A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 53. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 9. [r.] - Az ügyvédség szabad gyakorlata a francia forradalom alatt. Vége

394 A. J OG. hogy a kamat meg lett ítélve, sőt ha az igy megítélt kamatköve­telésre a végrehajtás is el volt rendelve, a mennyiben a végre­hajtás elrendelése óta az elévülésre szabott három év már is letelt. Ennek ellenében első sorban U n g e r-nek nyilatkozatát lehet felhoznunk, a ki azt állítja, hogy oly esetben, midőn az egyes szolgáltatásoknak jövőben lejárandó részletei is meg lettek Ítélve »minden egyes jövőben lejárandó részletre való igény végrehajt­ható és azért az esedékességtől számítandó nem három, hanem harminc év alatt évül el, mert a pernyertesnek már az esedékes­ség pillanatában van actio judicatija«, mert — úgymond — »a mi a marasztaló Ítélet jogerőre emelkedése után még elévülhet, az csak az új kereset, az actio judicati, melynek elévülésére nézve mindenkor egy és ugyanazon időtartam érvényes ; mert dacára az anyagi jogigény különféleségének, mely ezen actio érvényesítése folytán realisálandó, az mindig egy és ugyanaz : a végrehajtási jog, a jognak minden különfélesége mellett, mely ezen úton érvényesítendő, mindig egy és ugyanaz és igy ezen jognak elévülésére nézve más határoz in ány ok hiányá­ban az 1,479. §. határozmán y a alkalmazandó. És igy különösen a megítélt kamatok végrehajtás útjáni behajtásának joga is csak 30 év alatt évül el, habár az egyes kamatrészletek kereshetőségi joga lejáratuk idejétől számítandó 3 év alatt évül el. (1,480.)« (Syst. II. 689-691. 1.) A hivatkozott 1,479. §. szerint »Egy harmadik irányábani minden jogok, akár vannak a nyilvánkönyvekbe bekebelezve, akár setn, rendszerint legfeljebb 30 évi nem használás, vagy ugyanannyi ideig tartott hallgatás által elenyésznek.« Minthogy a megítélés (condemnatio) lényege a végrehajtási jog megadásában nyilvánul, annak kifejezése által, hogy valamely kamatrészletek meg lettek ítélve, eo ipso azt is kifejeztük, hogy ezen kamatokra a végrehajtási jog is megszereztetett, mely jog mint minden más jog — Ünger szerint: más határoz­na á n y o k hiányában — mindig a rendes elévülési idő alatt évül el. És ez helyes is, de ha ez elméletileg nem is volna helyeselhető, a magyar jog szempontjából mégis kétségtelen, mivel az erre vonatkozó különleges határozmány tételes törvény által van biztosítva. E törvény pedig a végrehajtási törvény 23. §-ának második bekezdése, mely meghatározza »a végrehajtási jog a ' követelés minőségére és jogcímére való tekintet nélkül ... a rendes magánjogi elévülési határidő alatt évül el.« A kir. Curiának előbb idézett tétele ezek szerint nem csak az elméletnek különben meg nem támadott általános szabályába, hanem magába a tételes törvénybe is ütközik, A kir. Curia álláspontjának védelmére nem hozható fel azon körülmény, hogy az 1883: XXV. t.-c. 19. §-ának intézke­dése későbbi keletű, mint a végrehajtási törvénynek idézett sza­kasza. Ez nemcsak azért nem hozható fel, mert ez utóbbi törvény idézett szakaszában foglalt intézkedésnek iránya oly általán JS és ezen bizonyítványt, a kik nemcsak hogy köztársasági érzelmeik­kel dicsekedtek, hanem mindenütt fennen is hirdették lelkesedé­süket a Jakobinusok politikája iránt. A községtanács ezen okmányok kiadása által bizonyos fokú fegyelmi hatalommal birt a hivatalos védők fölött. Ezen hatalmát komolyan is vette s kijelentette, hogy meg fogja tisztí­tani az ügyvédséget. Sorompói elé citálta a védőket, kikérdezte őket magokviseletéről s megkérdé, mily