A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 52. szám - Fogdíj - Az ügyvédség szabad gyakorlata a francia forradalom alatt

380 A JOG. Szakférfiak előtt ezt nem kell indokolni. Ha ily szempontból a javaslatokat át nem vizsgálják, ugy a legnagyobb törvényhozási visszásságok kikerülhetlenck. Gondoljuk csak meg például, hogy ha a bűnvádi perrendtartás és a polgári perrendtartás teljesen egymástól elszigetelt munka eredménye volna, úgy számos közös tárgyú intézkedés egymással ellentétben állhat. Vegyük csak a bizonyításra az ülési rendre vonatkozó stb. intézkedéseket. Ha ez igy lehet ugyanazon kormányzati ág hatásköréhez tartozó törvényjavaslatoknál, mennyivel inkább áll ez elő különböző kormányzati ág hatásköréhez tartozó törvényjavaslatoknál. Nem is szólok a terminológiáról, mely sűrűn változó színekben tarkáihat és tarkái is. A hibás vagy ellenmondó terminológia pedig számos félreértésnek és fclreiuagyarázásnak veteményes kertje. Ennek a magasabb codificatorius egységnek a szempontjából már célszerűnek, sőt szükségesnek találnék bizonyos organisatiot. Akár a ministerelnökségben, akár az igazságügyministeriumban szervezhető volna egy bizottság vagy tanács, mely a codificatio terén már működött, kiváló elméleti képzettségű magas hivatalnok elnöksége alatt állva, az egység fona1 á t kezében tartaná. Minden ministerium törvényjavaslata ezen a tanácson keresztülmenne akképen, hogy a codificatio magasabb egysége szempontjából a javaslatra az észrevételeket megtenné és észrevételeit az illető ministerrel közölné. A tanács tagjainak nem kell épen minist eri hivatalnokoknak lenniök. Lehetnek ügyvédek, bírák, egyetemi tanárok stb. Leginkább azok lehetnének tagjai, a kik a törvény-előkészitéssel foglalkoztak, vagy foglalkoznak Az ily módon állandóan szervezett tanács ügyviteléiek kifejtése nem lehet e sorok feladala. Hatáskörébe a kiemeltek' n kívül csak azt kívánom megjegyezni, hogy e tanács őrködhetnék különösen törvényeinknek hiteles fordítású német kiadása fölött is, mert számos példát hozhatnék fel arra nézve, minő hiányosan van ez kiadva. A külföld pedig ebből ismeri meg törvényeinké1. Ugyancsak a tanács vehetné kezébe a codificatorius célokra szükséges külföldi törvényeknek magyar nyelvű hű kiadását stb. De nem folytalom tovább. Találnék egyébb teendőt is. E soroknak nem volt más céljuk, mint a többször hangoztatott eszmét concret szervezeti alakba felvetni. Szóljanak hozzá kartársaim s azután én is kimerítően visszatérek reá. Fogdíj. li la : SZÉKÁCS FERENC, kir. curiai bíró. Tudvalevőleg a magyar nyelv géniusza ellen legvakmerőbb támadások az orvosi műkifejezések állal intéztetnek és igy n,jm volna csuda, ha az, ki a jelen értekezés címét olvassa, azt hinné, hogy valamely orvos-törvényszéki problémának megfejtéséről van szó. E tévhit azonban eleve ki van zárva az által, hogy a cikkin.) nem lévén orvos, oly dissertátióra nem vállalkozhatik, habár a cimül szolgáló felirat e véleményt egyenesen provocálta. Inkább lehetne a cikkíró gyanúsítható azzal, miszerint — oly korban levén, midőn már ö is kénytelen a fogorvosokkal benső) értekezéseket folytatni — talán a fogmütétek és fogbetétekre nézve óhajtana maga és a szenvedő emberiség javára valamely igazságos taxatiot létesíteni, mi az ily műtétnél active és passive közreműködők igényeit igazságosan és kölcsönösen szabályozni alkalmas lenne. Miután azonban ily rendszabály megalkotása szak-enquét nélkül a mai jogfejlesztési gyakorlat szerint nem képzelhető, arról pedig, hogy ily enquét bármely tárczát viselő miuister által, összehivatott volna, eddig a hírlapokból nem értesültünk,- tehát ez is ki van zárva, és igy nem nyújthat ily enquét-v'Iemény nekünk jogászoknak (kik ugyanis mindenbe beavatkozni hivatottaknak érezzük magunkat) felszólalásra okot és kritikára anyagot. Tudva levén azonban a czikk irója felől az, hogy ö a birói pályáján töltött éveinek tetemesebb számát a büntetőszakban élte át; nem marad az olvasó számára más menekvés, mint az, miszerint a címben összpontosított eszmét abban keresse, miszerint arról lehet csak szó, hogy a korcsmai verekedések és más kedélyes falusi idyllek alkalmából áldozatul kihullott fogak, élettani fontosságáról, aesthikai jelentőségéről szerezzünk magunknak alapos meggyőződést s ezzel kapcsolatban az egyes foghiányosságokra alapitoU polgári jogigények felszámítása és megítélésére szándékoltatik cikkíró által valamely igazságos díjlajstrom megállapittatni, a tudomány világánál és a gyakorlati tapasztalatok bőséges anyagánál fogva. Távol vagyunk mindezektől, noha — mint alább látni fogjuk — épen nincs kizárva, hogy a tárgyunk gyanánt választott fogd íjnak már nem egy ép fog eshetett áldozatul. Nem f o g tudományi, hanem jogtudományi tárgygyal lesz tehát dolgunk. - Itt is az alapvető fogalmakkal kellvén első sorban tisztában lennünk tárgyunkra, t. i, a fogdíjra nézve kimerítő felvilágosítással szolgál az 1887. évi rendeletek tára 52. tétele alatt közzétett, a belügyministcrium által kiadott »Szervezezeti és szolgálati utasítás a m. kir. csendőrség s z á m á r a«, különösen ennek D. melléklete »Szabályzat a csendőrt megillető fogdíjak stb. tárgyában*. Ebben olvashatjuk a következőket: «B) Polgári állású egyenek elfogatása után. A polgári állású egyének elfogása után az alább felsorok feltételek mellett a következő összegű fogdíjak járnak : TÁRCA. Az ügyvédség szabad gyakorlata a francia forradalom alatt. (Két cikk.) Franciából közli : RÉVAI BÓDOG. Rendkívül érdekesnek véljük a francia forradalomnak egy oly eseméuyéről megemlékezni, melyet mindezideig igen elhanyagoltak azok, a kik e forradalommal foglalkoztak, t. i. az ügyvédek helyzetéről e korszakban. Még azon történészek is, a kik a törvényszékek történetét megírták, igen szűkszavúan szólnak ezen 20 éves időszakról; eleget mondanak, hogy felköltsék kíváncsiságunkat, keveset ahhoz, hogy kielégítsenek. Minthogy ugy törtéat, hogy egy jórészt ügyvédek által vezetett gyülekezet halálra ítélt egy oly testületet, melynek e gyülekezet leghíresebb vezetőit köszönhette, jogosan kérdhetjük : vájjon mi lehetett ennek a meglepő s megdöbbentő elhatározásnak az oka, vájjon minő elvek vezérelhették a C o n s t i t u a n t e-t, vagyis az alkot mányozó nemzetgyűlést s vájjon minő érzelmek bírhatták arra, hogy elnyomjon egy oly intézményi mely szerencséjének tarthatta, hogy semmikép sem volt népszerűtlen. Azt '.ehet minden oldairól hallani, hogy az új védők által gyakorolt zsarolások felbősziték a közvéleményt, hogy óriási rendetlenséget okoztak az igazságügyek administratiójában, annyira, hogy Napóleon, dacára annak, hogy ösztönszerű ellenszenvvel viseltetett az ügyvédek iránt, kénytelen volt (ha akarata ellenére is) a régi rendet visszaállitani. S ez valószínűnek is látszik. Nem lesz azonkívül fölösleges néhány bizonyítékra támaszkodni, a melyek ? hivatalos védőkre mondott szigorú ítéletnek elvitázhatlan tekintélyt kölcsönöznek. Egy szóval: a szabad ügyvédség történetét, keletkezését, működését s végét eddig nem írták még meg és eltekintve a tanulságtól, melyet reformok kedvelőjének nyújthat, bír némi érdekkel mindazokra, kik a történelmi tanulmányokat kedvelik, ezért igyekezünk az ügyvédség szabad gyakorlatának történetét fövonásaiban — szószaporítás elkerülésével — az olvasó elé tárni. Desmoulins Caraille az igazságszolgáltatás felszabadultát tárgyazó röpiratában aug. 4-ike éjjelére teszi az ügyvédi kar megszüntetését. »Ez éjszakán végre — ugy ír —• az igazság kiüzé templomából az összes kufárokat, hogy díjtalanul hallgassa meg a szegényt, az ártatlant és elnyomottat; ez az éj tette tönkre az ügyvédi kart, ezt a minden pörre féltékenyen kapzsi kart, mely a szólás-monopoliumát ragadja magához s igyekszik a királyság minden per-patvarát a maga hasznára kizsákmányolni. Most minden emb-r, ki bízik erejében s birja cliensei bizalmát, védhetni fog.« Pedig szó sem volt az ügyvédekről ezen a nevezetes éjszakán, a melyen a régi rendszer sírját ásták meg. Egy 1790. s z e p t. 2-r ól kelt rendelet mondotta ki reájuk a halálos ítéletet. Valóban, épen idejében s alkalomszerűen . . . egy rendelet a ruházatról. E rendelet tárgya — tényleg — a bírák ruházatának rendezése: felruházza őket fekete öltönynyel s kerek kalappal, mely elől fel vau hajtva és felcifrázva fekete tollkoszorúval, a mely — ugy látszik — nevetségessé kívánta tenni az új magistratusokat. S miután foglalkozott a király biztosaival s az irodatisztekkel s miután az ajtónállókat aranylánccal s elefántcsontgombú bottal szereié föl; ugy végződk a rendelet. »A törvény emberei, kiket eddig ügyvédeknek hívtak, ne képezzenek se kart, se testületet s ne bírjanak működésük közben semmi külön öltönynyel « Egy tollvonással ezen rövid mondattal a Constituante egy sok százados intézményt nyomott el, mely volt legalább oly régi s tiszteletreméltó, mint a parlament ek, a mely épen ezen dicső múltjánál fogva szebb véget érdemelt volna meg. S most felmerült természetesen az a kérdés: kik fogják helyettesíteni az ügyvédeket ? fognak-e ezek helyébe legalább olyan törvénytudó embereket emelni, kik bizonyos vizsgákat kiállottak s kik legalább némi biztositékát nyújthatják szakbeli képességeiknek ?