A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 41. szám - Lombroso az asszonyi bűntettekről

2ÜÜ határozottan javasolja, sőt követeli a felbontásnak megengedését, nehogy a köteléktől való szabadulás vágya esetleg a házasfeleknek, az ily viszony által kikényszeritett s a társadalmi együttlét rendjét komolyan veszélyeztető bűncselekvényeiben jusson kifejezésre. Csupán azok érvelhetnek tehát a társadalom érdekével a házasság felbonthatatlansága mellett, a kik azt a — mivel sem igazolt — nézetet vallják, hogy a felbontásnak meg nem engedése a házasságok megkötésénél szükségképen nagyobb gondosságot, körültekintést és önzetlenséget teremt s a házassági viszonyt elengedhetetlenül bensőbbé és szerencsésebbé te?zi, valamint azok, a kik az egyéni, házassági és társadalmi célokat egymással ellenkezőknek, egymást veszélyeztetőknek tudják tekinteni s ezért nem képesek belátni azt, a mire a fentebbiekben is történt utalás s a mi az általános értelemben úgynevezett társadalmi tudományoknak kiindulási pontul szol gáló alapelvét képezi, hogy t. i. ezen a téren az eszményi állapot csak az lehet, a melyben ezek a célok minél inkább azonosabbakká lesznek, egymástól minél kevésbé térnek el s minél jótékonyabban és előmozditólag hathatnak egymás érvényesülésére. VII. A házasság felbonthatatlanságának hivei végül a gyermekek érdekeire is szoktak hivatkozni, hogy ezzel igazolják álláspontjukat, azt mondván, hogy a felbontásnak megengedése ezzel határozott ellentétben áll s ezt veszélyezteti. Ebben a nézetben a meggyőző erő azonban épen olyan kevés, mint az előbbiekben. Mindenekelőtt az tűnik szemünkbe, hogy ez az ok nem általános természetű, vagyis nem vonatkozik a házasságok felbontásának általában való kizárására, hanem csupán a házasságok egy bizonyos részére, azokra t. i,, a melyek gyermekekkel meg vannak áldva. Ennek következtében ez az ok már is vészit jelentőségéből. De észreveszszük ezután ebben a felfogásban azt is — a mit már az előbb emiitett nézetek bírálatánál is érintettem — hogy azok, a kik ezt az álláspontot foglalják el, azt látszanak vallani, miszerint a házasság felbontásának elvileges megengedése azt jelenti, hogy a házasságok minden alapos ok nélkül, könnyelműen bontassanak fel, a mit pedig az előbbiekben előadottak szerint is, józanon nem kívánhat senki sem. Ha pedig a felbontást csupán ottan tartjuk megengedhetőnek és szükségesnek, a hol — mint mondottam — a házasságnak erkölcsi alapjai megszűntek, a hol az, céljának megfelelően, többé fent nem tartható, a hol az nem többé az az osztatlan, teljes, az élet minden viszonyaira kiterjedő közösség, a melyet benne keresünk és találni kívánunk, akkor be kell látnunk azt, hogy az ilyen viszonynak a fentartását a gyermekek érdeke szempontjából kívánni nem lehet. Avagy azt a házasságot, a mely megszűnt azzá lenni, a milyennek V and rák A. gondolta,1) t. i. »első veteményes kertje és ápolója a legtisztább, legszentebb emberi érdekeknek, rendnek, munkának, jognak és törvénynek« s a melyben a felek kölcsönös vonzódása, becsülése, istápolása eltűnt s talán épen az egymás ellen való gyűlöletnek, megalázásoknak, sőt merényleteknek adott helyet, a mely tehát egy szóval: a bűnök valódi fészkévé változott ; az ilyen házasságot, mondom, miképen lehetne a gyermekek érdekében felbonthatatlannak tartani ? Megóvja, előmozdithatja-e a gyermekek érdekéi a/, ilyen, lényegileg megtörött házasság, a melyben olyan viszonyoknak és jeleneteknek válnak önkéntelen tanúivá, a melyekfogékony lelküket teljesen megmételyezni s erkölcsi fejlődésüket határozottan veszedelmes irányba terelni képesek ? Nem ! Ilyet kívánni csak meggondolatlanul lehet! »Családi életben és életből fejlődik minden anyagi és szellemi erő a község, állam, egyház s minden más társulatokszámára és javára«, mondotta az idézett helyen az előbb említett író. »A milyen itt az egyéni és társas jellem, tehát hitványabb vagy nemesebb, ép vagy kóros, munkás vagy tunya, rendes vagy rendetlen, barátságos vagy önző, olyan lesz aztán más körökben és pályákon is.