A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 44. szám - Az óvatoló személy jogairól és kötelességeiről

A JOG. 315 törvényhozó gondoskodása, a hol legnagyobb a gazdasági anyagcsere. Innen van, hogy a társaságok jogi helyzetének szabályozása leginkább a kereskedelmi jog körén belül ment végbe ; sőt nálunk a szabályozás csakis annak körén belül történt. Ennélfogva az alábbi fejtegetés is csak annak kimutatására fog szorítkozni, hogy melyek azok a kereskedelmi társaságok, melyekben a modern jog irányelve, hogy a társaság kifelé is jogi léttel birjon, megvalósul s hogy az bennük milyen feltételek mellett jut kifejezésre. Az eredmény, melyet a modern jogok a kereskedelmi társaságok jogi létének kifelé való elismerése által elérni akarnak, csakis azoknak szilárd alapon való szervezése mellett biztositható. Ez okból tüzetesen meg van határozva, hogy a társak egymás közt milyen viszonyban vannak s mi azoknak, nemkülönben a társaságnak viszonya harmadik személyekhez. E társaságok tehát tüzetesen meghatározott bel- és külszervezettel birnak. Természetes, hogy ugy a be!-, mint a külszervezet ahhoz képest különböző, a mint a társulás alapja más. Az egyesülés ugyanis vagy azon az alapon történik, hogy a társaság tartozásaiért aunak tagjai a társaság mellett felelősek, vagy ugy, hogy a tartozásokért csak maga a társaság felelős. A társulás alapja lehet tehát vagy a társaságnak s e mellett tagjainak, vagy csak magának a társaságnak felelőssége.3 Ha a társaság az előbbi alapon áll, akkor szervezete ahhoz képest más, a mint a tagok felelőssége különböző hatályú és terjedelmű. Lehetséges, hogy a társaság tagjai a társaság mellett egyenes adósként, egész vagyonukkal felelősek. Ez előfordul a közkereseti társaságnál. Ennél a tagok oly kép egyesülnek, hogy a társasági hitelező a társaság tartozásaiért akár a társaságot, akár az egyes tagokat, akár mindkettőjüket egyszerre megtámadhatja.4 A társasági tagok ezen szigorú felelősségének következménye, hogy a társaság rendszerint csak kevés számú tagra szorítkozik. Mert csak kevesen lesznek hajlandók oly társaságba lépni, melynél minden tag a társaság tartozásaiért korlátlanul és egyenes adósként felel. Ez csak akkor fordulhat elő, ha a társak egymás személyében feltétlenül megbíznak. Lehetséges továbbá, hogy a tagok egy része a társaság tartozásaiért ugyan egyenes adósként5 felel, de csak korlátoltan, vagyis csak egy bizonyos vagyonérték erejéig. Ez előfordul a betéti társaságnál. Énnél valamennyi tag egyenes adósként felel ugyan a társasági hitelezőknek, de mig a tagok egy részének — a beltagoknak — felelőssége korlátlan, addig a másik részé — a kültagoké — csak korlátolt, vagyis csak egy pénzben előre meghatározott érték, a betét erejéig terjed. Azok a sajátságok különben, melyek a közkereseti társaságot jellemzik, a betéti társaságra is vonatkoznak. Végül lehetséges az is, hogy a társaság tagjai a társasági adósságokért csak másodsorban felelősek, azaz csak annyiban, a mennyiben a társaság vagyona az adósságok fedezésére nem elegendő; felelősségük lehet e mellett akár korlátlan, akár korlátolt. Ez előfordul a szövetkezeteknél, ezen a jelen század socialis mozgalmainak egyik nagyfontosságú vívmányánál. Ennél a hitelezők első sorban a társaság vagyonára vannak utalva; a társaság tagjait csak másodsorban, azaz csak annyiban támadhatják meg, a mennyiben a társasági vagyon kielégitésükre nem elegendő. Ezen esetben tehát a tagok felelőssége csak feltételes; e mellett lehet akár korlátlan, azaz egész vagyonukra, akár korlátolt, azaz egy bizonyos vagyonértékre kiterjedő. A szövetkezetek, minthogy a tagok felelőssége