A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 4. szám - A beszámítási kérdéshez

A J O G. 27 következik, hogy a minimalis átlagos súly megállapítása nagy drcumspectiot, nagy óvatosságot, gondos körültekintést igényel s jelesül két irányban. Ne legyen az sem kelletinél nagyobb, sem kellettnél kisebb. Az igy megállapított minimalis átlag körülbelül össze fog esni az életben rendesen előfordulni szokott minimalis súlyú esetekkel. A minimum tehát rendszerint vagyis átlag nem lesz túlszigorú s az a megbecsülhetlen előnye van, hogy a minimumot is törvény s nem birói arbitrium határozza meg. Ahhoz pedig megmérhetlen érdekek fűződnek, hogy mindaz a mibe a törvényhozó szeme betekinthet, törvényes szabályozást nyerjen s a birói arbitriumra bizva, csak az a terület maradjon, a hova a törvényhozó szeme bele nem tekinthet. Minthogy pedig ily eljárás mellett is előfordulhatnak esetek, a melyek a minimalis átlagon alul maradnak — és ez a másik felelet - ennek is van korrektivuma. A korrektivum — a bírónak rendkívüli enyhitési joga. Minthogy pedig a rendes minimum megállapításánál a bűntettnek ugy subjectiv, mint objectiv erői egyaránt csakis rendes minimális értékök szerint jöttek és jöhettek tekintetbe, mert a rendkívüli minimális érték mindkettőnél egyaránt a priori meghatározhadan, azért valahányszor a konkrét alakulatba a bűntettnek akár subjectiv, akár objectiv erőiben vagy ezeknek valamelyikében oly fogyatkozás esik, mely más valamelyik, a minimalis értéken felül megvalósult erőben kellő egyensúlyt nem találván, azt eredményezi, hogy a bűntett a maga egészében a rendes minimalis büntetőjogi értéken (súlyon) a'ul marad: mindannyiszor a rendkívüli enyhitö körülmények alapján a rendkívüli büntetés alkalmazandó. Hogy azután a rendkívüli enyhítésnek is vannak határai, mert vannak bűntettek, melyek soha sem vehetnek oly enyhe alakulatot, hogy a törvényhozó bizonyos legenyhébb büntetési nemnek alkalmazását megengedné, az bizonyos, de ide nem tartozik. A magyar btkvnek kiváló érdeme, hogy a rendkívüli enyhítésnek alapeszméjét a maga tisztaságában lehető teljesen megvalósította. A külföld 92. §-unkat a btkv. gyöngyének mondotta. Ez a gyöngy megérdemli, hogy megőrizzük. > A beszámítási kérdéshez. Irta : Dr. KLEKNEK ALAJOS kir. jogakad. tanár és igazgató Kassán. Megbízás (mandátum) minden jogalkotás s minden ujabb törvénykönyv szerint oly ügylet, oly szerződés, mely által valaki, a megbízott (mandatarius) kötelezve van arra, hogy valamely teendőt, valamely ügyletet a megbízó helyett foganatasitson. Ennek a szerződésnek, miután teljesen létrejött, a különböző törvényhozások különböző hatást tulajdonítanak. A régi római jogalkotás, ha a megbízott, megbízatása folytán bár, harmadik személylyel valami szerződést kötött, bármenynyire megbízatása szarint járt is el, e harmadik személylyel szemközt egyedül való szerződő fél és igy az ebből az uj szerződésből származott kötelmi viszony (obligatio) másik fele gyanánt is mindig csak a megbízottat és nem a megbízót tekintette. Igaz, hogy e jog később, a már szelőtt is kivételes hatalmi összeköttetéseken túl, az érdekelteknek, t. i. a megbízónak és a vele a megbízott által szerződött harmadik személynek megadta a módot is arra, hogy az uj szerződés által létesített obligatio követeléseit pro et contra, úgynevezett »utilis actio« közvetítésével directe is érvényesíthették egymás ellenében. Sheldon Amos M. A. »A római polgári jog története és elvei (Londonban 1883.)