A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 50. szám - Az örökösödési eljárásról szóló törvényjavaslat. Folytatás

364 A kettős jogállásra, a melyben az óvatoló személy a váltóbirtokoshoz, mint megbízójához áll s melybea az államhatalomhoz áll, szóval tekintetbe veendő egyrészt a mandátum jogviszonya, másrészt az óvatolónak köz- vagy államhivatalnoki jellege. Abban a nagyon gyakran előforduló esetben, ha az óvatolt személy kifizeti ugyan a váltóösszeget, de az óvási költségek megfizetését kéjeken megtagadja, elmulaszthatlan kötelessége a kir. közjegyzőnek a fent emiitett mandátum alapján, az óvási költségek szempontjából a váltóbirtokos s illetve megbízója érdekeit .megvédeni azzal, hogy egy erre alkalmas okirattal eszközt, módot nyújt felének arra, hogy az óvás költségeit az óvatolt személyen behajthassa, mert kétségtelen, hogy ezen költségek feltétlenül az óvatoltat terhelik, ha a váltóbirtokos, mielőtt a kir. közjegyzőt felkereste volna, előzőleg privát úton már praesentálta a váltót, de eredmény nélkül. Ha a most leirt eset nem forog fenn s az óvatolt személy készségesen fizeti a váltóösszeggel együtt az óvási költségeket is, akkor — igaz — a mandátum szempontjából nincs szükség semmiféle okiratra. Másként van ez a közhivatalnoki jelleg szempontjából; itt nem képzelhető olyan eset, melyben a közjegyzői ügyködés természete, a hivatalos eljárás törvényszerűsége, a díjak elszámolása, a közjegyzői teendők ügyvitele, a feltétlenül szükséges önellenőrzés imperative elő nem írnák az okirat felvételét ; közjegyzői rendtartásunk az 1874 : XXXV. t.-c. 55. §-ában körülirt »nem peres beadványoktók eltekintve, a mely »magánmegbizásból teljesített munkálatokért járó dijak a megbízó féllel való szabad egyezkedés tárgyai«, szabatosan meghatározza, hogy a közjegyzői díjak okiraton, kiadványon, vagy tanúsítványon feltétlenül felszámitandók. Ezek után — azt hisszük — nem lehet kétség az iránt, hogy az óvatoló személynek akkor is, ha az óvatolt a teljesítést felajánlja és az elfogadtatik, szoros kötelessége eljárásáról okiratot venni fel. További kérdés az, hogy milyen alakban veendő fel ez az okirat, megjegyezvén már e helyütt is, hogy a tárgyalt esetről, a szükségesnek jelzett okiratról törvényeink egyáltalában nem provideálnak. Hogy ez az okirat nem lehet óvás, hogy azt óváslevél alakjában felvenni nem lehet, azt könnyű belátni ; mert az óvásnak — eltekintve az úgynevezett közbenjárási óvásoktól — az a lényege, hogy »a bemutatás teljesítésének és egyszersmind sikertelenségének közhitelességit tanúsítása legyen.« (P 1 ó s z.) A mi esetünkben a kir. közjegyző épen azt tanúsítja, hogy a bemutatás sikerrel járt, hogy a váltóadós fizetett és hogy ennek folytán a váltó neki kiadatott. Miután tehát a kérdéses okirat semmiesetre sem tekinthető tulajdonképeni óváslevélnek, nem osztjuk P 1 i h á 1 Ferenc, nagykanizsai kir. közjegyző ur azt a nézetét, hogy a teljesítés felajánlását s elfogadását tanúsító okirat a váltótörvény 101. §-a értelmében vezetendő óvási könyvbe volna beírandó; helyesen jegyzi meg W a 11 e r idézett munkájában, hogy az óvási könyvbe »csak a felvett óvások vezetendők be«, hogy tehát ennek a könyvnek csak a tulajdonképeni értelemben vett óvások képezhetik alkatrészeit, különben is ellenkeznék ez az óvási könyvnek azzal a rendeltetésével, a mely szerint abból az elveszett óvások pótolhatók; mindez szó szerint áll a mi váltótörvényünk szerint is. Tisztába jöttünk tehát azzal, hogy a kérdéses irat nem lehet szoros értelemben vett óvás ; annak a megállapítására, hogy mi legyen hát az, a kir. közjegyzőkről szóló törvény vezethet bennünket. Ha figyelembe vesszük azr, hogy a közjegyzői törvény novellája, vagyis az 1886 : VII. t.