fokú lelkesedéssel vannak az új intézmények iránt. »Nem elég — mondá a tanács egyik tagja — hogy nem jártok soha az aristokraták nyomában, hanem szükséges hogy mindig biztos léptekkel haladtok légyen a hazafiság utján«. Mily különös fölfogása a barreau szabadságának ! Igaz szabad volt a tudatlanoknak, a képteleneknek s cselszövőknek, azonban zárva voltak kapui mindazok előtt, a kik nem voltak lelkes bá­mulói a jóléti bizottságnak. S a községtanács a maga pártfogoltjai ércekében valóságos monopóliumot gyakorolt. S Robespierre működött legjobban közre a kiváloga­tásnál, ugyanaz a Robespierre, a ki 1790-ben megbotránkozott azon a gondolaton, hogy egy polgárt megfoszthatnának azon jogtól, hogy a vele egyenlőket megvédelmezhetne. Ezen kiválogatás természetes következménye az lett, hogy a tisztességes s művelt emberek odahagyták a törvényszékeket, szabad mezőt hagyván a legrosszabb fajtájú védőknek — a club­szónokoknak — a forradalmi bizottságok legfanatikusabb tagjainak. Ezeké volt a. törvénykezési palota s a felek — nem levéa többé választásuk — kénytelenek voltak érdekeiket ezen méltatlanokra bizni. Megváltozott még a törvényszéki terem képe is s valóban el lehetett mondani: »Isten Egyiptomban elfelejtette a legborzasztóbb, a leg­szégyenteljesebb csapást, mert megkímélte őket a törvénykezés émbereiiől. Ezt kétségkívül Franciaország számára tartotta fönn.« A közhatalmak nem maradhattak érzéketlenek a törvény­széki férfiak s hatóságok ismételt panaszaival szemben. Ma^a a Convent is, mely uralma vége felé dicséretes kísérleteket tett azon zűrzavarból v aló kigázolásra, a melybe Franciaországot dön­tötte — foglalkozott a visszaélésekkel, melyekről neki a hivatalos védők áldozatai tettek jelentést mindenfelől s a II. év floréal­jának 17-én a békebirói hivatalok figyelmét felhívta az úgyneve­zett védőknek ezen »pénzvágyó s kicsapongó csordájára«. kivételt nem tűrő, hogy nagyon nyomós okoknak kell fenforogni arra nézve, hogy alóla kivételeket, különösen pedig épen csak a megítélt kamatokra vonatkozólag egészen egyedül álló kivételt állítsunk fel, hanem a jelen esetben egyszerűen azon oknál fogva sem, mert az 1883 : XXV. t.-c 19. § a csak azon esetre állit fel szabályt, ha a hitelező a kamatoka'. »n e m követel i«, minél­fogva annak hatálya azon esetre, ha a hitelező a kamatokat köve­telte, de sőt e követelt kamatok meg is Ítéltettek, egyáltalában ki nem terjedhet. Ezek azon elvek, melyek a megítélt kamatok elévülésére általában érvényesek; ezen elvekből igen könnyen levonhatjuk azon szabályokat, melyek a fenforgott esetben a kir. Curia által alkalmazandók, illetőleg követendők lettek volna. Ha valóban áll az, hogy a kamatok a jövő részleteikkel együtt megítélhetők, a mint hogy a Curia által eldöntött fentebbi esetben az összes kamatok tényleg megitélteknek is vétettek, akkor helyteleu volt a kért korlátozásnak helyt adni, minthogy egyik részletre nézve sem telt még el a rendes magánjogi el­évülési idő. Ennyiben csakis a másodbiróságnak előbb idézett határozata mondható helyesnek és következetesnek. Ha pedig az áll, hogy a tökével együttesen megítélt kamatoknak csak az Ítélet meghozataláig lejárt részleteire nézve tartalmazhat az Ítélet való­ságos condemnatiót és a később lejárandók tekintetében az ítélet semminemű intézkedést sem tartalmazhat, akkor az első birói ítélet meghozataláig lejárt kamatrészletek, mint olyanok, melyekre az actio judicati megszereztetek, a végrehajtási törvény idézett sza­kaszának rendelkezéséhez képest a rendes magánjogi elévülési idő alatt, mig a későbbiek — mint meg nem ítéltek — ismét csak az 1883: XXV. t.