« című munkája 2-57-ik lapján ezt mondja : » . . . közvetlenebb orvoslatról lön gondoskodva az idők folyamán az által, hogy a megbízónak és a megbízottal viszonyban volt harmadik személynek kölcsönösen jog adatott egymás ellen közvetlenül perben fellépni, úgynevezett u t i 1 i s a c t i o-va!.« AJustinián által az 530-ban kiadott constitutióban inaugurált szellem s a modern jogi élet erősebb kívánalmaihoz képest azonban az ujabb törvényhozások mind elismerik a mandatarius részéről a megbízatása körén belül létesített viszonyok közvetlen hatását a megbízó és harmadik személyek között, akár lettek ezek az uj szerződés nyomán a mandans hitelezőjévé, akár pedig az ő adósává, avagy megfordítva. A római jog e szabadabb felfogása ir<ínt felvilágosítással szolgál a Justinián féle codex IV. könyve 27-ik címének 2-ik törvénye (K r i e g e 1-féle Corpus juris civilis 9-ikkiad. 2-ik kötete. Lipcse, 1861 j. Ellenben a modern törvényhozások közül világosan kitűnik ez a »Code civil« 1,993., az »Allgem. österr. bürg. Gesetzbuch 1,017. s a »Codice civile del Regno d'Italia« 1,752-ik szakaszából. Ez intézkedések: »A megbízó köteles a megbízott által kötött szerződéseket teljesíteni az annak adott meghatalmazáshoz kép est.« — »A mennyiben a megbízott a meghatalmazás tartalma szerint a megbízót helyettesíti, ennek részére jogokat szerezhet és terhére kötelmeket vállalhat.« — »A megbízó köteles a megbízott által kötött szerződéseket teljesíteni ama meghatalmazás értelmében, melyet utóbbinak adott«, kétségtelenné teszik, hogy a megbízott a modern mandátumoknál egyenest a mandanst helyettesíti s igy határozottan annak részére állapit és szerez jogokat és kötelezettségeket. A modern törvényhozások szerint igy állván a dolog, önként következik, hogy a megbízott megbízotti működéseiből s az I azokból eredő obligatiókból, a mennyiben a megbizott mindenJ ben meghatalmazása keretén belül járt el, a megbízó a jogosisitott; ő a lekötelezett jogalany. Ebből az elvből fakad az a másik követelmény, hogy a mint a jogozatot a megbízó közvetlenül érvényesítheti, ép ugy a ! megállapított kötelezettség betöltésére is hasonlókép közvetlenül ő szorítható. A ki a ránehezedő kötelezettségnek az ennek teljesítésére való időben eleget nem tesz, azt mint sértőt az vonhatja perbe, ki a sérelem miatt közvetlenül panaszt tehet ; tehát a megbízó, vagy a harmadik jogi fél. Azt a tényt szükségesnek tartom kiemelni, hogy a törvénykönyvek, melyekre hivatkozom, a megbízottat egyenest »alter ego«, t. i. a megbízó személye képviselője gyanánt veszik, anynyira, hogy mind a francia, mind az olasz minden felelősséget elhárítsanak a mandatarius fejéről még akkor is, ha ez a vele szerződő harmadik személylyel meghatalmaztatását közölvén, netán túlmenne annak határain. »A megbizott, ki a félnek, kivel ezen minőségében szerződik, meghatalmazásának kielégítő ismertetését adta, semmiféle felelősség által sem terheltetik az azonfelül történtek tekintetében, ha csak azt személyesen el nem vállalta.« Cod. civ. 1,997. §-a. Ismét szakasztott hasonmása ennek az olasz intézkedés: »Á megbizott, ki a félnek, kivel ezen minőségében szerződik, a I kapott megbízásnak kielégítő ismertetését adta, semmiféle felelősség által sem terheltetik a megbízás határain tul történt tekintetében, kivéve, ha ezért netán személyesen kötelezte volna magát.