A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 53. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 9. [r.] - Az ügyvédség szabad gyakorlata a francia forradalom alatt. Vége

A JOG. 393 esete is subsumraáltassék, viszont hogy a tényleg megítélt kamatok a közönséges elévülés szabályai alá vonassanak. Általában a kamatok elévülését hazai jogunk az 1883: XXV. t.-c. 19. § ában szabályozza. E törvényszakasz szerint: »A kamatok elévülnek, ha a hitelező azokat három esztendő alatt nem követeli. Ezen elévülési idő azon esztendő végével kezdődik, melyben a kamatok jogilag követelhetök lettek.« A bróüag megítélt kamatok elévülését pedig, mint minden más megítélt követelés elévülését a végrehajtási törvény 23. §-ának második bekezdése szabályozza. Ezen kérdéses bekezdés következőképen hangzik: »A végrehajtási jog (ebben fejtödvén ki a condemnationak legfőbb hatálya) a követelés minőségére és jogcímére való tekintet nélkül, az itélet jogerőre emelkedésétől vagy más végrehajtható közokiratban foglalt teljesítési határidőtől számított és semmi körülmény által félbe nem szakitható rendes magánjogi elévülési határidő alatt évííl el.« A gyakorlat a jelen és az előbbi törvényes intézkedés között némely részben ellentétet vél látni, melyet rendszerint akként szokott megoldási, hogy azon elv alapján, mely szerint »lex posterior derogat priori«, az 1883 : XXV. t.-c 19. §-ának értelmét a jelen törvényes intézkedésnek teljes háttérbe szorításával is fentartja. Eunek megvilágítására szolgáljon a »Büntető Jog Tárá«-nak XIX. köt. 9. számához adott »Polgári Törvénykezés« című mellékletében közölt eset. Ezen eset szerint végrehajtást szeuvedett azon az alapon, hogy a bíróilag megítélt kamatok is három év alatt évülnek el, az ellene jogerős itélet alapján elrendelt végre hajtásnak korlá'ozását kérte, mely kérelem fölött az elsőbiróság az 18S3: XXV. t.-c. 19. §-ára hivatkozva, de e törvényszakasz világos rendelkezésének nyilvánvaló sérelmével akkéut határozott, hogy az összes kamatokat elévülteknek jelentvén ki, a kért korlátozásnak végrehajtató teljes kamatkövetelésére nézve helyt adott. Ellenben a másodbiróság abból indulva ki, »hogy már megítélt s végrehajtásiig megveendő kamatkövetelésre az 1883. évi XXV. t.-cikk 19. §-a alkalmazást nem nyerheU, annak alapján, hogy végrehajtatónak végrehajtás útján behajtani kért egész kamatkövetelését, tehát ugy az itélet előtt lejárt, mint az ez után lejárandott kamatrészleteket megitélteknek jelentette ki, végrehajtást szenvedettnek a végrehajtás korlátozására irányult kérelmét teljesen elvetette. A kir. Curia megint más álláspontra helyezkedett s kijelentette, hogy a fenforgó esetben »a végrehajtást az 1881. évi október 27-től számítandó kamatra kellett korlátozni, mert az 1S83: XXV. t.-c. 19. §-a szerint a kamat elévül, ha azt a hitelező három év alatt nem követeli, minthogy pedig az a körülmény, hogy jelen esetben a kamat 1869. évi május 1-től van megítélve, sőt a nevezett törvényszék 1870. évi április 27-én 51,162. szám alatt kelt végzésével már a végrehajtás is el volt rendelve, az idézett törvény rendelkezésein nem változtat, mert az e tekintetben kivételt nem foglal magában; ennélfogva tekintve, hogy végrehajtató alperes újabb végrehajtási kérvényét csak 1887. évi október hó 27-én adta be, a kamatokat csak az ezen napot megelőző három évre követelheti « A kir. Curiának ezen kijelentése annak idején helyesléssel találkozott s mint olyan említtetett meg, mely hivatva van kijelölni az