A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 52. szám - A végrendeleti öröklési jog köréből

OG. 385 Különösen az úgynevezett professionatus szakértők működése kezd egy idö óta valóságos calamitássá fajulni. Értem ezek alatt azon szakembereket, a kiknek semmi rendes foglalkozásuk nincsen, a véleményadást nemcsak rendes foglalkozásképen űzik, de ez egyedüli kenyérkeresetük is. Ezek csakhamar észreveszik azt, hogy mentül inkább a kir. ügyészség-, vagy a vizsgálóbiróságnak inje szerint végzik munkájukat, annál szivesebben és gyakrabban alkalmaztatnak, mig ellenben, ha nagyon scrupulisálnak, akkor csak igen ritkán vétetnek igénybe. Nem lehet csodálni, hogy rendszerint azon vannak tehát, hogy munkájuk olyan legyen, mely nekiek legtöbb keresetet biztosit. Iparkodnak könnyíteni a vád és vizsgálat munkáját, nem sokat töprengenek a mentő körülményekkel, hanem oly munkát nyújtanak jobbára be, melyet a vádinditványban, vagy a vádhatározatban csak egyszerűen reproducálni kell • s kész az indokolás. S ez indokolás annál veszélyesebb, mert tüzetes szakismeret nélkül azt sem a védő megcáfolni, sem a biró mérlegelni nem képes. A polgári eljárásban a biró nincs kitéve a szakértői vélemény által való ilyetén egyoldalú befolyásolásnak, mert itt joga van mindkét félnek szakértőt megnevezni, a bírónak tehát alkalma van két ellentétes véleményt megismerni s meghallgat még egy harmadik bíróilag kirendelt szakértőt is. Bűnvádi eljárásunk 20 év óta nagy előmeneteleket tett. A »gyakorlat« a törvényhozás minden támogatása nélkül átalakította az Írásbeliségen nyugodott büntetőpert egészen modern eljárássá. De a szakértők alkalmazásának kérdésében ott vagyunk, a hol 100 év előtt voltunk. Sőt míg rosszabbul vagyunk. Akkor még nem léteztek oly »szakértők«. kik a bírói véleményadást keresetforrásként űzzék. Ma e species is létezik s veszélyezteti egyoldalú irányzatosságával a törvénykezés tárgyilagosságát. Azon, hogy állandó kereselforrássá ne váljék a bírósági szakvéleményadás, nehéz segíteni, mert egyrészről a másnemű elfoglaltsággal biró szakember nem igen hajlandó a rosszul díjazott bírói véleményadásokkal vesztegetni az idejét, de másrészről itt is csak a gyakorlat teszi lehetővé azt, hogy a szakvélemény theoreticus dissertatiókba ne csapjon át. hanem szorosan a dolog érdemévé] foglalkozzék. De lehetne segíteni legalább azon, hogy az állandóan alkalmazott szakértők anyagi érdeke ne függjön tisztán a vádhatóságtól. Akkor nem is fognak iparkodni ennek kedvében járni. Hogy alkotandó bűnvádi eljárásunk e kérdést is ugy fogja megoldani, mint azt a többi európai törvényhozások többsége megoldotta, nem kétlem. Meg fogja bizonyára engedni, hogy a meghallgatandó szakértők közé egyet a vádlott vagy védője is kijelölhessen. De mig az törvénynyé fog válni, még sok víz folyik le a Dunán és sok helytelen ítélet keletkezhetik ily egyoldalú szakvélemények alapján. Ha a gyakorlat más kérdésekben is várt volna, mig a törvényhozás nem intézkedik, ma is Írásban tárgyaltatnának az ügyek, mint a boszorkányperek idejében. * Némely bíróság felismerte már a szakértők egyoldalú alkalmazásának veszélyét és fontosabb ügyekben megengedi, hos:y a vádlott vagy védője is nevezzen meg szakértőt maga részérő' és meghallgatja mindkettőnek a véleményét. De ez csak kivételesen történik. Pedig általánosítani kellene. Ha a polgári perben célszerű mindkét szempont