-c. 20. §-a a közjegyző hatáskörébe utalja a c) pont alatt a »tanusitványok kiállitását« és tekintettel vagyunk arra, hogy a közjegyzői alaptörvény VIII. fejezete, mely a tanúsítványokról szól, magában foglalja a váltó-óvásokat is; továbbá, hogy a kir. közjegyző a kérdéses esetben csakugyan nem tesz egyebet, mint tanusitja azt, hogy egy bizonyos váltó, bizonyos helyen és időben valakinek bemutattatott, hogy az a valaki a váltóösszeget kifizette s a váltó értéke ellenében a váltót átvette, figyelemmel vagyunk arra, hogy ezen tanúsítandó tények minden bizonynyal olyanok, melyeknek észleletéhez, tanúsításához különös szakértelem nem szükséges, másrészt pedig kétségtelemii olyanok, a melyek jogi következményeket vonnak maguk után, tehát közjegyzői tanúsítványra alkalmas tények és hozzávesszük még azt, hogy az 1874 : XXXV. t.-c. 97. §-ában történt felsorolás, a mint ez általánosan el van ismerve (R u p p, dr. G r u b i c z y) nem taxativ, csak exemplificativ, tehát e szakasz nem zárja ki a tárgyalt tényeknek kir. közjegyző általi tanúsítását,*" azt hisszük, hogy nem tévedünk, midőn azt állítjuk, hogy a felajánlott s elfogadott teljesítésről szóló irat más nem lehet, mint az 1874 : XXXV. t.-c. VIII. fejezetében a H) pont alá tartozó s tények bizonyítására vonatkozó tanúsítvány s illetőleg az 1886 : VII. t.-c. 28. §-ában körülirt jegyzőkönyv, mely mint ilyen, ügyszámmal látandó el és az ügykönyvbe iktatandó. Végül reflectálni kívánok Plihál Ferenc, nagy-kanizsai kir.. közjegyző ur azon állítására, hogy az adott esetben a kir. közjegyzőnek, mert készpénzt vesz őrizet alá és kézbesít a feleknek, az 1874 : XXXV. t.-c. 108. §-ának szabályait kell megtartania s a váltóbeli összeg felvételéről és kézbesítéséről az 1874 : XXXV. t.-c. 108. §-a értelmében okiratot kell felvennie. Részünkről nem ** Lásd Walter többször idézett műve 182. lapján az ily esetben felveendő jegyzőkönyv mintáját. JOGK tartanok szabályos eljárásnak, ha a most idézett szakasz ^ értelmében az »okiratok és értéknemííek örizeté«-re vonatkozó eljárás alkalmaztatnék, egyszerűen azért, mert a cikkíró ur által idézett 108. §-ban foglalt az a rendelkezés, hogy »készpénzt a közjegyző csak ideiglenesen vehet őrizet alá és csak ugy, ha az valamely közjegyzői okirat felvétele alkalmával adatik át« stb., egyenesen megtiltja az adott esetben a hivatkozott szakasz és eljárás foganatba vételét, mert a fentiek szerint a tárgyalt esetben felveendő irat lényegében nem közjegyzői okirat, hanem tanúsítvány. Erre ugyan azt lehet ellenvetéskép felhozni, hogy hiszen, ha a kérdéses esetben felvett irat csakugyan tanúsítványnak minősítendő, akkor épen a 108. §. tiltja meg azt, hogy a kir. közjegyző készpénzt vegyen ideiglenesen őrizetbe s ebből azt lehetne következtetni, hogy tehát ez az irat vagy nem lehet tanúsítvány, vagy ha tanúsítvány, akkor a váltóbeli összegnek a kir. közjegyző kezéhez való fizetése ezen szakaszba ütközvén, nem történhetik meg. Beismerem, hogy ez az okoskodás igen plausibilis; ezen fordul meg az egész kérdésnek helyes vagy nem helyes eldöntése. A kérdés tehát az, hogyan egyeztethető össze a kir. közjegyzőnek abbeli kötelessége, hogy óvás alkalmával az óvatolt személy által felajánlott teljesítést elfogadni tartozik, az 1874 : XXXV. t.