A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 52. szám - Fogdíj - Az ügyvédség szabad gyakorlata a francia forradalom alatt

A JOG. 1 évnél csekélyebb tartamú fogság — vagy börtönbüntetésre itélt egyén után, — és pedig a bűntett miatt elítélteknél, tekintet nélkül a megszabott fogságidöre — a vétség és súlyos rendőri kihágások miatt elitélteknél azonban csak akkor, ha a fogságbüntetés hat havi időtartamnál kevesebbre nem szabatott ki . • 1 forint 1 évtől 3 évig tartó fogság vagy börtönbüntetésre itélt egyén után . 8 » 3 éven felül 10 évig terjedő börtönbüntetésre itélt egyén után ](j » 10 éven felül 15 évig terjedő börtönbüntetésre itélt egyén után 25 » 15 éven felül terjedő börtönbüntetésre itélt egyén után 30 » Halálos ítélet kimondása esetén még az esetben is, ha a halálos büntetés kegyelem utján elengedtetett vagy börtönbüntetésre változtatott át • . (50 » F-zen fogdijak a kihirdetett Ítélet jogerőre emelkedése után fizettetnek ki. A fogdíjak azonban csak azon esetben illetik meg a csendőrt, ha az elfogás: a) külön parancs vagy hivatalos felhívás nélkül az illető csendőr buzgalma folytán — vagy 6) elfogatási parancs alapján, de a parancs vételétől számítva 24 óra lefolyása alatt történt. Kivételt képez ez utóbbi alól, ha a parancs kellő adatokat nem tartalmazott és ez önbuzgalomból volt pótolandó stb. stb.« Nem szólunk arról, hogy a fentebbiektől szembeötlik, miszerint a fogdij taxák előfeltételei gyauánt fölemlített esetek maguk elárulják, hogy mindez a magyar B. T. K. büntetési rendszerével összhangban nincs, minek azonban semmi fontosságot sincs okunk tulajdonítani, mert az csak arra mutat, hogy a csendőrségi szervezetben a fogdíj-intézmény az osztrák büntető törvénykönyv területéről lőn recipiálva. A kérdés az, # vájjon a recipiált rendelkezések helyesek e vagy helytelenek ? Én részemről egész határozottsággal nemcsak helytelennek, hanem veszedelmesnek tartom e fogdíj-intézményt és pedig nemcsak a közbiztonságra, de magára a esendörségi intézményre is. Mielőtt a részletes kritikába bocsátkoznánk, általánosságban constatálhatunk egy tényt, mely a csendőrségi intézményre homályt vet. Ez t. i., hogy alig van bünper, melyben vádlottak ne panaszkodnának a miatt, hogy a csendörök tőlük tiltott módon csikarták ki az önvallomást, vagy oly terhelő részletek beismerését, mik a cselekménynek súlyosabb minősítésére alkalmasak. Hogy ez általánosan elterjedt és mindennapi jelenség, azt maga az igazságügyminiszternek 1886. évi febr. 19-én 42,123/885. sz. a. kelt körrendelete elismeri, elrendelvén, miszerint minden egyes esetben, midőn a csendőrség által valamely egyén foglyul bekisértetik, akár emel ez bántalmaztatás miatt panaszt, akár nem : egy birósági tag, illetve a járásbíróságoknál maga a bíróság főnöke által jegyzőkönyv veendő fel annak megállapítása végett: lőn-e az illető bántalmazva ? Panasz esetén a bekísért teste orvosi vizsgálat alá veendő. Nincs köztünk senki oly naiv, hogy vádlottnak a beismerés visszavonása indokául felhozott azon előadásának, miszerint a csendőrség által bántalmaztatott, feltétlenül hitelt adnánk, azonban midőn azt látjuk, hogy e panaszok az ország minden részén mindennaposak, lehetetlen, hogy ez gondolkodásra okot ne szolgáltasson, főkép ha azt is tapasztaljuk, hogy a fővárosi rendőrség által bekísért egyének által ily