irányt, melyben a bíróilag megítélt kamatok elévülésének sok kételyre alkalmat adott kérdése végre mígoldást nyerhet. Pedig ez nem áll és e kijelentés legkevésbé érdemli meg a helyeslést, minthogy alig lehet oly birói kijelentést elképzelni, mely ennél jogilag tarthatatlanabb lehetne, különösen a magyar jog szempontjából. Kétségtelen, hogy a kir. Curiának ezen kijelentése akkor, midőn az 1883: XXV. t. c. 19. §-ának intézkedéséből csupán csak azt fogadja el, hogy »a kamat elévül, ha azt a hitelező három év alatt nem követeli«, szorosan az osztrák jog szelleméhez ragaszkodott és csak az aptk. 1,480. §-ának intézkedését tartotta szem előtt, mely egyszerűen és minden további meghatározás nélkül csak annyit mond, hogy »Forderungen von rückstáudigen jáhrlichen Abgaben, Zinsen, Renten oder Dienstleistungen erlöschen in drei Jahren«. Igaz, hogy az osztrák jognak és az 188!: XXV. t.-c. 19. §-ának idézett tétele közt a dolog érdemét tekintve különbség nincsen s e kettő egymást teljesen fedi; de a magyar jognak nemcsak ennyiből áll az intézkedése, hanem ennél nagyobb kört ölel fel, a midőn meghatározza, hogy »Ezen elévülési idő azon esztendő végével kezdődik, melyben a kamatok jogilag követelhetők lettek.« A Curia említett kijelentésének legnagyobb hibája az, hogy a törvénynek ez utóbbi határozmányát teljesen figyelmen kívül hagyta. Ennek szem előtt tartása mellett helytelen az, hogy a kir. Curia csak három évre járó kamatokat itélt meg, másodszor az is helytelen és törvényellenes, hogy e három évet naptólnapig számította. Miután az 1883 : XXV. t.-c. 19. §-a értelmében a három évi elévülés az egyes részletekre vonatkozólag nem a lejárat pillanatától, hanem a lejárat évének végétől számítandó, mi által az elévülési idő tulajdonképon három év plus azon idő, m :ly a lejárattól az illető év végéig esik és miután a kamatok jogilag csakis részletenkint követe hetők, mely részletek a felek tetszésétől függőleg akként lehetnek meghatározva, hogy az adós a kamatokat félévenkint, esetleg pedig egy vagy több éveukint tartozik fizetni: a fenforgó esetben föltéve, hogy a kamatrészletek éveukint vol:ak fizetendők, a kir. Curia az idézett törvény értelmében még az 1884. évi január 1-én esedékessé vált kamatrészletet is tartozott volna megítélni és a végrehajtást csakis azon kamatokra lehetett volna korlátoznia, melyek 1883. január 1-én vagy ennél előbb lejártak. Ez csak annyiban érinti a kiemelt kijelentést, a mennyiben egyúttal a kamat elévülésnek általános szabályait is érinti. Megint más elbírálás alá esik azon részében, mely a bíróilag megítélt kamatok elévülési kérdését illeti. E tekintetben a kir. Curia idézett kijelentésének azon része érdemel figyelmet, a melyben az foglaltatik, hogy az 1883 : XXV. t.-c. 19. §-ának rendelkezésén nem változtat azon körülmény, de a nagyobb rész finomsági érzetének teljes hiánya okozta. I Ideié végre, hogy ezen visszaélés megszűnjék, itt az idő, hogy a polgár igazát kereshesse, a nélkül, hogy a haszonlesés és tudatlanság áldozata legyen.