enyhébb, rendszerint a tagok nagy számára terjednek ki s ennek következtében teljesen kifejlett szervezettel birnak. A társulás másik alapja az, hogy a társasági adósságokért egyedül a társaság felelős. A hitelezők tehát kizárólag a társaság vagyonára vannak utalva, annak tagjait egyáltalában nem támadhatják meg. Ez előfordul a részvénytársaságnál általában. Itt a társaság tagjai — a részvényesek — egyedül a társasággal állnak jogviszonyban s nem annak hitelezőivel is; ezek tehát a részvényesektől a társaság adósságainak megfizetését nem követelhetik. Ugyanez előfordul külföldön a betéti részvénytársaságnál a részvényeseket illetőleg és legújabban Németországban a szövetkezetek egy neménél és a korlátolt felelősségű társaságnál. (Kolyt. köv.) 3 Goldschmidt: System des Handelsrecht 3 kiad., 118 1. V. ö. még G a r e i s : Das deutsche Handelsrecht 1892. 137 1. Mái felosztást követnek: Endemann: Das deutsche Handelsrecht 114 1. Különösen L a s t i g az Endemann-féle : Handbuch des deutschen Handels-See u Wechselrechts I. 324 s köv. 1. 4 Ez ugyan sem a magyar, sem a német K. T.-ben kimondva nincs, de foly egyrészt * kereskedelmi Kezesség (K. T. 270. §.) természetéből, másrészt a K. T. 97. íj ából, mely szerint csőd esetében a tagok csak másodsorban felelősek V. ö. Nagy: A magyar kereskedelmi jog kézikönyve 2. kiad. 245 1. El van ismerve a német jogban is. V. ö. Különösen a nürnbergi conferentia protocollumait L u t z által kiadva 216 s köv. 11. A porosz javaslat 117. §-a az ellenkező szabályt tartalmazta. (Beilageband) 21 1. 6 Ez sincs a törvényben kimondva; de szintén visszavezethető az előbbi jegyzetben kifejtett okokra. A nürnbergi conferentia a kérdést szándékosan megoldatlanul hagyta. Prot. 1,103 s köv. 11. Ellenkezőleg W e n d t az Endemann-féle stb. I. 457 s köv. II. Az óvatoló személy jogairól és kötelességeiről. Irta : dr. KOVALICZKY ELEK, kir. közjegyző Homonnán. (Válasz Bánffay Simon kir. tanácsos, pécsi kir. közjegyző urnák.) Mig P 1 i h á 1 Ferenc nagykanizsai kir. közjegyző ur a »J o g« 27. számában arra a kérdésre, vájjon jogositott-e az óvatoló közjegyző az óvatolt által neki az óvás alkalmával felajánlott fizetést elfogadni vagy sem, nem adott határozott választ, hanem inkább — igen helyesen — csak annak adott kiifejezést, hogy a kir. közjegyzőknek az az eljárása, mely szerint a tárgyalt esetben eljárásukról semmiféle okiratot sem vesznek fel s díjaikat sehol sem számítják fel, szabálytalan s a törvénynyel ellenkezik, addig Bánffay Simon pécsi kir. közjegyző a »J o g« 42. számában egyenesen és határozottan megtagadja az óvatoló közjegyzőtől a felajánlott teljesítés elfogadásának jogát s állítja, hogy mert a kir. közjegyzőnek ez nem joga, tehát kötelessége sem lehet. Lássuk, mivel támogatja B. ur ezt az állítást; a törvénynyeh melyet a szakirodalom felett állónak tart. Teljesen igaz, hogy ha egy kérdést a törvény expressis verbis megold, akkor természetesen nincs szükség a szakirodalomra ; hiszen ha ez a kérdés a törvényben világos megoldást talált volna, akkor bizonyára nem is keletkezett volna felette szakirodalom s nem volna mire hivatkozni. Plihál ur is, én is világosan megjegyeztük azt, hogy a törvény e részben hallgat, hogy az óvatoló személy jogait s kötelességeit meg nem állapítja s különösen nem ebben az általunk tárgyalt esetben; mi sem természetesebb, mint hogy a törvény ily hiányaival szemben a gyakorlati élet szükségleteit kielégíteni a jogtudománynak képezi feladatát. Ezért keletkezett hát a kérdés felett egy egészen tekintélyes szakirodalom, melyet a kérdés megoldásánál annál inkább kell figyelemre méltatni mert