A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 53. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 9. [r.] - Az ügyvédség szabad gyakorlata a francia forradalom alatt. Vége

394 A. J OG. hogy a kamat meg lett ítélve, sőt ha az igy megítélt kamatkövetelésre a végrehajtás is el volt rendelve, a mennyiben a végrehajtás elrendelése óta az elévülésre szabott három év már is letelt. Ennek ellenében első sorban U n g e r-nek nyilatkozatát lehet felhoznunk, a ki azt állítja, hogy oly esetben, midőn az egyes szolgáltatásoknak jövőben lejárandó részletei is meg lettek Ítélve »minden egyes jövőben lejárandó részletre való igény végrehajtható és azért az esedékességtől számítandó nem három, hanem harminc év alatt évül el, mert a pernyertesnek már az esedékesség pillanatában van actio judicatija«, mert — úgymond — »a mi a marasztaló Ítélet jogerőre emelkedése után még elévülhet, az csak az új kereset, az actio judicati, melynek elévülésére nézve mindenkor egy és ugyanazon időtartam érvényes ; mert dacára az anyagi jogigény különféleségének, mely ezen actio érvényesítése folytán realisálandó, az mindig egy és ugyanaz : a végrehajtási jog, a jognak minden különfélesége mellett, mely ezen úton érvényesítendő, mindig egy és ugyanaz és igy ezen jognak elévülésére nézve más határoz in ány ok hiányában az 1,479. §. határozmán y a alkalmazandó. És igy különösen a megítélt kamatok végrehajtás útjáni behajtásának joga is csak 30 év alatt évül el, habár az egyes kamatrészletek kereshetőségi joga lejáratuk idejétől számítandó 3 év alatt évül el. (1,480.)« (Syst. II. 689-691. 1.) A hivatkozott 1,479. §. szerint »Egy harmadik irányábani minden jogok, akár vannak a nyilvánkönyvekbe bekebelezve, akár setn, rendszerint legfeljebb 30 évi nem használás, vagy ugyanannyi ideig tartott hallgatás által elenyésznek.« Minthogy a megítélés (condemnatio) lényege a végrehajtási jog megadásában nyilvánul, annak kifejezése által, hogy valamely kamatrészletek meg lettek ítélve, eo ipso azt is kifejeztük, hogy ezen kamatokra a végrehajtási jog is megszereztetett, mely jog mint minden más jog — Ünger szerint: más határozna á n y o k hiányában — mindig a rendes elévülési idő alatt évül el. És ez helyes is, de ha ez elméletileg nem is volna helyeselhető, a magyar jog szempontjából mégis kétségtelen, mivel az erre vonatkozó különleges határozmány tételes törvény által van biztosítva. E törvény pedig a végrehajtási törvény 23. §-ának második bekezdése, mely meghatározza »a végrehajtási jog a ' követelés minőségére és jogcímére való tekintet nélkül ... a rendes magánjogi elévülési határidő alatt évül el.« A kir. Curiának előbb idézett tétele ezek szerint nem csak az elméletnek különben meg nem támadott általános szabályába, hanem magába a tételes törvénybe is ütközik, A kir. Curia álláspontjának védelmére nem hozható fel azon körülmény, hogy az 1883: XXV. t.-c. 19. §-ának intézkedése későbbi keletű, mint a végrehajtási törvénynek idézett szakasza. Ez nemcsak azért nem hozható fel, mert ez utóbbi törvény idézett szakaszában foglalt intézkedésnek iránya oly általán JS és ezen bizonyítványt, a kik nemcsak hogy köztársasági érzelmeikkel dicsekedtek, hanem mindenütt fennen is hirdették lelkesedésüket a Jakobinusok politikája iránt. A községtanács ezen okmányok kiadása által bizonyos fokú fegyelmi hatalommal birt a hivatalos védők fölött. Ezen hatalmát komolyan is vette s kijelentette, hogy meg fogja tisztítani az ügyvédséget. Sorompói elé citálta a védőket, kikérdezte őket magokviseletéről s