A Jog, 1894 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1894 / 16. szám - A büntető törvény 266. §-ához gyakorlati szempontból

1 JO GK 123 Plihál Ferenc nagykanizsai kir. közjegyző urnák a »Jog« ugyanezen számában megjelent cikkére csak egészen röviden felelek. Egészen uj állitás, a melyre eddig az eszmecsere ki nem terjedt, a t. cikkírónak az az állítása, hogy »a kir. közjegyző az óvatolás teljesítése alkalmával felajánlott pénzt mint óvatoló közeg még akkor sem fogadhatja el, ha azzal a váltóbirtokos megbízná, mert ezen magánmegbizás elfogadását az 1874. évi XXXV. t.-c. 55 §-a nem engedi meg.« Oly állitás ez, mely ha be volna bizonyítható, az egész vitát legalább a kir. közjegyzők, mint óvatoló személyek szempontjából tárgytalanná tenné s előállana az a furcsa állapot, hogy habár a váltójog szellemében, az óvás iránti megkeresésbe, más szóval meghatalmazásba beleinterpretálandó a megajánlott teljesítés elfogadására vonatkozó jog is, ez a megkeresés a királyi közjegyzők, mint óvatoló személyek részéről nem, hanem csak a váltójegyzők és a többi óvatoló személyek által volna foganatosítható, s tekintettel arra, hogy a mai jogállapot szerint többféle óvatoló személveket ismerünk, az óvatoló személyek különféle kategóriájának különféle jogkörrel kellene birniok, az egyik óvatoló az óvás iránti megkeresést hatályosabban, eredményesebben végezhetné el, mint a másik; én nem tudora elképzelni, hogy a törvényhozásnak egy ily jogintézmény létesítése lett volna intentiója. De szerencsére a fenti állítást be nem bizonyította. Annak igazolására, hogy mit sem bizonyított, ide iktatom az általa hivatkozott 55-ik §-t: »A közjegyző jogosítva van a hatóságokhoz általában, a bíróságokhoz pedig uem peres ügyekben beadványókat intézni, azonban minden beadványra nevét sajátkezíileg ráírni tartozik;« szerintem ebből a szakaszból elfogulatlan gondol kozás mellett lehetetlen a cikkíró állítását kiolvasni vagy kimagyarázni; nincs abban egyéb, mint hogy a királyi közjegyzők beadváuyok benyújtására fel vannak jogosítva, de korántsem jelöli meg e szakasz praecise azon eseteket, (?) melyekben a kir. közjegyző magán megbízást vállalhat, hanem igenis meghatározza azt, hogy figyelemmel a peres és perenkivüli eljárásra, a hatóságokhoz minden ügyben korlátlanul, a bíróságokhoz pedig nem peres ügyekben szintén korlátlanul beadványok benyujtására jogosítva van. Csak példaképen említem, hogy, mint R u p p-nak »A magyar kir. közjegyzőségi törvény magyarázata« című munkájában (48—Sö. lap) olvashatni, a kir. közjegyző, ha a fél részéről megkerestetik, még büntetőügyekben is vállalhat védői szerepet, vagy pl. részvénytársaság alapszabályainak kidolgozásával megbízható. Kár, hogy a cikkíró uraz állítása támogatásárafelhozott curiai döntvényeket nem isme rA t. cikkíró ur szerint derogál az ideális jogtudománynak, hogy törvényeit a reális, anyagi természetből vezesse le, engem pedig az a meggyőződés hatott át, hogy a tudomány értéke arányosan DÖvekszik annak az összefüggésnek szoros voltával, a mely az ő tételei és mindent magában foglaló természet örök, világos törvényei között van. És ennek a meggyőződésnek szilárd alapját a t. cikkíró ur nemcsak nem tudta, de okoskodásának fonalán nem is igen próbálta megingatni. Azt mondja továbbá Részegh Lajos ur, hogy »az ember a természeti világ fölé emelkedő lény.