az a jogirók részéről ma már megoldottnak tekinthető. B. ur törvényre alapított okoskodása az, hogy miután a váltótörvény 15. és 36. §-ában meghatározza, hogy ki van jogosítva a fizetés felvehetésére s miután ezekben a szakaszokban az óvatoló személy elő r.em fordul, tehát az óvatolónak nem áll jogában a teljesítést elfogadni. Hát ez az okoskodás csakugyan egyenesen »béna« egyszerűen azért, mert a hivatkozott 15. §. a meghatalmazást hátirat alapjáni forgatmányosnak, a 36. §. pedig általában a forgatmányosnak a fizetés felvételére vonatkozó legitimitatiójáról szól, vagyis ezek a szakaszok a váltóbirtokos váltójogi rendes legitimatióját állapítják meg, holott a mi esetünkben épen azazonkivüli, a köztörvényi legitimatióról lehet csak szó (P 1 ó s z Váltójog 207. 1.), mely a körül forog, hogy vájjon az eredeti váltót fizetés végett bemutató kir. közjegyző tekinthető-e, mint ilyen s mint a váltónak puszta birtokában lévő személy legitimáltnak a fizetés felvételére. A váltóbirtokosnak a hivatkozott szakaszok alapján elbírálandó váltójogi legitimatióját a kir. közjegyzőnek már akkor a legelső és legfontosabb kötelessége megvizsgálni s megállapítani, a midőn a váltóbirtokos a váltót neki óvás végett átadta s illetve az óvással megbízta (W altér der Wechselprotest 35. lap). A midőn az óvatoló személy a váltóval az óvatoltat felkeresi, akkor már a váltóbirtokosnak váltón alapuló legitimatiója kell, hogy megállapítva legyen ; már most, ha ez megvan és hozzá még a váltón rajta van a nyugtatványozás, vagy pedig azt a kir. közjegyző a váltóra reá vezeti, szeretném tudni, micsoda további felelősség érhetné a váltó ellenében fizető adóst? Ugyan kinek fizetné még egyszer a váltóbeli összeget ? »A váltó-adós a fizetés ténye és a váltólevél birtokbavétele által szabadul meg kötelezettsége alól, megszabadul pedig az esetben is, ha a váltót nyugtatványozás nélkül egyszerűen visszakapja« ... a fizetőnek jogában áll a nyugtatványozást elengedni, ez az elengedés azonban csak a sola váltóknál lehet hátrány nélküli« (Apáthy Váltójog 159. lap). Azt állítja B. ur, hogy fizetni csakis a tulajdonosnak, vagy meghatalmazottnak lehet; helyes, csak az épen a kérdés, hogy ez a meghatalmazott lehet-e a kir. közjegyző vagy nem s illetve a kir. közjegyző tekinthető-e, mint ilyen, feltéve, hogy a váltó birtokában van, a váltóbirtokos pénzfelvételre jogosított meghatalmazottjának vagy sem ? Ezzel benne vagyunk a B. ur ellenérveinek másodikában; azt kérdi, hogy hol van az megírva, hogy az óvatoló személy a váltóbirtokosnak megbízottja is s hogy mint ilyen a teljesítés elfogadására jogosult s hogy a köztük való viszony a magánjog elvei szerint bírálandó el. Erre az a válasz, hogy ha B. ur figyelmesebben olvasta volna el dolgozatomat, tudná, hogy kik azok a jogászok, a kik ezt állítják, hivatkoztam az irók neveire, kifejtvén, hogy e felfogás a szakirodalomban mivel van indokolva; sajnos, ki kell jelentenem, hogy szatirikus megjegyzései, a melyek azonban a kérdést egy lépéssel sem viszik közelebb a megoldáshoz, rám semmi esetre sem vonatkozhatnak, mert é »béna« tan — fájdalom — nem az én eszmém,hanem egy Hartmannak, dr. Ladenburg, Kreis, Weissler, Canstein, Walternek tana. Mielőtt tovább mennék, szó szerint idézni akarom a Walter többször emiitett munkája 30. lapján közölt felsőbirósági határozatot : »Der öffentliche Charakter des Protestbeamten muss mit Bezúg auf Art. 87. der W. O. als das ergánzende Moment angesehen werden, wodurch abweichend von Art. 36 die blosse Innehabung und Vorzeigung des Wechsels ohne Giro und Vollmacht zur Praesentation behufs Zahlung legitimirt, aus dieser