A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 52. szám - A központilag egyesült szövetkezetek szervezéséről szóló törvényjavaslat

A J O GK déseiie, különösen a szövetkezeti tagok felelősségi mérvére más alkalommal visszatérni. A kereskedelmi törvény I. R. 14. címe, mely a szövetkezetekre vonatkozik, a kereskedelmi törvény egyik legsilányabb részét képezi és sok tekintetben az elhamarkodás bélyegét viseli magán. Nem kíyánok ezúttal azon különböző rendszerek bővebb (ejtegetésébe bocsátkozni, melyekre a szövetkezeti jog törvényhozási szabályozásánál akadunk. Nem akarom ezúttal mérlegelni, vájjon helyes-e ezen jogot külön törvény útján szabályozni, a mint ezt Németország, Ausztria, a Svájc, Belgium és a Németalföld teszi, vagy pedig utánzandó-e Franciaország példája, a mely szerint minden kereskedelmi társaság bizonyos törvényes intézkedések felvétele által szövetkezetté (sociéte á capital variable) minősülhet és nem terjeszkedem ki az itt — úgyszólván — középállást elfoglaló angol rendszerre sem, a mely a szövetkezeteknek szabad elhatározására bizza, hogy vagy saját külön törvényeik alatt, vagy pedig a korlátlan vagy korlátolt felelősséggel biró társaságok általános jogában keresünk oltalmat. Ezúttal csak annak kiemelésére szorítkozom, hogy a kereskedelmi törvény tervezete csupán a közkereseti, betéti és részvénytársaságot ölelte fel, a szövetkezeteket pedig külön törvényes szabályozásnak kívánta fentartani s csak a tervezet tárgyalására egybehívott értekezleten lett a szövetkezet, mint negyedik társasági alakzat úgyszólván ötletszerűen a tervezetbe be- vagy jobban mondva, hozzáillesztve. A szövetkezeti jog már akkor, fennállásának aránylag rövid ideje mellett is oly kifejlődött jognak jelentkezett, mely nemcsak nagy gyakorlati jelentőségénél fogva, hanem az abban megtestesített új jogeszmék gazdagsága folytán és a jogász figyelmét méltán magára vonni képes volt. A jelenkor jogalkotó erejének nyilvánulását látjuk itt praegnans módon kifejezve. Régen létező, de még kifejlődésre nem jutott elemekből látunk i't egy oly társasági képzeményt nagyra nőni, mely az uralkodó iskolai doctrinák bilincseit széttörve, egy alkalmas tételes jogot teremtett meg magának. Ezen nem változtat semmit, hogy a nagy kultúrnépek a társadalmi alapok összehangzása dacára e jog kiépítésénél más és más utakon haladtak ; mert egy jelenségre mindenhol akadunk, arra t. i., hogy ezen társasági alakzat teljes kifejlődésre csak ott juthatott, a hol egy alkalmas törvényhozás uralma alá tereltetett és hogy sehol sem szükségesebb, miat itt, hogy a törvény alkotása a lakosság azon széles köreinek teljes bizalmával támogattassek, melyek a szükséges gazdasági belátással vagy épen nem-, vagy csak korlátolt mérvben birnak. De mindebből kitűnik az is, hogy a mind szenvedélyesebben fellángoló gazdasági harcok közepette itt minden törvényhozási botlás, sőt visszamaradás magát az associatiót veszélyezteti. Épen mindezeknél fogva érezzük a magyar törvény fogyatékosságát mindjobban. A keresk. törvény I. R. li. címe a részvénytársaságokra vonatkozó intézkedésekre támaszkodik és ezeknek mintegy módosítását képezi. Már ezen kiindulási pont téves: A részvénytársaság lényegileg nem személy-, hanem tőkeegyesület ; célja összehalmozott tőkék általi erőfokozás nagy vállalatok létesítésére és ez által minél nagyobb haszon szerzésére. Ellenben a szövetkezetek egészen más gazdasági szereppel birnak : épen az előrehaladó tőkés nagy iparral szemben kívánják gazdasági önállóságukat megvédeni és fentartani ; az elszigeteltségükben tehetetlen erőket kívánják az önvédelem, az önsegély és az önfentartás céljából tömöríteni. Míg tehát ott a tőke-, itt a szeméi) es momentum lép előtérbe és a két társasági