A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 42. szám - Az óvatoló személy jogairól és kötelességeiről - Lombroso az asszonyi bűntettekről 2. [r.]

298 A JÜÖ. Kinek jutna eszébe ily alkalomból Csemegi kiváló érdemeit még külön kiemelni? Neve a magyar igazságügy évkönyveiben van megörökítve és mi, kik bámulattal tekintünk fel azon szellemi óriásra, büszkék vagyunk arra, hogy kortársai lehetünk, hogy lábainál annyira tanulságos szavait leshetjük. Mert Csemegi mint szónok sem áll mögötte a törvényhozó és bírónak. Nem tudjuk jóban-rosszban van-e igazságügyérünk Csemegivel. De ismerjük Szilágyi tárgyilagosságát birói kinevezések dolgában és igy Csemegivel szemben el kell némulnia minden rokon vagy ellenszenvnek. Ily vezetőre van szüksége Magyarország legfőbb itélőszékénck. Csemegivel az élén — legfőbb judicaturánk büszkesége leend a jelen és utókornak. Pedig már ránk férne egy kis európai színvonal a udicaturában is ! Dr. Révai Lajos. Az óvatoló személy jogairól és kötelességeiről. Irta: BÁNFFAY SIMON kir. tanácsos, pécsi kir. közjegyző. Dr. Kovaliczky Elek homonuai kir. közjegyzőnek a »J o g« 39. számában megjelent cikkéből látom, hogy azon kérdés felett, vájjon jogosított e az óvatoló közjegyző az adós által neki az óvatolás alkalmával felajánlott fizetést elfogadni vagy nem? — a nézetek nagyon is eltérnek, a mennyiben az emiitett cikkben azon nézet jut kifejezésre, hogy a közjegyző a fizetést felvenni nemcsak jogosított, de kötelezve is van s e nézet indokoltaim is megkiséreltetik. A szerkesztőség engedelmével én is hozzászólok e vitás ügyhöz és Kovaliczky kartárs ur fő és döntő kérdésére : hogy t. i. jogosítva van-e a közjegyző a neki felajánlott fizetést elfogadni ? — azt válaszolom, hogy biz az nincs jogosítva s ha ezt sikerül begyőznöm, azt hiszem, az elfogadási kötelezettség is megszűnt. K. ur azon állítását, hogy az óvatoló közjegyző a felajánlott fizetést elfogadni jogosult, a szakirodalom némely idehajló nézetével támogatja, én Plihál kollegám állítását, mely az én nézetemmel is egyez, a törvénynyel támogatom, melyet én e kérdés eldöntésénél a szakirodalom fölött állónak tartok. A fő elv minden fizetésnél s igy a váltóbeli összeg kifizetésénél is az, hogy ez csakis a tulajdonos vagy meghatalmazottjának teljesíthető minden további felelősség nélkül, ha van kivétel, ezt a törvény meghatározza; de az a törvényben sehol se fordul elő, hogy a váltó puszta birtoka valakit a váltóbeli összeg követelésére jogosítson, pedig azon eseteket, melyekben a váltó puszta birtoka is valamire jogot ad, tüzetesen megjelöli, s ezek közt az, hogy az óvatoló személy a váltó összeget felvehesse, szóval sem emlittetik. Kit jogosít fel tehát a törvény a fizetés felvehetésére ? Erre megfelel a ló. és 36. §., de az óvatoló személy itt sem fordul clo. Ezekből világos, hogy az óvatoló közjegyző a váltóbeli összeg felvételére a törvény által fel nem jogosittatik és igy ha nincs rá jogosítva, annál kevésbé lehet kötelezve, mert kötelezni valakit csak oly cselekményre lehet, melyet elkövetni jogosultsággal bir. És ha az óvatoló személy a fizetést mégis elfogadná, szerintem hatáskörét túllépte, a mennyiben oly dologba avatkozott, mely hozzá nem tartozik. Ezzel az egész vitát be lehetne fejezni, ha K. ur azt nem állítaná, hogy az óvatoló személy a váltóbirtokos megbízottja is, mi neki a pénz felvételére a jogosultságot megadná s a köztük való viszony a mandátumnak megfelelően bírálandó el. Hogy ez hol van megírva, én legalább nem tudom, de a kinek a mandátumról helyes fogalmai vaunak, aligha fogja K Uí állítását aláírni. Én csak egyet vagyok bátor kérdezni K. úrtól : ha t. i. valamely desperatus váltó-adós az óvatoló személyivel gorombáskodik, esetleg kidobja, vájjon a mandátumot dobta-e ki vagy a hivatalos személyt? Mert a kettő különböző elbírálás alá esik. De meg a váltóbirtokos az óvatoló személyt soha se bizza meg azzal, hogy a váltóbeli összeget incassálja, legalább nálunk, ha váltót óvatolni hoznak, azon vagy nincs nyugtatványozás, vagy ha van, ki is van törölve, hanem, hogy a váltót óvatolja^ meg, mert az adós a kellő időben nem fizetett, tehát még a szóbeli s igy mindig eltagadható mandátum is hiányzik és ha az óvatoló a felvett pénzt elkölti, melyik törvényszék fogja elfogadni azon védekezését, hogy ő a fél mandatariusa lévén, cselekménye csak mint ilyené bírálandó el, pedig ha mandátum szerint volna elbírálandó ezen kizárólag a kettő (óvatoltató és óvatoló) közti viszony, még a váltóbirtokos a sikkasztást el is engedhetné. De aztán ugyan hány váltót kapott K. kollega ur magától a váltótulajdonostól ? Nem-e a legtöbbet szolgák vagy alárendelt alkalmazottak hozzák óvatolás végett s elhiszi-e, hogy ezek őt azzal, hogy neki a váltót óvatolás