-c. 16. §-ában foglalt közönséges elévülési szabály értelmében három év alatt évülnek el. Ez pedig a kérdés­nek Ugyanolyan értelemben való megoldását fejezi ki, mint a milyen értelemben azt a fenti értelmezés szerint az aptk. 1.480. §-ához kiadott és az előbbeni szakaszban méltatott törvény­magyarázó rendelet kívánta megoldani. Ezen két lehető eseten kivül még egy harmadik is létezik és pedig az, melylyel a gyakorlati életben minden nap találko­zunk, t. i. az, ha a kamatok »ezen meg ezen naptók Ítéltetnek meg, a midőn az illető tőke után járó összes kamatkövetelés a »Cum judicam . . .« elvnél fogva bár megitéltnek mondatik, mind a mellett az a marasztalás tényleges fenforgását kifejezni alkalmas határozott forma hiányában az ítéletnek gyakorlati hatályai tekin­tetében n.indig oly bizonytalan alakot ölt, hogy azt határozottan megitéltnek vagy meg nem kéltnek még sem lehet állítani. Ezen esetben — nagyon természetes — a kamat-elévülés szabályainak különben világos értelme is áldozatul esik az alapokban rejlő s mindent elhomályosító bizonytalanságnak. Hogy ez tényleg igy vau, annak bizonyításául teljesen elegendő, ha a gyakorlatnak jelenlegi helyzetére utalunk; ezen helyzetben mindazon kísérlet A Directoriumnak sem tetszett a védők garázdál­kodása, a rendeletek azonban nem használtak. Szükség volt a törvénykezés reformjára. Ezt a reformot a leghatározottabban a 8emmitőszék követelte. Ugy látszik, hogy azon törvénytudók, kik feleik képviseletére s érdekeinek ezen magas törvényszék szine előtti megvédésére vállalkoztak, sem voltak jobbak mint a többiek. A törvényszék tagjai csak nagy ügygyei bajjal tűrték meg ezen méltatlan segítőket: »Már régóta látjuk fájdalommal — jelenti ki a törvényszék — a fontos teendőket felosztva megközelithetlen s tudományos emberek s oly kósza nép között, kiket véletlen szerencséjük terelt oly pályára, melyet megszégyenitenek.« Az V. és Vl-ik évben tényleg különböző törvényjavaslatok terjesztettek az »ö t s z á z a k tanácsa* elé. A törvényeket osz­tályozó bizottság a gondnokokat kívánta visszaállítani s a hiva­talos védőket a törvényszékek felügyelete alá akarta helyezni a szó megvonhatás jogával, sőt még azon joggal, hogy működésűktől örökre is eltilthassák. Végre is szükségesnek tünt föl az ügyvédi kar restaurálása. Be kellett látniok, hogy a barrau régi fegyelme drága biztosíték volt ép ugy a perlekedőkre, mint a hatóságokra nézve is. Az első consul alatt azután lassanként visszakapták hiva­talos öltönyüket s az »ügyvéd« nevet. Napóleon csak — különösen politikai okokból — az ügyvédi kart nem akarta vissza­állítani, a mire pedig fegyelmi szempontokból szükség volt. Végre is a barreau egyik veteránja névleg F é r e y megtörte a császár ellentállását; ez könyvtárát s 3,000 frenyi pénzösszeget »az ügyvédi karnak« hagyományozta, a mely név alatt Ü Felsége valószínűleg visszaállítani fogja. Napóleon hitelesítve ezen hagyo­mányok elfogadását előbb nyilatkozatot tett az ügyvédek ellen, de végre is rászánta magát, aláirta nevét az 1810. december 14-iki rendeletre. A közvélemény — bár az ügyvédi kar teljes jogaiba csak az alkotmányos monarchia alatt a 20-as években lépett újra — hálával fogadta ezt a rendeletet, mert visszaállitá a régi fegyelmet s elzárta véglegesen az utat minden képesség nélküli s tisztesség nélküli védők előtt; A szabad ügyvédség 20 évig élt. A felek s hatóságok a tapasztalatot hosszúnak és keservesnek találták, legfőbb ideje volt a szabad barreaunak véget vetni!

Next

/
Thumbnails
Contents