alakzat közötti hasonlatosság inkább külső, mint belső, a mennyiben t. i. a törvény mindkettőt korporatiocalis jogokkal ruházza fel. A szövetkezet mai fejlődési stádiumában — különösen a tagok személyes egyetemleges felelősségének gyengítése okából — szintén szorul ugyan tőkeképzésre, mig azonban ezen tőkeképzés a részvénytársaságnál, épen mert annak nélkülözhetlen előfeltételét és alapját képezi, már a társaság alakulásánál egymagában véve lezárt és mindenki által felismerhető tényező, addig a szövetkezeteknél a tagok és az üzletrészek folytonos és szükségképeni változása folytán egy ismeretlen nagyság. Ott az alaptőke — a nehézkes és gyakran aggályos új részvény kibocsátástól vagy a részvénytöke leszállításától eltekintve — úgy kiterjesztését, mint kisebbítését illetőleg nem elastikus; itt pedig mindkét irányban folytonosan fluktuál. És épen, mert a személyes mozzanat lép a szövetkezetnél annyira előtérbe, nem lehet csudálkozni azon, hogy SchulzeDelitzsch a szövetkezet fejlődésének első időszakában a tagok korlátlan felelősségének absolut módoni megállapítását sürgette, mert mi sem képesebb az egy kötelékbe lépett tagok erkölcsi és jogi összetartozandóságát, azoknak egymáshoz való minél szorosabb összefűzését jobban hatványozni, mint a tagoknak egymásérti egyenes, első sorbani, korlátlan és egyetemleges anyagi felelőssége. Mindezt a magyar törvény szem elől téveszti akkor, midőn e társasági alakzatot egészen tőkeies alapon építi fel és az oly eltérő struktúrával bíró associatiót a részvénytársaságok mintája szerint szabályozza. Messze vezetne, ha ezen általános megjegyzéseken túlmenve, a törvény egyes intézkedéseit is venném bonckés alá, és azért csak példaképen említem fel, hogy a szövetkezetekre vonatkozó törvényes intézkedéseknek már bevezető szakasza (223. §.), 1 mely a szövetkezetek fogalmát megállapítja, is hibás. Itt ugyanis I a szövetkezet oly társaságnak tekintetik, »mely tagjai hitelé nek, keresetének vagy gazdálkodásának« stb. előmozdítására alakul. Ezen hármas felosztás logikailag helytelen, mert itt a hitel, I a kereset és gazdálkodás nem koordinált fogalmak. A szövetkezeteknek principális célja vagy tagjainak bevételeit emelni, vagy azoknak kiadásait kisebbiteni, miért is a szövetkezeteknek saját! képen csak két főneme különböztetendő meg, t. i. társaságok, melyeknek célja a produktio, és olyanok, melyeknek célja a conI sumtio, vagyis produktív, és distributiv szövetkezetek. A hitel I pedig e két cél elérésére csupán eszköznek, de korántsem öncélnak tekinthető. Csak helyeselhető tehát, hogy az 1889-iki német birodalmi törvény l.,§-a a hitel előmozdítását, mint szövetkezeti célt fel nem emliti. Ép oly zavaros és számos kételynek forrását képezi azon (xemplifikáció, a mely a 223. §-ban foglaltatik és a melyre a részleteknél még vissza fogok térni. De a törvénynek még azon alapeszméje, hogy a szövetkezetek a részvénytársaságokkal azonos szabályozásnak alávettessenek és hogy eltérésnek csak ott legyen helye, a hol a szövetkezetek jogi természete az eltérést szükségessé teszi, még ezen eszme sincs következetesen keresztülvive ; mert a törvény ezen alapeszmét csak helyenként, a részvénytársaságokra való világos utalással juttatja kifejezésre, de ezen utalás nem következetes és e mellett számos kétségnek enged tért. Mindezekkel szemben nem lehet csudálkozni azon, hogy ott, a hol — mint nálunk — azon erkölcsi erők, melyeknek célirányos működésétől a szövetkezet szervezetének egészsége, fejlődése és virágzása függ, vagy épen hiányoznak vagy legalább is szunnyadoznak, hogy ott ezen -- az intézmény benső lényegének és céljának meg nem felelő törvény — ezen nélkülözhetlen erőket éledre ébreszteni és egy gyúpontban egyesíteni képes nem volt. És