megkérdé, mily fokú lelkesedéssel vannak az új intézmények iránt. »Nem elég — mondá a tanács egyik tagja — hogy nem jártok soha az aristokraták nyomában, hanem szükséges hogy mindig biztos léptekkel haladtok légyen a hazafiság utján«. Mily különös fölfogása a barreau szabadságának ! Igaz szabad volt a tudatlanoknak, a képteleneknek s cselszövőknek, azonban zárva voltak kapui mindazok előtt, a kik nem voltak lelkes bámulói a jóléti bizottságnak. S a községtanács a maga pártfogoltjai ércekében valóságos monopóliumot gyakorolt. S Robespierre működött legjobban közre a kiválogatásnál, ugyanaz a Robespierre, a ki 1790-ben megbotránkozott azon a gondolaton, hogy egy polgárt megfoszthatnának azon jogtól, hogy a vele egyenlőket megvédelmezhetne. Ezen kiválogatás természetes következménye az lett, hogy a tisztességes s művelt emberek odahagyták a törvényszékeket, szabad mezőt hagyván a legrosszabb fajtájú védőknek — a clubszónokoknak — a forradalmi bizottságok legfanatikusabb tagjainak. Ezeké volt a. törvénykezési palota s a felek — nem levéa többé választásuk — kénytelenek voltak érdekeiket ezen méltatlanokra bizni. Megváltozott még a törvényszéki terem képe is s valóban el lehetett mondani: »Isten Egyiptomban elfelejtette a legborzasztóbb, a legszégyenteljesebb csapást, mert megkímélte őket a törvénykezés émbereiiől. Ezt kétségkívül Franciaország számára tartotta fönn.« A közhatalmak nem maradhattak érzéketlenek a törvényszéki férfiak s hatóságok ismételt panaszaival szemben. Ma^a a Convent is, mely uralma vége felé dicséretes kísérleteket tett azon zűrzavarból v aló kigázolásra, a melybe Franciaországot döntötte — foglalkozott a visszaélésekkel, melyekről neki a hivatalos védők áldozatai tettek jelentést mindenfelől s a II. év floréaljának 17-én a békebirói hivatalok figyelmét felhívta az úgynevezett védőknek ezen »pénzvágyó s kicsapongó csordájára«. kivételt nem tűrő, hogy nagyon nyomós okoknak kell fenforogni arra nézve, hogy alóla kivételeket, különösen pedig épen csak a megítélt kamatokra vonatkozólag egészen egyedül álló kivételt állítsunk fel, hanem a jelen esetben egyszerűen azon oknál fogva sem, mert az 1883 : XXV. t.-c 19. § a csak azon esetre állit fel szabályt, ha a hitelező a kamatoka'. »n e m követel i«, minélfogva annak hatálya azon esetre, ha a hitelező a kamatokat követelte, de sőt e követelt kamatok meg is Ítéltettek, egyáltalában ki nem terjedhet. Ezek azon elvek, melyek a megítélt kamatok elévülésére általában érvényesek; ezen elvekből igen könnyen levonhatjuk azon szabályokat, melyek a fenforgott esetben a kir. Curia által alkalmazandók, illetőleg követendők lettek volna. Ha valóban áll az, hogy a kamatok a jövő részleteikkel együtt megítélhetők, a mint hogy a Curia által eldöntött fentebbi esetben az összes kamatok tényleg megitélteknek is vétettek, akkor helyteleu volt a kért korlátozásnak helyt adni, minthogy egyik részletre nézve sem telt még el a rendes magánjogi elévülési idő. Ennyiben csakis a másodbiróságnak előbb idézett határozata mondható helyesnek és következetesnek. Ha pedig az áll, hogy a tökével együttesen megítélt kamatoknak csak az Ítélet meghozataláig lejárt részleteire nézve tartalmazhat az Ítélet valóságos condemnatiót és a később lejárandók tekintetében az ítélet semminemű intézkedést sem tartalmazhat, akkor az első birói ítélet meghozataláig lejárt kamatrészletek, mint olyanok, melyekre az actio judicati megszereztetek, a végrehajtási törvény idézett szakaszának rendelkezéséhez képest a rendes magánjogi elévülési idő alatt, mig a későbbiek — mint meg nem ítéltek — ismét csak az 1883: XXV. t.