végett kézbesitik, urok vagy gazdájuk mandatariusává tették? A mandátumról felállított tan tehát nem is annyira sántikál, hanem egészen béna. Hasonló állítás az is, mikor K. ur azt mondja, hogy az óvatoló személy a történt fizetést nyugtatványozhatja; hiszen a váltó-adós az óvatoló személy nyugtájára fizetni nem is köteles, hacsak annak nem akarja magát kitenni, hogy esetleg a váltóbeli összeget még egyszer megfizesse, ily nyugtatvány tehát nem ér semmit. K. ur a »bonus páter familias« ra való hivatkozással egy igen tág körbe megy át; ide nem követem, mert nem bírnék azon kísértésnek ellentállni, hogy okoskodását ad absurdum ne vezessem. Azt kérdi tovább K. ur, mi történik, ha az óvatoíó személy a felajánlott összeget fel nem veszi ? Hát semmi egyéb, mint az, hogy neki az óvási okmányt fel kell venni, az adóst a váltóbirtokoshoz utasítani, az óvásba pedig bele kell írni a választ, mit az adós mondott. Hogy az óvatoló személy a válaszra mit replikázott s hogy ennek folytán minő | árbeszédet folytattak, ehhez az óvásnak semmi köze. Ha tehát az adós a fizetést felajánlja s az óvatoló TÁRCA. Lombroso az asszonyi bűntettekről. — A »Jog« tárcája. II. Ha másfelől általában az asszony bűntettesek száma jelentékenyen kisebb is a férfi bűnlettesekénél, de viszont az is bizonyos, hogy kegyetlenségük jóval nagyobb. Honnan ez a figyelemreméltó jelenség ? Először is — jegyzi meg Lombroso — a normális asszony általában is kevésbé érzékeny a fájdalmak iránt, mint a férfi. Már pedig a részvét és szánalom egyenes kifolyásai az érzékenységnek: a hol tehát ez hiányzik, azoknak is hiányoznia kell. Azután az asszonyban sok közös vonás van a gyermekkel; erkölcsi érzéke fogyatékos, féltékeny és boszúálló természetű, ki kiszámított gonoszsággal képes boszút állani. Csakhogy rendes körülmények közt ezeket a gyarló ságait enyhíti és mérsékli a szelídség, az anyaság ösztöne, a nemi élet szemérme, természetes gyöngeségének érzete s értelmének aránylagos fejletlensége. Érdekes még Lombrosonak következő észlelete is. Az asszonyi bűntettes általában kettős címen képez kivételt: mint bűntettes és mint asszony. A bűntettes a társadalomban már magában véve is kivétel s az asszony bűntettes még a bűntettesek közt is kivétel, mert az asszony természetes regressiójaaprostitutioés nem a criminalitás. Innen az, hogy a kettős kivételek általában monstruosusabbak. De a prostitutio azért nem ellensúlyozója az asszonyi bűntetteknek, nem compensatiója a női természetnek a női criminalitással szemben, hanem annak eredeti eleme. A női bűntettesben a prostitutio a legkisebb fogyatkozás, de azért szinte sohasem hiányzik. Ez az erotismus úgyszólván az a mag, mely körül a többi vonások csoportosulnak. És viszonya az élvvágyó, kalandor és tékozló életmódhoz szoros és lényeges. Igy halljuk Bompard Gabriella szájából, hogy készebb gályára menni, semhogy egy inget megfoltozzon Lafarge-nál viszont a nagyvárosi előkelő életmód csábja az, mely vidéki magányából kiragadta, hogy Párisbah özvegygyé és férje vagyonának gazdag örökösnőjévé tegye. Az erotismusban látja tehát a hírneves olasz tudós az asszonyi bűnök egész rendszerének kiinduló pontját, mely a nőből egy öntudatlan lényt csinál, a kinek törekvése csak az, hogy vágyait kielégíthesse. Nem ritka eset, hogy ez az erotikus vonás magukat az anyai ösztönöket is elnyomja és feláldozza a bűnös nőben. Lyons, a hires amerikai tolvajnő, Amerikából megszökve, dúsgazdag létére a legnagyobb nyomorban hagyta hátra fiait, kik éhen vesztek volna az emberek könyörületessége nélkül. Bertrand is már zsenge korában elhagyta fiát, a nélkül, hogy gondoskodott volna táplálásáról és ruházásáról. Enjalbert saját szeretőivel, sőt édes fiával prostituálta leányát, La Fallaix pedig, hogy megtarthassa magának kedvesét, Dubox-t, saját maga vezette ágyába leányát, miután ez öt napon át tanúsított kétségbeesett ellenállást. Mikor aztán a férfi nagyon kedve szerint valónak találta a leányt, La Fallaix, féltékenységre gerjedve, oly durván bánt vele, hogy nemsokára belehalt. La Boges is közönyösen szemlélte, a mint szeretője erőszakot tett saját leányán s a teherbe esett leányt kényszeritette magzata elhajtására. Folytatni lehetne e példasorozatot La Brinvilliers-rel, ki 16 éves leányát, mert szépségére féltékeny volt, méreggel akarta eltenni láb alól; Gaaikemé-val, ki tényleg meg is mérgezte leányát, hogy 20 ezer francot örököljön utána. Egy F. nevű nő, prostituált leányát saját kedveséhez nőül menni kényszeritette, miután kikötötte, hogy köztük jövőben semmi viszony ne álljon fenn s mikor egyszer mégis rajta kapta őket egy fogadóban, felhasználva a rendőrséggel való összeköttetéseit, mindkettőt letartóztatta. Ez a kegyetlen vak indulat a természetükből kivetkőzött