szakértői megvilágositása, nem montiható, hogy ez a büntető eljárásban nem lesz célszerű. Sehol sincs az kimondva, hogy büntető ügyekben a szakvélemény kivétele másként eszközlendő, mint polgári ügyekben. Nem áll tehát semmi útjában annak, hogy legalább ott, a hol két szakértő alkalraaztatik, azok egyikét a vádlott vagy védője jelölje meg. Maga a tudat, hogy a védelem is jelölhet ki szakértőt, elég néha, hogy a bírósági szakértő óvatos legyen véleményadásában s ne csináljon ügyészi vádinditványt tárgyilagos szakvélemény helyett. A mit felhozni szoktak, hogy azért szükségtelen az eddigi szokástól való eltérés, mert bűnügyekben nem a közvádló hozza javaslatba a szakértőt, hanem a bíróság rendeli ki s igy az nem egyoldalú szempontnak, hanem a tárgyilagos igazságnak van hivatva szolgálni: tudjuk a gyakorlatból, hogy csak phrasis. Valójában ugy áll a dolog, hogy a vizsgálóbíró csak azt alkalmazza szakértőül, kit a kir. ügyész kiván, díját a kir. ügyész fizeti, ha kedvére való egyén az illető, nem nehezményezi az annak részére megállapított díjakat, de ha nem grata persona, akkor esetrőiesetre sokalja és megfelebbezi a megállapítást mindaddig, mig vagy a vizsgálóbíró nem mellőzi a kir. ügyésznek nem tetsző szakértőt, vagy pedig a szakértő nern tér észre s csinál oly véleményeket, a minőket jobban szeretnek. Innét van aztán azon tapasztalati tény, hogy egyrészről 100 szakvélemény között alig található 2—3, mely a vádlottra nézve lenne kedvező s másrészről, hogy terhelő szakvélemények melleit is többször keletkeznek felmentő Ítéletek. Mindez nem hizonyit az állandóan alkalmazott szakértők tárgyilagossága mellett. Azt nem igen lehet remélni, hogy az elsőbiróságok kezdeményezzék általánosságban a kétféle szakértők alkalmazását, mert nagyon kényelmes az, ha a szakértő érveléseire a védő, mint nem szakértő, nem tud alapos ellenvetést lenni s mert nem létezik ellenvélemény, minden tüzetesebb mérlegelés nélkül, ítéleti indokok helyett a szakvéleményt lehet az ítéleti indokolásba foglalni. De a főméltóságú m. kir. Curia, mely már sok üdvös reformot létesített s mely elégszer érezhette a szakértői ellenvélemény hiányát, kiterjeszthetné bölcs figyelmét bűnvádi eljárásunk e miseriájára is. A végrendeleti öröklési jog köréből. Irta : JAKAB GÉZA, budapesti kir. közjegyzőhelyetles. A kit viszonyai, családi körülményei, vagy egyéb érdekei késztetvén, indíttatva érzi magát arra, hogy halála esetere vagyonáról és jogairól rendelkezzék s a midőn rendszerint jól megfontoltan egy cél lebeg szemei előtt, a melyet a jövőben, akkor, a mikor annak keresztülvitelét akaratával vagy ténykedésével már nem irányithatja, kiván végrehajtatni rendelkezése által : bizonyára abban a tudatban állapítja meg rendelkezéseit az általa kifejezésre juttatott alakbtn, hogy azok szándékának és célzatának megfelelők s az ezeknek kifejezésére választott szavak és fogalmak ama célt és szándékot hűen, a kétértelműség vagy félremagyarázhatás kizárásával kifejezésre is juttatják. Megnyugszik tehát a tudatban, hogy ügyét legjobban rendezte és hogy vagyonának megosztása, birtoklása és tulajdona fölött akkor is, a midőn már megszűnt jogi alany lenni és oly irányban fog az ő akarata érvényesülni, a mint ő azt végrendeletében kijelölte s a mint annak végrehajtását kívánta. Arra azonban legtöbbször nem gondol a végrendelkező, hogy milyen zavarnak, vitának és