A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 5. szám - A kir. járásbiróságok munkás - kérdése

Tizenkettedik évfolyam. 5. szám, Budapest, 1893. január 29. Szerkesztőség : V., Rudolf-rakpart 3. sí. Kiadóhivatal: V.j Rudolf-rakpart 3. sz. Kéziratok vissza nem adatnak. Megrendelések, felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. A JOG (ezelótt MAGYAR ÜGYVÉDI KÖZLÖNY,) A/ IGAZSÁGÜGY ERDEKEIÉI KÉPVISELEM A HAMAR CTEDI, BIR0I, UGÍESZI ÍS Számos kiváló szakférfiú közreműködése mellett szerkesztik és kiadják Dr. RÉVAI LAJOS — Dr. STILLER MOR. ügyvédek. Felelős szerkesztő: Dr. STILLER MÓR. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési árak: Helyben, vagy vidékre bérmentve küldve : Negyed évre 1 frt 60 kr. Fél » 3 » — » Egész » fi » — » Az előfizetési pénzek legcélszerűbben bérmentesen postautalványnyal küldendők. TARTALOM : A kir. járásbíróságok munkás kérdése. Irta : Kovács Béla, karánsebesi kir. járá^bhó. — A sikkasztás és furtum possessionis. I. Irta: Polgár József, vámos-mikolai járásbiró. — A telekkönyvi betéti vitához. Irta : 1? é s á n Mihály, lugosi kir. közjegyző. — Törvényjavaslat az ügyvédi rendtartásról. (Folytatás.) — Belföld. (A fizetési meghagyásokról szóló javaslat tárgyalása a képviselőház igazságügyi bizottságában. — Yajkay K. Az ügyvédség szervezetéről.) — Sérelem. (A szegedi kir. tábla gyakorlata és az ügyvédek bírságolása. Irta : Szemlész.) — Vegyesek. — Curiai és táblai értesítések. — Hirdetések. TÁRCA : A néprögtönbiráskodás törvénye E=zak-Amerikában. (A Linch törvénye.) [Befejező közlemény.] Irta. dr. Szokolay István, budapesti ügyvéd. MELLÉKLET : Jogesetek tára. Felsőbirósági határozatok és döntvények. — Kivonat a »Budapesti Közlöny«-böl. (Csődök. — Pályázatok.) A »,Tog tör vény túra« t. előfizetői jelen számunkhoz mellékelve veszik az lSQ2. évi igazságügyi rendeletek 12. ivét (lTf—lQ2. lap). Az esetleges reklamációkat kérjük 8 napon belül hozzánk intézni. A kiadóhivatal. A kir. járásbiróságok munkás-kérdése. Irta : KOVÁCS BÉLA karánsebesi kir. járásbitó. Magyarországon a legújabb kor számtalan megoldatlan kérdéseinek ez is egyike. Nem a socialismus vetette felszínre, mint félelmes társát, a másik munkás-kérdést, hanem a fejlődő jogélet, mely kicsinyes korlátai közül »kitör és eget kér*. Sajnos, a fejlődés attribútumaitól hazánkban igen sok, főleg egyes biróság még mai napság is többé-kevésbé megfosztva van. Egy kissé mélyebb bepillantás az évi kimutatások tömkelegébe, a kételkedőket is meggyőzi erről, ha már a megdöbbentően ismétlődő sok panasz és sérelem meg nem győzte. Statisztikai adatok nélkül is feltételezendő, hogy minden egyes panasz és sérelem alapos, mert a kik azokat hangoztatják, szavahihető, komoly férfiak, a kik mielőtt bajaik orvoslása végett a nyilvánosság fórumához fordulnának, százszor is megfontolják azt, nehogy a könnyelműség és írivolitás gyanújába essenek, a miknek az öntudatos biró még árnyékát is kerülni tartozik. Okát keresve ennek a ferde helyzetnek, rájövünk, hogy az általában a személyzet, sok helyen különösen a segédszemélyzet csekély létszámában rejlik. Oly idült betegség ez, a melynek szálai nem a jelenben — melynek biztatóbb és több kilátást nyújtó auspiciumait senki sem vonhatja kétségbe — hanem a múltban gyökereznek és végelemzésben arra vezethetők vissza, hogy az 1871. évi XXXI. törvénycikket is emberek alkották, a kik a 22 év előtti állapotokkal számolhattak, de az igazságügy terén azóta beállott óriási munkaszaporodást nem is sejthették. Szegényes és primitív berendezés volt az, mely a modern kívánalmaknak többé meg nem felel s ezeknek sokkal fényesebb keretében ugy néz ki, mintha egy civilizált európai látkörű egyénre félvad népek divatból kiment öltönyeit aggatnók. Ideális célokért