A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 20. szám - A telepítések kérdéséhez

A. J O Gr. 155 A felajánlott fizetés elfogadásának megtagadása ellenkezik nézetem szerint tehát nemcsak a józan észszel, hanem magával a törvény intentiójával, mely végeredményében oda concludál, hogy a váltó kifizettessék, nem fizetés esetén pedig a kellő formaságok betartása mellett per utján érvényesíttessék. Vegyünk egy analóg esetet a közjegyzői törvényből. Megbízást kapok A.-tól, hogy B.-t egy bizonyos összeggel ra e gkiuáljam. Megbízatásomban eljárva, B. kijelenti, hogy a megkínált összeget elfogadja. Kétség sem foroghat fenu az iránt, hogy ez esetben az összeget neki kiadom és felelősséggel járó mulasztást követnék el, ha azt megtagadnám és arra hivatkoznék, hogy megbízásom csak megkínál ásni, de nem kifizetésre szólt. Kp ugy, mint a megkinálási megbízásban implicite bennfoglaltatik a kifizetésre szóló megbízás, ép ugy a fizetés v é g e 11 i bemutatásban bennfoglaltatik a kötelezettség a felajánlott fizetésnek elfogadás á r a. Én tehát a legkisebb scrupulositás nélkül a fizetést el fogom fogadni és a váltót a fizetőnek kiadom. A mennyiben ez pedig az óvásdíjat ki nem fizeti, az óvást felveszem, díjaimat az átvett pénzből levonom és az óváslevelet — melyben tanúsítom, hogy a fizető fél a váltót ugyan kifizette, de az alább felszámított díjak kiegyenlítését megtagadta — a pénzzel együtt megkereső félnek kiadom. Sőt tovább megyek. Nem vélek kötelességem ellen véteni, ha a váltóra történt reávezetés mellett részfizetést is elfogadok és a történtek tanúsítása végett az óvást felveszem. Nem pedig azért, mert kötelességem, a mennyire lehet, megkereső félnek risieóját kevesbíteni. Előre mondtam, hogy tudományos fejtegetésekbe bocsátkozni nem fogok. Nem teszem ezt, mert minden theoriának van a maga jogosultsága, mert minden nézet védelmezhető és mert ez uton egymást capacitálni és igy végeredményhez jutni nem fogunk. De módot adok e kérdésnek practicus utoni megoldására. Bocsássuk a következő két kérdést bírói eldöntés alá. Telepitett 100 frlos váltó bemutattatik fizetés végett a telepitvényesnek, ki a váltót kifizetni késznek nyilatkozik. Az óvatoló közeg a pénznek átvételét megtagadja és az óvást felveszi. Harmadnapra, megszökött a telepitvényes Amerikába. Perlendö az elfogadó és kibocsátó, kik azzal védekeznek, hogy kötelezettségüknek eleget tettek, mert elvállalt kötelezettségűkhez képest a fedezetet a telepitvényesnek idejekorán átadták. Es perlendö az esetre, ha alperesek pernyertesekké lesznek, a váltótulajdonos részéről a kir. közjegyző, ki a pénznek átvételét megtagadta. A másik kérdés, mely elbírálás alá lenne bocsátandó, pedig az : Perlendö a váltó-adós, ki a váltót az óvatolás alkalmával kifizette és azt kézhez is vette, az óvási oklevél alapján, az óvási költségek iránt. Mind a két eset a legfőbb biróságig viendő és igy ezen vitás kérdés a legeompetensebb megoldást nyerend, mivel a legfőbb bíróság törvénymagyarázati joggal bír. Ha dr. Kovaliczky collegám hozzájárul, az esetre, ha nézetünk megerősítést nem nyerend, vele együtt a pernek költségét viselem. Ellenesetben fizessék meg a költséget P 1 i h á 1 és dr. Kemény collegák. Remélem, hogy az ügy érdekében ezt a csekély risicót elvállalják. A telepítések kérdéséhez. Irta: BÉSÁN MIHÁLY, lugosi kir. közjegyző. Hazánk déli részében: Torontál-, Temes-és Krassó-Szörénymegyékben, különösen a török pusztítások s folytonos háborúskodások folytán a lakosok száma annyira meggyérült, hogy ezen pusztán hagyott helyek benépesítése boldog emlékezetű MáriaTerézia király kormányzatának egyik főgondoskodását képezte. Igy telepitett le e megyékben a külföldről franciákat s németeket, a kik ma már sem nyelvben, sem szokásban többé nem franciák és csak részben még németek. Ezek a telepitvényesek úti pénzzel, igavonó marhával, házzal és földdel lettek ellátva, melyeket ők teljes tulajdonul birtak s szorgalmuk által annyira javították a földeket, hogy épen a telepitvényes községek e három megyében a leggazdagabbak közé tartoznak. Ujabban ismét történnek nemzetgazdászati s más szempontból telepítések a nevezett megyékben, de azzal a különbséggel, hogy a telepesek nem külföldiek, úti pénzt, igavonó marhát s kész házat nem kapnak, hanem csak bizonyos mennyiségi! földet, melyet a megállapított ár szerint évi egyenlő részletekben az államkincstártól megváltani tartoznak, de jogi viszonyaik szabályozva nincsenek s az ingatlanokat tulajdonjogilag nem birják, tehát azokat el nem adhatják, zálogtárgyul nem használhatják, sőt a legújabb gyakorlat szerint szülők után a gyermekek, mint örökséget, meg nem kaphatják. A mai telepitvényesek tehát a Mária-Terézia idejéből való idegen telepitvényeseknél hasonlithatlanul rosszabb helyzetben vannak. Eddig az volt a gyakorlat a mostani telepesekkel szemben az örökösödési eljárásban, hogy a telepitvényföldek a meghalt telepes hagyatékaként leltároztattak s a gyermekeknek bíróilag átadattak, azonban azzal a világos megjegyzéssel, hogy