pörösködésnek veti meg az alapját az által, ha egy, különben helyes és jogilag is megálló akaratnyilvánításra nem a föltétlenül szabatos kifejezést, nem a kifejezésre juttatni kivánt szándéknak minden félremagyarázást kizáróan megfelelő fogalmat használ. Nem gondol arra, hogy a szubtiljtásban való csekélyke felületesseggel milyen tág tért nyit azok számára, a kik akaratának végrehajtásáia hivatvák, arra, hogy jól megconcipiált akaratát szelleméből és valódi benső értékéből kiforgathassák. A végrendeletnek Írásba foglalásánál tehát az akaratnak szabatos kifejezésre juttatására a legszorgosabb gond és vigyázat lenne fordítandó s kerülendő lenne a szavaknak és fogalmaknak mondatokká alkotásánál mindaz, a mi az akaratnak irányát, célzatát, terjedelmét és szabatosságát akár ingadozóvá, akár a szándékoltnál tágabb vagy szűkebb körűvé, akár kétértelművé, ''agy épen végrehajthatatlanná teszi. Pedig olykor, csupán csak egyetlen fogalmilag helytelenül vagy nem a maga holyén alkalmazott szó elégséges arra, hogy az a legszebb szándék által vezérelt akaratot a végrehajtásnál igazi szelleméből kiforgassa Azért én abban a nézetben vagyok, hogy az a korlátlan szabadosság, a melynél fogva másnak végrendeletét minden kontár Írásba foglalhatja, törvényhozási intézkedés által nagyon is megrendszabályozandó lenne. Mert az avatatlanok által gyártott s kevés kivétellel sem a végrendelkező intentiójának, sem pedig a törvénynek meg nem felelő módon szerkesztett végrendeletek sokkal több és mélyebbre ható kárt okoznak a családokban fölkeltett viszályok és perek által, mintsem hátrányt okozhat az a ritkán előforduló eset, hogy valakinek sürgősen kellene végrendelkeznie, de végrendelet fölvételére illetékes egyénnek közelléte vagy hozzájuthatása hiányából nem lehetett alkalma halála esetére rendelkezhetni. És pedig annyival kevésbé, mert hiszen sürgős szükség esetére ott van a szóbeli végrendelkezésnek szintén jogérvénynyel biró alakja; mely által halálesetre szóló intézkedés szintén érvényesen tehető s a mig itt, a dolog természeténél fogva, csakis a szándéknak és akaratnak lényege, addig az Írásbeli végrendeletnél az irott szavak értelme fogalmi jelentőségük szerint mérlegeltetik s értelmeztetik, Hogy pedig ez az utóbbi sokkal kényesebb és veszélyesebb jellegű, bizonyításra nem szorul. Ezt különben csak mellékesen, az eszmemenet ötletéből említem itt föl; mert célom tulajdonképen egy konkrét esetnek tárgyalása, a mit elég érdekesnek tartok az elől mondottaknak illusztrálására bemutatni. Egy végrendelet — melynek alkotására különösebb indokul különben a hagyományosok iránt való rendelkezés szolgált, a mi azonban tárgyamra nem tartozik — szószerint ekképen intézkedik : »Atalános végrendeleti örökösökül kirendelem és kinevezem törvényes örököseimet, névszerint A-t és B-t (a kik a végrendelkezőnek törvényes gyermekei) és ezek utódait egymás közti egyenlő arányban.« A végrendelkező elhal, utána a hagyatéki eljárás folyamatba tétetik A két kirendelt átalános örökös A. és B. a tárgyalás során örökösül nyilatkozik; a hagyatékot elfogadják és kérik azt maguknak bíróilag is átadatni. Egészen természetesnek látszik, hogy a hagyatéki bíróság a végrendeleti és az egyébként is igazolt kizárólagos törvényes öröklési jogcím alapján Á-nak és B-nek, mint az örökhagyó két törvényes leszármazójának és végrendeleti általános örököseinek a hagyatékot átadja.