ha mindamellett nem vagyok szószólója annak, hogy a szövetkezetekre vonatkozó törvényes intézkedések a kereskedelmi törvényből mintegy kiszakítva általános revisio alá vétessenek, ebben azon felfogás által vezéreltetem, hogy a kereskedelmi törvény egyéb részei is, habár nem oly mérvben, mint a szövetkezeti jog, a reformot sürgősen követelik. A forgalmi élet lüktető ereje ellenállhatlanul tör előre és mind újabb igényekkel lép a törvényhozás elé ; azon törvényes keretek, melyekbe két évtized előtt számos intézményt könnyen beillesztettünk, megszűkültek; más, egészen új forgalmi képzemények a törvényes szabályozást éppenséggel nélkülözik. Egy partialis revisio ily körülmények között tehát indokolatlan volna, s e mellett a szükséges egész reformot hosszú időre elodázhatná. Ép oly kevéssé tartanám helyesnek, ha az észrevételezés ; tárgyát képező törvényjavaslatban intendált reform absolut jellegI gel ruháztatnék fel, vagyis ha nem a szövetkezet szabad akaraj tára bízatnék, vájjon ezen javaslatban kifejezésre jutott feltételekI nek kivánja e magát alávetni, hanem az alávetés kötelezettsége minden szövetkezetre ipso jure állapíttatnék meg. Nem helyeselhetem ezt azért, mert habár — mint később kifejteni fogom — ezen javaslatban lefektetett gyámkodási rendszerrel egyetértek, még sem zárkózhatom el azon tény elől, hogy az ellentétben áll nemcsak azon alapgondolattal, a melyből kiindulva, a törvény az egész kereskedelmi társasági jogot szabályozta, hanem magával a [ szövetkezet egyik sarkalatos elvével, t. i. az önsegélylyel is A kereskedelmi törvény ugyanis szakított a társasági jog terén | azelőtt divott beavatkozási és ellenőrzési rendszerrel és helyébe a legtágabb publicitást állította. Es mert ezen elvet egészségesnek tartom s abban minden mástól eltekintve, egy fontos erkölcsi és önnevelési eszközt is látok, nem óhajtanám, hogy az a szövetkezeteknél elhomályosittassék. Csak óvatosan, mintegy a volenti non fit injuria szemmel tartásával, vagyis csak facultative lehet a felsőbbségi gyámkodáshoz visszanyúlni. Ezen korlátok között pedig határozottan helyeslem a javaslat álláspontját azért, mert habár tagadhatlan, hogy azon nagyfontosságú gazdasági és társadalmi érdekek, melyeket a szövetkezetek előmozdítani hivatvák, legjobban akkor éretnek el, ha az azok rugóját képező erkölcsi erők automatikus módon működnek, mégis midőn a rideg valóság talaI jára lépve látjuk, hogy ezen erkölcsi erők kívülről jövő erős lökés J nélkül életre nem ébreszthetők: akkor mindenki, a ki úgy van meggyőződve, hogy a szövetkezetek náluuk is nagy társadalmi és önnevelési missiót vannak hivatva teljesíteni és hogy egész gazi dasági életünket előnyösen átalakítani képesek, nem fogja bár mily magában véve szép theoriaért a segítő kezet visszataszítani csak azért, mert az felülről nyujtatik lethargikus társadalmunknak. Pedig ily helyzettel állunk itt szemközt. Nálunk a szövetkezeti ügy haladást tüntet ugyan fel, de ez a haladás nem egy egészséges fejlődésnek a folyománya; az inkább extensiv, mint I íntensiv. Ezen egyesülésekben nem nyilvánulnak a takarékosság, | az önzetlenség és azon egyéb tényezők, melyek a szövetkezetek lételemét szükségkép képezik. Igaz, hogy a szövetkezeti ügy az önsegély emlőin növekedett nagygyá Angol- és Nemetországban, s igaz az is, hogy a felsőbbségi beavatkozás és gyámkodás nem vált annak előnyére Franciaországban. Csakhogy feledni nem lehet, hogy a mi Angol- és Németországot illeti, ott több, mint egy évszázados fejlődéssel állunk szemben, nálunk pedig a szövetkezeti ügy nemcsak hogy gyenge korát éli, hanem e mellett még egy oly korszaknak a szülöttje is, melyben a concurrentia minden téren a kisebb emberek existentiáját lépten-nyomon veszélyeztette. Ezen