« A természet fölött állni csak ugy lehet, ha az ember kívüle is áll, már pedig azt csak Részegh ur is el fogja ismerni, hogy ha nem is extra Hungáriám, hát legalább extra naturam non est vita. Ezután az ember öntudatos voltát akarja bizonyítani. »Tényeinek indokát — úgymond — önmagában birja, következőleg azért felelős is.« E kettős állitás azonban csak látszólag oly szorosan összefüggő. Igaz, hogy az ember legtöbb cselekedetének nemcsak tudatában van, de azoknak indító oka is legtöbbször benne magában, az ő belső körülményeiben, egyéniségében, phisicumában, vagy külső személyi vonatkozásaiban van. De feledi a t. cikkíró ur, hogy mindaz, a mi az ember egyéniségét kiteszi, r.em más, mint egy darab természet; annak a nagy, örök törvények alatt álló naturának, annak az anyag és erőkomplexumnak esíy, emberi alakot öltött része. Az ember egyénisége, az ember maga nem más, mint egy a természettől adott valami, egy valami, a melyly'-l számolnunk kell, mint megadottal, mint a természet nagy művének egy részével, a melyet lehet javítani, módosítani, kizárni a társadalomból; de erkölcsi felelősségre vonni nem lehet. Ha a természetet az anyag és erő összeségének tekintjük, akkor az ember ezen összeségnek egyik moleculája. Ebből a moleculából indul ki, tehát a mint a t. cikkíró ur mondja, ebben birja indokát az emberi tett. Külső behatással alakithatjuk, javíthatjuk, körünkből kizárhatjuk, összetörhetjük, azaz a társadalmi conventio nyelvén szólva, büntethetjük ezt a moleculát; de hogy erkölcsi felelősségre vonjuk azt a nagyon is materialis valamit, a mit embernek hivnak, az ellenkezik a természet törvényeivel. Majd azt mondja Részegh ur, hogy »az ember ura saját tetteinek.« Igen, az ember ura tetteiuek; de magának az embernek ura az örök, a törvények szerint mozgó nagy természet, a mely őt feloldja, minden felelősség alól, mert minden tettét, minden tulajdonságát a saját törvényei szerint determinálja. t e t i; nem restellem bevallani, én egyet sem ismerek, de — dacára a legszorgosabb kutatásnak — nem is találtam olyat, mely igazolná a hivatkozott 55-ik §-nak azt az értelmezését, mint a minőt annak a cikkiró ad, s illetve mely kimondaná, hogy a kir. közjegyző mint óvatoló személy a megajánlott teljesítést az 55. §. alapján el nem fogadhatja. Hivatkozik a cikkiró még az 1874 : XXXV. t.-c. 3. és 4. §-ára is, de miután ezek egyike a közjegyzői állással összeferhetlen állásokról, a másik az azzal összeférhetlen foglalkozásokról szól, ezek itt komoly figyelembe nem vehetők, ezekkel itt bizonyítani nem lehet. Ezekután még csak a cikkiró ur által hozzám intézett kérdésekre válaszolok, a mint következik: 1. Azt kérdi a cikkiró ur, hogy minő jogállást foglal el — az általam védett tan szerint — a kir. közjegyző a váltóbirtokossal szemben, midőn nem maga a váltóbirtokos, hanem annak meghatalmazottja keresi meg őt a váltó óvatolása végett. Erre igen könnyű a felelet: akár maga a váltóbirtokos, akár annak meghatalmazottja, akár csak küldönce, adja át, kézbesiti, vagy küldi át a váltót, Írásbeli vagy szóbeli megkereséssel, az óvatoló személy mindig annak a váltóbirtokosnak nevében jár el, a ki váltójogilag legitimálva van a fizetés végetti bemutatásra, a váltóösszeg felvételére, esetleg az óvásra. 