« Eddig egészen ismeretlen furcsa szokások kaptak lábra. E I védők közt némelyek kizárólag a bűnügyeknek szentelték mago- ' kat, ugy, hogy »fogházi ügyvédek« gúnynevét kapták. Azért azonban ezek nem voltak valami nagyon szigorú felfogásúak s az 1 öreg Berryer beszéli, hogy minden lelkiismereti furdalás nél- | kül vettek részt a legaljasabb ügyletekben. Egyikök szoros összeköttetésben állott egy tolvajbandával, melynek kinevezett ügyvédje is volt s a mely minden egyes alkalommal, midőn igénybe 1 vette, díjazta. Ezen szégyenteljes szövetség miatt azonban leg- I kevésbbé sem pirult: . »Ez a szövetkezet fizet engem«, mondá naivul collegáinak. > Egy napon nevezett »specialista« nyilvános tárgyaláson észrevette, hogy ellopták az óráját. Az óra tolvaja a szövetkezet egy 1 új tagja volt, a ki nem tud1 a, kivel van dolga. A védő a társaság egy régi tagjának panaszkodott e miatt, a ki eléguek tartotta megkérdezni, hány órakor s melyik tereinben történt a lopás s másnap az órát visszakapta. A polgári ügyekben sem ment ez jobban. Hiányzott a köl- | csönös bizalom; az egyik védő mit sem tudott a másikról, vagy j néha nagyon is sokat tudott. Még védenceik címeit is vonakod- j tak egymással tudatni. »Sehol sem merték — mondja egy egykorú szemtanti — a felek címét s vagyoni viszonyait közölni, attól való félelemben, hogy az iratokat meghamisítják, vagy elsikkasztják.« A birák maguk részéről megvetették a védőket. Hiszen I serami sem biztosította őket ezen ismeretlenek becsületességéről, i mig viszont ezeknek nem állott semmiképen sem érdekökben a | birák tiszteletét kiérdemelni. Nem volna teljes a »hivatalos védők« képe, ha nem szóla- j nánk f o s z t o g a t á s i vágyukról. Szerencsétlen volt az, a | ki a kezeik közé került. Az egykorúak egybehangzóan elitélik | ezeket a »falánk védőket, kik drága pénzért árulják mondva csinált hivatalos szolgálataikat*. Drágáknak is tartják őket s kérik a törvényhozókat, hogy állapítsák meg a hivatalos védők munkad í j j a i t. Hová lettek Robespierre s Dinocheau szép álmai! A védői hivatás charlatánok által gyalázatos módra kizsákmányolt mesterséggé fajult el. A forradalom ezen legsötétebb korszakában még két dolog tetőzte be ezen jogszolgáltatási fejetlenséget, a gondnokok elnyomása sa hivatalos védők kiválogatása a községtanács által. Az új védők bizonyos mértékben számon tartattak a gondnok által. Ezen miniszteri hivatalnokok, kik a törvény régi emberei közül kerültek ki, megsegítették a perlekedőket a védők választásában s ajánlották nekik, hogy inkább azon régi ügyvédeket bízzák meg, kik még látogatták a törvényszéki palotát. Azonban az eljárás egyszerűsítése s az igazságszolgáltatási költségek kevesbitése ürügye alatt a C o n v e n t megszüntette ezen intézményt, melyet az alkotmáoyozó gyűlés egy jó órájában megteremtett. Kgy Robespierre által 1790 ben kijelentett kívánságnak megfelelőleg a II. év brumaire ének 3-ikáról kelt törvény jogosítja a feleket, hogy egyszerű meghatalmazottal képviseltethessék magokat s ezen megbízott egyszerre vádolhasson meg védhessen is Ez a vádló s védő teendőinek egy kézbe való letétele volt s még hozzá mily kezekbe! A törvény új emberei megmenekülve minden bilincstől, kizsákmányolták kényök-kedvök szerint szerencsétlen klienseiket. Ehhez a feltétlen szabadsághoz azonban a Convent egy megtorlást csatolt. A felek képviseletéhez nem volt szükséges tanulmány és tisztesség, de a védőnek jó hazafinak kellett lenni. A diplomák feleslegessé váltak, a polgársági bizonyítvány azonban nélkü!özhetlenné leit. Csak ezen okmány alapján jelenhettek meg a megbízottak a törvényszék előtt. S ezen okirat megszerzése nem volt olyan könnyű dolog. Ki kellett előbb mutatni, hogy nincs adóhátralékban s hogy be vau sorozva a nemzetőrségbe. De ez még nem mindeu, a ki aláirt valami szabadságellenes iratot, vagy a kit a Jakobinusok vagy más ily népies társaságból kidobtak stb. stb., az ezen okiratot már nem szerezhette meg. Egyszóval csakis azok kapták meg