panaszok fel nem hozatnak s a vizsgálóbíró előtt tett önvallomásnak visszavonása sem szokott azzal indokoltatni, hogy az bántalmazás vagy fenyegetés által lett volna kierőszakolva. Rám nézve igen meggyőzőleg hat azon kétségbe nem vonható tény, miszerint dacára, hogy a fővárosi rendőrségnél az alkalmazottak zöme ugyanazon műveltségi fokon álló, rendszerint ugyanoly múltú egyénekből, t. i. kiszolgált kátonákból alakul össze, mégis a fővárosi rendőrség ellen ilynemű panaszok nem emeltetnek, sőt a fentebb idézett miniszteri rendelet is csak a csendörök által és nem egyszersmind a rendőrség által átadott egyénekre vonatkozik, mi fentebbi állításomnak legfényesebb bizonyítéka. Már pedig azt senki sem fogja tagadhatni, hogy a fővárosi államrendőrség által bekisért egyének saját védelmükben képesek legalább is annyi furfangosságot és megátalkodo'tságot kifejteni, mint az az egyszerű paraszt nép, mely a fogdíj anyagául általánosságban szerepel. A tudományos methodika szerint tiltva van egyes jelenségekből inductió utján létesíteni valamely általános szabályt; ha azonban e jelenségek tömegesek, tér és idő által korlátolva nincsenek s folyton előtűnnek, akkor teljes biztossággal lehet következtetést levezetni, még ha megengedhető is, hogy az egyneműeknek vett tünetek tömegében fordulhatnak elő egyesek, melyek helytelenül soroltattak ide. E szabály alapján dolgozik a statistika minden téren, az elvont igazságot az esetek nagy számával indokolván. A baj megvan, a csendőrség legmelegebb barátai — kik közé magam is számíttatni kívánok — nem tagadhatják; de a letagadással nem volna semmi sem nyerve, ellenkezőleg a baj jobban raeggyökeresednék. Tudjuk azt is, miszerint a csendőrségi intézmény vezérférfiai folyton küzdenek e baj elleu, belátván, hogy a vádlottak ellen alkalmazott brutalitás minden irányban csak árthat, a kierőszakolt beismerés a büuperben mit sem ér s legfölebb csak azt eredményezhetné, hogy a bíróságok — az igazságszolgáltatás nagy hátrányára — a csendőrségi tényvázlatokban összefoglaltakra semmi súlyt sem fognak helyezni, vagy legalább is némi aggálylyal fogják azokat vizsgálni. Ez pedig már önmagában véve is igen nagy baj, mert ha a bíróságokban általánossá váland a csendőrségi jelentések tárgyilagossága felőli bizalmatlanság, maga a csendőrségi intézmény sikeressége esett áldozatul. Fürkészve már most az okokat, melyek e sajnos eredményt létrehozták, el kell ismerni, hogy arra több tényező hathat közre, Semmiképen. A constituante megnyitván minden jöttmentnek a törvényszék kapuit, 1790. dec. 16 án elhatározta, hogy a védők hivatása a jövőben szabad foglalkozás lesz. Mindenkinek joga lesz magát személyesen védelmezni ugy szóval, mint Írásban s a ki ezen jogával élűi nem akar, az védelmét arra bizhatja, a kire neki épen tetszik. Akármilyen legyen is a jelleme, akármilyen legyen is az előélete, már az a körülmény, hogy egy polgár bizalmával tiszteli meg ő t, képesiti arra, hogy a törvényszéknél megjeleljen. Minden polgár megjelenhetett ekképen, mint egy peres fél megbízottja a törvényszék előtt, minden megkülönböztető jel nélkül fölvévén azon alkalomra a »hlvatalos véd ő« címét. Ez volt a Constituante műve. S ha a dolgok mélyébe tekintünk, okvetlen meg kell látni e nagy reform valódi indokait. Es hogy érthető legyen, miképen történhetett meg az, hogy a