a kincstárnak még kifizetendő hátralékos váltságdíj mindig a hagyatéki vagyon s adósságának tekintetett s az örökösök köteleztettek is a hátralékos váltságösszeget évi részletekben a kincstárnak megfizetui; továbbá azzal a világos kijelentéssel, hogy tulajdonjoguk majdan a váltságdíj teljes kifizetése után fog telekkönyvileg bekebeleztetni. A fenforgó viszonyok közt ezt az eljárást mindenki természetesnek s helyesnek találta, mert a jogutódok mindenkor hiteles okmánynyal igazolhatják, hogy annak idejében ők lesznek a telekkönyvi tulajdonosok is. Megjegyzem itt, hogy a telepitvényesekkel az államkincstár formális szerződést nem kötött s azt csak az egész váltságdíj lefizetése után fogja kiállítani, a miből tehát önként következik, Már is részletesebben terjeszkedtem oly körülményre, melyet csak mellékesen kívántam érinteni, mert feszegetése nem is ezen becses lap hasábjaiba való. A kitérés azonban reávezet magára a tárgyra. Természetes, hogy nincs itt helye annak, rendszeres cáfolatokba bocsátkozni; ahhoz egységes tanulmány és mindenesetre hivatottabb toll igényeltetnék. Szabadjon mégis egy-két biráló megjegyzést fűzni azokhoz, miket D. a házassági jogról általában és különösen a kötelező polgári formáról állit. A tanár ur szemrehányást tesz a politikai okokból tett kritikáknak, hogy érdemi indokokkal nem gyengítették meg álláspontját ; álljon meg tehát minden politikai vonatkozástól menten egy-két tárgyilagos ellenvetés. Habár nem férhet szó hozzá, hogy a társadalomnak kiváló érdekei fűződnek ahhoz, hogy a jegyesek a házasságkötés alkalmával tudatában legyenek elhatározásuknak egész életükre és a társadalom szervezetére kiható fontosságának és nem lehet tagadni azt sem, hogy az egyházi szertartásosság nagy mértékben alkalmas a kedélyek hangulatára (24. lap), mégis aligha felel meg a történeti hűségnek az az állítás, mintha azért, mert az egyháznak ezen eszköze felismertetelt, ezen okból tekintették az államok évszázadokon keresztül az egyházi házasságkötést az államilag érvényes házasságok feltételeként. A történeti fejlődésmenet mást mutat. Mutatja azt, hogy ámbár a keresztény egyház már eleinte felismerte azt a nagy jelentőséget, melylyel reá nézve az anyagi házassági jognak uralmi körébe fogadása bir és ennek megfelelőleg a materiális házassági jogot, t. i. az akadályok és a bíráskodó hatalom kezelését magához ragadta, a megkötési formát érvényességi feltételként saját színe elébe egészen a tridenti zsinatig nem utalta. Ezen korszakban ennélfogva arról, hogy csak egyházi megkötés létesíthet államilag érvényes házasságot, szólani nem lehet, mert még ha egynémely állam — mint annak példáját éppen Magyarországon Kálmán király törvénye »de desponsatione« nyújtja — előszabta is az egyházi házasságkötést, miután a házasságjogi jurisdictio az egyház kezében volt, ő volt hivatva a házasságoknak érvénye — és pedig állami érvénye — tekintetében határozni és elhatározásának alapjául csak saját házasságjogi elveit fogadta el. De mutatja a történeti fejlődésmenet azt is, hogy midőn a protestantismus laza házasságjogi felfogásának ellensulyozásaképen a tridenti concilium bizonyos megszorítás mellett az egyházi házasságkötésnek egyedül kötelező alakját decretálta, akkor már nem azért fogadták el az államok ezt az alakot, mint az államilag érvényes házasság nélkülözhetlen feltételét, mert ezt érdekükben állónak ismerték fel, hanem tették ezt azon viszonyból kifolyólag, mely abban a korban állam és egyház között fennállott, respectálták az egyház házassági jogrendjét vele szemben in spiritualibus mindenben alárendeltségi helyzetükből kifolyólag; minthogy egyébiránt a házasságjogi jurisdictio hábori'lanul az egyháznak dominiumában maradt, valamely házasságnak kizárólag állami szempontból való érvényességének kérdése felszínre nem juthatott. Az az állítás tehát, mintha az államok saját érdekükben kötelezőnek ismerték volna el az egyházi házasságkötést, legfölebb a protestáns államokra nézve állhat meg, melyekben ismét az ál'am és egyház közötti érdekellentét azért nem merült fel, mert protestáns egyházfelfogás szerint az államfő egyszersmind az egyház világi feje, az egyház hatalmi állása megszilárdította az absolut fejedelemnek trónját és hatalmát is. Egyszersmind mutatja a történeti fejlődésmenet azt is, hogy a hol a reformatióval karöltve az állam és egyház hatalomkörei elhatároltattak, ott felmerül a polgári házasságkötés formája is, mely hódító hadjáratát megkezdette akkor, midőn az elhatárolás az egész vonaton foganatosítva és az államnak egyházi jellege megszüntetve lett. A kényszerhelyzetben történt elismerésből azonban önkényszerü hozzájárulásra következtetni _jem szabad, nem különösen kiszakítva a házassági jog területére vonatkozólag, mert köztudomású tény, hogy azokon az évszázadokon keresztül, melyeket D. felhív, az egyház a polgári életnek minden nevezetes mozzanatát rendelkezése körébe fogadta, a mire az akkori culturalis állapotok közepette kétségtelenül hivatva is volt. (Vége köv.)