2. Ha akár a váltóbirtokos, akár annak a meghatalmazottja a Váltónak átadása alkalmával határozottan kijelenti, hogy a kir. közjegyzőt kizárólag a váltónak óvatolásával bizza meg, az esetleg megajánlott fizetés elfogadásával azonban nem, akkor természetes, sem jogosítva, sem kötelezve nincs az óvatoló személy a teljesítés elfogadására, ez esetben bizonyára gondoskodik a váltóbirtokos vagy meghatalmazottja arról, hogy az óvás alkalmával az óvatoló személy mellett legyen valaki, a ki jogosítva van a fizetés elfogadására. 3. Kíváncsi a cikkiró ur arra, hogy mi történik, ha a váltóadós részletfizetést ajánl fel. Igen természetes, hogy az óvatoló személy a részletfizetést vissza nem utasíthatja, tartozik azt elfogadni és a hátralékban maradt összegre nézve az óvást felvenni. Csakis ily eljárás mellett vannak a váltóbirtokos jogai minden tekintetben megóva; arra a kértlésre, hogy a kir. közjegyző egy és ugyanazon ügyben a félnek meghatalmazottja és óvatoló közeg lehet-e, már előző cikkeimben kiterjeszkedtem, s azért itt, ismétlések elkerülése végett, utalok a »J. o g« mult évi 44. számában közölt fejtegetéseimre. )A büntető törvény 266. §-ához gyakorlati szempontból. Irta: RUTTKAY ALADÁR, kir. albiró Alsó-Kubin. A törvényhozó a btk. 17-ik fejezete alá azon büntetendő cselekményeket sorolja, a melyek az egyén vele született polgári vonatkozásábani erkölcsi értékének, méltóságának vagy résíbeni vagy egészbeni leszállítását, illetve megsemmisítését eredményezik. Az elősorolt büntetendő cselekmények a rágalmazás és a becsületsértés, melyek üldöztetése az illető megsértett egyén indítványától feltételeztetik, a 270—272. §-okban foglalt kivételektől eltekintőleg, melyek a hivatalból való eljárás eseteit határozzák meg. Azon alapgondolat mellett, hogy az illető egyén szabad belátására, egyéni akarati elhatározására hagyatik meg annak a megítélése, hogy vájjon magára nézve mit tart rágalomnak vagy becsületsértésnek, elvként van kimondva tehát, hogy a kivételektől eltekintőleg csakis a tett indítványra tehető folyamatba azok miatt a büntető eljárás a btk. 268. §-a szerint, mely mondja : a jelen fejezetben meghatározottbüntetendő cselekmények miatt csak a sértett fél indítványára indítható meg a bűnvádi eljárás. Ezen általánosan kifejezett elvtől azonban eltérést állapit meg ugyan azon fejezet alá vont 266. §, melynél fogva: rágalmazás vagy becsületsértés miatt bűnvádi eljárásnak nincs helye: ha a tény, vagy a gyalázó kifejezés, a »hatóság« előtt folyamatban lévő ügyben, ezen ügyre és az ügyfelekre vonatkozólag, tárgyalás alkalmával szóval vagy az ügyiratokban állíttatik, illetőleg használtatik; vagy ha a becsületsértő következtetések az ügyben felmerülő tényekből vagy körülményekből származtatnak. Ezen §. nézetem szerint már egy a rágalmazás vagy a becsületsértés tényálladékát megállapító bűncselekmény fenforgását feltételezi s így vita tárgyát nem is képezheti a vétség létezése, vagyis a tárgyalás utjáu nem tisztázandó s megállapítandó az : vájjon a használt kifejezés vagy állított tény becsületsértést, illetve rágalmazást képez-e. A törvényhozó azon célból zárja ki a bűnvádi eljárást ily különben magán vádon büntetendő cselekmény miatt, mert egyrészt annak elkövetésénél számos enyhítő körülmény forog fenn, a mennyiben a vita folyama ala t a kedély izgatott s igazának mesrv -dése közben számos oly körülmény merülhet fel, a mely valóban kifakadásra nagyon is készteti az illetőt, arra alkalmas, mi pedig egyéb alkalommal meg sem történne ; másrészt mert a hatóság fel van ruházva a rendőri hatalomból kifolyó rendbüntetési az úgynevezett bírságolási joggal és igy módjában áll, szükséges is hogy álljon„ az illető magáról a