Constituante föláldozta az ügyvédi kart. dacára népszerűségének 8 annak dacára, hogy a forradalomnak szolgálatokat tett, elégséges, hogy beleéljük magunkat egy pillanatra az 1789-ben éli emberek gondolkodásmódjába. Okos törvényhozóknak elég, hogy egy intézmény létezzék, régi legyen s dicsőséges rn u 1 11 a 1 b i r j o n, hogy megtartsák legalább is addig, mig hibái nyilvánvalókká nem válnak. Másképen állott ez az 1789. év törvényhozóira nézve. Minden, a mi régi, a mi az előző nemzedékeknek hasznos volt, már a priori veszve volt. Szükségesnek iátszott, hogy minden új legyen abban az épületben, melynek felépítéséről álmodoztak ezek a merész építészek a francia uemze. legnagyobb hasznára és dicsőségére. Ha jogszolgáltatási szervezésről volt szó, miután a parlamenteket már egyszer beszüntették, mikép tartották volna meg az ügyvédek, az ügyészek s végrehajtók régi testületeit ? Vagy nem kellettek-e az újonan szervezett törvényszékekhez új emberek is? »Hisz nem akartátok egyszerűen megjavítani, hanem egészen újjá akartátok tenni a jogszolgáltatási rendszert; vagy : midőn ezen tökéletes átalakítást teszitek, nem szabad egy részét sem meghagynotok 1 régi épületnek.<<• így fejez' ki magát Dinocheau képviselő s szava annál több súly]val bir, minthogy azt az »alkotmányt készitő« jogszolgáltatási bizottságok nevében mondja, a melyeknek jelentéstevője. Ezek után nem volt-e kikerülhetlenül szükséges átalakítani a töivényszék szervezetét s megváltoztatni, egész a védők nevéig? S ehhez járult még az ezen századvégi emberek Rousseau theoriáival saturált elméje, a melyekben az a nézet született meg: minthogy az igazi testvériség fog ezentúl uralkodni s minthogy a regenerált társadalomban minden ember erényes és humánus lesz, mennyire irigyelt dolog: a gyöngék védelmezője s megoltalmazója gyanánt szerepelni! »Egy jótékony alkotmány alatt, a melynek testvéries elvei az összes embereket közelebb hozzák, a bizalom s érdek viszonyai még összébb kell hogy fűzzék ezen kötelékeket; nincs egy sem köztük, kinek ne volna joga megvédeni egy másik polgárt: Komi nem interest alterum hominem beneficio affici. »Megfosztani bármely ürügy alatt ezen jogérző emberek egyikét azon jogtól, hogy hasonmásait megvédhesse — beláthatjátok — kegyetlenség lett volna.« Ezen elméletet, a melyet alábbiakban összegezni fogunk, Robespierre fejtegette a legnagyobb logikával és erélylyel. »Kinek kötelessége — így szól — megvédeni a polgárok érdekeit ? A polgároké maguké-e, vagy azoké, kikbe bizalmukat helyezték? Ezen jog az észnek s igazságnak legelső elveire van fektetve; nem más, mint a természetes védelem fontos és elévülhetetlen joga. Ha nincs megengedve, hogy magara védjem becsületemet, életemet, szabadságomat, ha akarom és bírom s abban az esetben, ha nem birok ezen képességgel, azon szerv által, melyet én a legfelvilágosoilottabbnak, legerényesebbnek, a legemberségesebbnek s érdekeimet legjobban fölfogóknak ismerek el; ha követelitek, hogy kiszolgáltassam őket oly egyének bizonyos osztályának, a kiket mások jelöltek ki, egyszerre sértitek meg ezen szent törvényét a természetnek s jogszolgáltatásnak s a társadalmi rend összes fogalmait, mely végső esetben sem nyugodhatik máson, mint ezeken.« Furcsa dolog! Robespierre jobban segítette elő az ügyvédi kar tönkretételét, mint bárki más és mégis egy különös