-c. 108. §-ában kimondott azzal az elvvel, hogy a kir. közjegyző készpénzt csak közokirat felvétele alkalmával vehet ideiglenesen őrizetbe, vagy másként szabad-e ez esetben a kir. közjegyzőnek tanúsítvány mellett a váltóösszeget átvenni? Elörebocsátván azt, hogy előttünk teljesen járatlan úton kell haladnunk, legalább nincs tudomásunk arról, hogy ez a kérdés bárhol is letárgyaltatott volna, ez a körülmény, a jóakarat mellett, szolgáljon mentségünk gyanánt, ha netán tévednénk s igen örülnénk, ha bármely oldalról hozzászólana valaki t tárgyhoz s ekként tisztáztatník ez a valóban érdekes és fontos kérdés. A fenti okoskodást, tetszetőssége dacára is, tévesnek tartjuk ; abból kell kiindulnunk, hogy a fenti kérdésnek megoldását nem a közjegyzői törvény, hanem a váltótörvény szellemében kell keresnünk, mert hiszen a váltótörvény van hivatva arra, hogy az óvatoló személy jogait és kötelességeit meghatározza; láttuk azt, hogy igenis a váltótörvény szellemében a mai jogtudomány megadja az óvatolónak a jogot nemcsak, hanem kötelességévé is teszi a felajánlott teljesítést elfogadni; ha ez áll, akkor nem állhat a 108. § ban foglalt tiltó rendelkezés, annál kevésbé, mert maga az 1874 : XXXV. t.-c-nek a váltó-óvásokról szóló 104. §-a mondja, hogy »váltó-óvások felvétele az e részben fennálió törvények szerint történik, ez a fennálló törvény pedig az 1876 : XXVII. t.-c, vagyis a váltótörvény, mely az 1874 : XXXV. t.-c-nek derogál. Figyelembe veendő továbbá, hogy valamint akkor, a miliőn a váltóbirtokos a váltót, tehát értékpapírt átadja a kir. közjegyzőnek óvás végett s illetve őt az óvással megbízza, sem a váltótörvény, sem a közjegyzői törvény nem követeli meg, hogy ez a mandátum valami okiratba foglaltassák és a közjegyzői törvény 108 §-a alkalmaztassák, ép ugy nincs ilyenre szükség akkor sem, a midőn az óvatoló személy, tehát a megbízott, a mandátumból származtatott jogánál fogva a váltóbeli összeget felveszi, sem akkor, ha a váltóbirtokossal — megbízójával — a mandátumra nézve mintegy leszámol és neki a váltót, vagy annak értékét átadja; valamint akkor nem jár el a kir. közjegyző törvényellenesen, a midőn a váltót óvás végett átveszi, ha ugy tetszik, ideiglenesen őrizetbe veszi; ép ugy nem vét a törvény ellen, midőn a váltó értékét az óvato'.ttól megbízója érdekében felkezeli. Világos, hogy maga a közjegyzői törvény 104 §-ában az óvások tekintetében kivételt statuált a 108. §. rendelkezései alul, oda utalván az óvatoló közjegyzőt, hogy »váltó-óvások felvétele az é részben fennálló törvények szerint történik.« Láttuk azt, hogy az óvatoló személy, mint ilyen, kétféle jogállást foglal el; e kérdésnél is figyelemmel kell lenni erre; a váltóbirtokos és az óvatoló személy közti viszony magánjogi természetű mandátum lévén, ennek alapján köteles a felajánlott teljesítést elfogadni s ezzel, a váltó értékével megbízójának beszámolni, a másik jogállásnak, annak t. i., hogy az óvatoló egyúttal közhivatalnok, teljesen megfelelt, ha az általa felvett tanúsítványt, illetv ! jegyzökönyvet a váltóösszegről szóló nyugtával ellátja. Az örökösödési eljárásról szóló törvényjavaslat * Irta : dr. BLUM BÉLA, pécsi kir. közjegyző. (Folytatás.) Az osztrák örökösödési eljárás az örökség megszerzésének »aditio« jogelvén és a leltárjog-kedvezményén alapul, a melyeket az osztrák polg. törvk. 799. és 800. §§. állapítanak meg. De a míg a Code civil s a porosz Landrecht »ipso iure« jogelvükhöz híven a leltárjog-kedvezméuy feltételeinek a teljesitését magára az örökösre bízzák, addig az osztrák polg. törvk. és az örökösö'* Lapunk mult számának >Az örökösödési eljárásról szóló törvényjavaslat cimií cikkébe egy értelemzavaró sajtóhiba csúszott be, a mennyiben ott, hol szerző az örökös elfogadása nyilatkozatának kifejezéséül az >aditio« technicus kifejezést használja, egy „<1" helyett két »d«-vel lett szedve, mi által tekintettel arra, hogy az »additio« egyszerű átadást jelent, a sajtóhiba folytán azon conclusio megértése, hová cikkíró ur tendál, hogy a javaslat nem az »ipso iure«, hanem az »aditio« rendszerét valósítja meg, lényegesen meg van nehezítve.