újra hatályba; a m. nemzeti múzeum is a j szerint gyakorolta számtalan esetben elővásárlási jogát. Mindezek mellett a II. r. alperes által a birói hatáskör elleu emelt pergátló kifogásnak nem lehetett helyt adni, mert a D) ! alatti miniszteri tanácsi határozat szerint a jogosultak, a mennyij ben a kincslelet belértékének alapul vétele mellett megállapított j összeggel meg nem elégednének, további igényeikkel nyilván a I birói útra utasíttattak és mert különben is a változott viszonyokhoz képest fejlődött joggyakorlatunk értelmében hasonló jogi természetű ügyekben a jog édelem rendes utja, a polgári perut csak oly eseteküen vonható meg, ha az a törvény által világosan kizárva van, mely eset azonban itt fenn nem forog. A II. és IV. r. felperes L. Ödön és F. Sándor felpereseket azért kellett keresetükkel elutasítani, mert F Sándorra nézve azt, hogy az ügyben — noha még e pert megelőző folyamában — az egyik találó K. Istvánnak megbízottja volt, a 9. sz. a. csatolt beadványa bizonyítja; L. Ödönre nézve pedig az A) és 8. szám