küzdeni, eszményekért lelkesülni mindig szép dolog s kétségtelen, hogy az igazságszolgáltatás hasonló célok megvalósítására a legalkalmasabb: törekednünk kell tehát, hogy legelőbb is normális állapo tok álljanak be az egész vonalon, mert ez az , Lapunk mai száma első lépés, mely az igazságügy parnassusára vezet, a hol az emiitett ideális végcél ragyog. Akármennyit töprengünk, akármennyit consult álunk azonban, a végeredmény mégis csak az lesz, hogy az előmenetelhez mindenekfelett kellő számú személyzetről kell gondoskodnunk. Már a természettan egyszerű törvénye is erre a gyógymódra utal, midőn elébünk tárja, hogy a fokozódó megterhelés fokozott munkaerőt kíván. Annálfogva pl. valamely máskülönben menetképes vonatot túlságosan megterhelvén, hiába állítjuk elébe a legpompásabb szerkezetű mozdonyt, kellő mennyiségű hajtóerő nélkül soha sem fog az a kivánt gyorsasággal haladni. Ép ugy hiába nevelünk kitűnő bírákat, mert ha nem biztosítjuk részökre a megfelelő mennyiségű segédmunkást, az igazságszolgáltatás szekere minden nógatás, minden önfeláldozó buzgóság dacára mégis csak döcögni fog. Ez pedig sommás bíróságnál egyenlő a tespedéssel, vagy ennél nem sokkal több. A személyszaporitás ellen legsúlyosabb argumentum, hogy az államnak alig consolidálódott pénzügyeit zavarja, de ep az a bökkenő, hogy minden gyökeres intézkedésnek, minden valamire való reformnak ez a végzetes argumentum állja útját! Szomorú megkötöttség ez s arra emlékeztet, hogy a nehéz betegnek volna ugyan hivatott orvosa, a ki őt a krízisből kiragadni képes, de nincs, a ki a kura költségeit és a gyógyszereket fizesse, holott a pénz, mely tulajdonkép azokra volna fordítandó, a szegény pátiens zsebéből került ki, a mint hogy tudvalevő, miszerint általában a jogilletékek mily szépen jövedelmeznek. Erre a köztudomású tényre támaszkodva, jogosan mondhatjuk egy hírneves államférfiuval: »faites moi des bonnes finances et je vous ferai de bon politique«, vagyis szabadon fordítva: adjatok kellő személyzetet és jó igazságszolgáltatást csinálunk! A magyar igazságügy felett fényeskedő vezércsillagba vetjük mégis reményünk horgonyát s bizva bízunk abban, hogy elhomályosithatlan fényével diadalmaskodni fog a fellegeken, melyek őt környezik s a kedvezőtlen constellatiok ellenére szentül hiszszük, hogy mint uralkodó planéta alatt, a magyar iudikatura várva-várt szép napja mielőbb felvirrad, hogy többé soha le ne tűnjék! Ezeknek előrebocsátásával s azon feltevésben, hogy »zörgessetek és megadatik«, számokkal illustrálom, minő halmazával a teendőknek kénytelen a maroknyi kis személyzettel biró karánsebesi kir. járásbíróság is megküzdeni. Most, hogy az évi kimutatások forognak szőnyegen, annál inkább nem lesz időszerűtlen és felesleges feltárni a sebeket, melyek sajognak ugyan, de még magát a szervezetet meg nem támadták, mert bármily igénytelen legyen is felszólalásom remélhető, hogy az egyenlően osztó igazság elvénél fogva nem marad pusztában kiáltó szó és talán maga után vonja a kizárólag nemzetiségek lakta ezen vidékbeli egyes bírósági jogszolgáltatás eddigelé mostoha sorsának jobbra fordultát. S ily közérdekű intentióktól vezéreltetve, nem gondolom, hogy a reclám-csinálás és feltűnési viszketeg vádja érhetne, mert abban a meggyőződésben vagyok, hogy a bíráskodás tükrének féltékenyen őrzendő tisztaságáért annak minden közlegénye síkra szállani köteles, ha erre magát a körülmények által indíttatva érzi. Az emiitett u. n. központi kir. járásbíróságnál a beadványok száma évenkint rendszerint 10,000. 1832-ben ugyan csupán 9,005 volt, de ez annak tulajdonítandó, hogy az albirói állás hosszabb ideig üresedésben állott s a büntető ügyek jórészt stagnáltak, elannyira, hogy az év végén 474 vétség és kihágás maradt befejezetlen. 13 oldalra terjed.