-c. 16. §-ában foglalt közönséges elévülési szabály értelmében három év alatt évülnek el. Ez pedig a kérdésnek Ugyanolyan értelemben való megoldását fejezi ki, mint a milyen értelemben azt a fenti értelmezés szerint az aptk. 1.480. §-ához kiadott és az előbbeni szakaszban méltatott törvénymagyarázó rendelet kívánta megoldani. Ezen két lehető eseten kivül még egy harmadik is létezik és pedig az, melylyel a gyakorlati életben minden nap találkozunk, t. i. az, ha a kamatok »ezen meg ezen naptók Ítéltetnek meg, a midőn az illető tőke után járó összes kamatkövetelés a »Cum judicam . . .« elvnél fogva bár megitéltnek mondatik, mind a mellett az a marasztalás tényleges fenforgását kifejezni alkalmas határozott forma hiányában az ítéletnek gyakorlati hatályai tekintetében n.indig oly bizonytalan alakot ölt, hogy azt határozottan megitéltnek vagy meg nem kéltnek még sem lehet állítani. Ezen esetben — nagyon természetes — a kamat-elévülés szabályainak különben világos értelme is áldozatul esik az alapokban rejlő s mindent elhomályosító bizonytalanságnak. Hogy ez tényleg igy vau, annak bizonyításául teljesen elegendő, ha a gyakorlatnak jelenlegi helyzetére utalunk; ezen helyzetben mindazon kísérlet A Directoriumnak sem tetszett a védők garázdálkodása, a rendeletek azonban nem használtak. Szükség volt a törvénykezés reformjára. Ezt a reformot a leghatározottabban a 8emmitőszék követelte. Ugy látszik, hogy azon törvénytudók, kik feleik képviseletére s érdekeinek ezen magas törvényszék szine előtti megvédésére vállalkoztak, sem voltak jobbak mint a többiek. A törvényszék tagjai csak nagy ügygyei bajjal tűrték meg ezen méltatlan segítőket: »Már régóta látjuk fájdalommal — jelenti ki a törvényszék — a fontos teendőket felosztva megközelithetlen s tudományos emberek s oly kósza nép között, kiket véletlen szerencséjük terelt oly pályára, melyet megszégyenitenek.« Az V. és Vl-ik évben tényleg különböző törvényjavaslatok terjesztettek az »ö t s z á z a k tanácsa* elé. A törvényeket osztályozó bizottság a gondnokokat kívánta visszaállítani s a hivatalos védőket a törvényszékek felügyelete alá akarta helyezni a szó megvonhatás jogával, sőt még azon joggal, hogy működésűktől örökre is eltilthassák. Végre is szükségesnek tünt föl az ügyvédi kar restaurálása. Be kellett látniok, hogy a barrau régi fegyelme drága biztosíték volt ép ugy a perlekedőkre, mint a hatóságokra nézve is. Az első consul alatt azután lassanként visszakapták hivatalos öltönyüket s az »ügyvéd« nevet. Napóleon csak — különösen politikai okokból — az ügyvédi kart nem akarta visszaállítani, a mire pedig fegyelmi szempontokból szükség volt. Végre is a barreau egyik veteránja névleg F é r e y megtörte a császár ellentállását; ez könyvtárát s 3,000 frenyi pénzösszeget »az ügyvédi karnak« hagyományozta, a mely név alatt Ü Felsége valószínűleg visszaállítani fogja. Napóleon hitelesítve ezen hagyományok elfogadását előbb nyilatkozatot tett az ügyvédek ellen, de végre is rászánta magát, aláirta nevét az 1810. december 14-iki rendeletre. A közvélemény — bár az ügyvédi kar teljes jogaiba csak az alkotmányos monarchia alatt a 20-as években lépett újra — hálával fogadta ezt a rendeletet, mert visszaállitá a régi fegyelmet s elzárta véglegesen az utat minden képesség nélküli s tisztesség nélküli védők előtt; A szabad ügyvédség 20 évig élt. A felek s hatóságok a tapasztalatot hosszúnak és keservesnek találták, legfőbb ideje volt a szabad barreaunak véget vetni!