« Cod. civ. 1,751. §-a. Ennél nagyobb bizonyíték nem kell arra, mennyire egy személynek tartják eljárása ügyében a megbízottat és a megbízót. Azért bocsátom mindezt előre, mert annak a kérdésnek: »van-e beszámításra igény a megbízó követeléséből ?« megoldása iránt főelvül azt a fölfogást követem, mely szerint a modern jogban, a megbizott által e minőségben harmadik személylyel foganatosított ügyleteknél megbízó és megbizott egy személyül veendők annyira, hogy a harmadik személynek a megbízás értelmében való ügylet foganatosítása után a megbízott, vagy ennek az ellen sem joga, sem kötelezettsége nircs Ez utóbbit az osztr. ált. polg. tvkönyv idéztem §-ának középső mondata félremagyarázhatatlanul mondja ki: »Ha az — t. i. a megbizott — a nyilt meghatalmazás korlátai közt harmadik személylyel szerződést kötött, ugy az az által alapított jogok és kötelességek csakis a megbízót és a harmadik személyt, de nem egyúttal a megbízottat illetik.« Ha már most az ily minőségű megbizott egy harmadik személylyel általában véve vis/.onszolgáltatással egybekapcsolt obligatiót létesített s ez a harmadik a megbízó javára a kikötött »causa«-t, t. i. vagy valamiféle vagyoni alkatrészeket már szolgáltatott is, vagy iránta bizonyos más tettbeli teljesítést valóban foganatosított : ilyenkor a viszonszolgáltatásra, a correspectiv teljesítésre a kötelezettség is csakugyan csak a megbízót terhelheti. Fizetni az előremenő kötelező szolgáltatást teljesített s az ez uton hitelezővé vált egyénnek csak ő tartozik. Abban az esetben most, mikor — föltéve, hogy a panaszolt megbízónak a fölperesi harmadik személy ellen érvényes és beszámitható követelése van — ő erre hivatkozhatik és hivatkozik : kétségtelen, hogy a két ellentétes követelés egymással kiegyenlítődik, a mennyiben ugyanis egyik fél követelése és tartozása, vagy a másik fél adóssága és igénye kölcsönösen egymást fedezik. Ugyanaz történik, a mi bekövetkezett volna, hogyha a megbízó a harmadik személylyel minden közbenjáró mellőzésével egyenest tárgyalt és közvetlenül érintkezett volna. Fölteszem természetesen, hogy a compensálandó kölcsönös követelések iránt a törvényekben megszabott, megkívántató kellékek egymással mind találkoznak. A mi magyar magánjogunk szerint is ily esetben minden további akadály nélkül élhetne az ily módon perbevont megbízó törvényünk biztosította viszonkereseti jogával. Ez tiszta calculus. Ez a jog követelménye. Ezt kétségbe vonni nem lehet. Tagadni ezt alaposan senki sem tagadhatja. Okoskodjunk most tovább ama törvényhozás nyomán, mely ridegen ragaszkodik ahhoz az elvhez, a mely szerint a kötelmi viszonynak csakis azok közt szabad fennállania, a kik egymással az uj szerződést kötötték, t. i. csak a megbizott és a harmadik között. Hasonló a törvényhozás emez álláspontjához az a helyzet, a mikor a megbizott ugyan megbizása értelmében jár el, megbízóját azonban meg nem jelöli, meghatalmazását a harmadik személylyel nem közli. Ugy áll a dolog, mintha az ügylet, melyből jogosítva, vagy kötelezve kerül ki, a msga nevében kötötte volna. Kétlem, ha vájjon az osztr. ált. p. t. könyvnek szavai : »A megbízónak adott, nem közölt meghatalmazás a harmadik [ személy jogaira befolyással nem bir« (1,017. §.), az imént fölhozott esetre is alkalmazhatók-e ? Arra az esetre t. i., a midőn valakinek nincs ugyan titkos megbízatása, ő azonban ugy viselkedik, mintha nem is lenne megbízva. Hogy valatnilyes titkos utasítás, a melyről a harmadik egyén még csak nem is álmodhatik, az ő állására, saját maga