« A gyermekeknek az érdeke, melylyel e tekintetben a legszorosabban egybe van forrva a társadalom érdeke is, épen egyenesen megköveteli a magukban megtörött s a gyermekek egész jellemfejlődését komoly veszélylyel fenyegető házasságoknak a felbontását, mert mint jeleztem, ezek az érdekek épen a felbontás meg nem engedése által vannak a legkomolyabb veszélynek kitéve. Mi lesz az ilyen szerencsétlen házassági viszonyban annak egyik igen fontos feladatával: a gyermekek nevelésével, melyet a szülők rossz példája lépten-nyomon megkárosít2) s melyre vonatkozólag igazán csaknem abba a helyzetbe jutunk, hogy előnyösebbnek vagyunk kénytelenek tekinteni azoknak a gyermekeknek a sorsát, a kiknek szüleik nincsenek, vagy a kiknek csupán anyjuk vagy atyjuk van életben.:;) Eeltéve, de meg nem engedve azonban azt, hogy a gyermekek érdeke csakugyan a házassági köteléknek minden körülmények között felbontatlanul való fenmaradását követelne : nagy kérdés marad szüntelenül az, hogy vájjon a gyermekek érdeke, mely e szerint a feltevés szerint a házasság felbonthatatlanságát kívánja, fontosabb és jelentékenyebb-e a szülék érdekénél, a mely ennek a viszonynak a felbontását követeli ? Én ennek a kérdésnek a tárgyalásába belebocsátkozni nem kívánok, nem pedig azért, mert annak ilyenképen való felvetését határozottan elhibázottnak tartom. A szülék érdekét a gyermekekével vagy megfordítva, szembeállítani nem szabad, 1) Bölcseleti jogtan. Eperjes. 1864. 80. 1. V. ö. Báron J. Das Heirathen in altén und neuen Gesetzen. Berlin. 1874. 14. 1. 2) Áhrens H. Naturrecht. II. k. Wien. 1871. 242. 1. 3) Röder K. Grundzüge des Naturrechts. Heidelberg, 1846. 871.1. TÁRCA. Lombroso az asszonyi bűnlettekről. — A »Jog« tárcája. — A női bűntettes psychologiáját régóta már, hogy az irodalom megfigyelés tárgyává teszi. Már egy XV. századbeli iró, Corrado C e 11 o megjegyezte, hogy »semmiféle büntetés nem akadályozza az asszonyokat, hogy bűntettet bűntettre halmozzanak s romlott lelkük sokkal termékenyebb új büuök kieszelésében, mint a biráké új büntetések kigondolásában«. »A női criminalitásban — teszi hozzá Rykére — több a cynismus, a kegyetlenség, a romlottság, mint a férfi criminalitásban.« És milyen mély emberismerettel mondja E u r i pi de s, hogy: ».Borzasztó a hullámok és az emésztő lángok pusztító hatalma, borzasztó a szegénység, de legborzasztóbb az asszony«. Lombroso nagy müve, az »Uomo deliquente« csak a férfi bűntettes typusát rajzolta meg; pedig a nemi élet törvényei az erkölcsi jó és rosz föltételeire sem közönyösek. így alakul át a bűntett egész lényegisége, annak elhatározása, végrehajtása, egyéni visszahatása és társadalmi jelentősége, a férfi és nő psychologiája különböző elemei szerint, mint ugyanaz az anyag, mely két különböző formában vált idomot. Első tekintetre is látszik, hogy egy ily igazság nem maradhat soká meddő a büntetőjog gyakorlati reformjának számos közelebbi s távolabbi kérdése szempontjából. És ebben áll nagy jelentősége annak az ujabb műnek, melyet Lombroso és Ferrero most adtak ki, mintegy zárókövéül annak az alapvető tudományos munkásságnak, mely az emberi társadalom élettanát annak jelentőségeiből észleli és vizsgálja. A nagyhírű szerzők itt a bűntényt az asszony lelki és erkölcsi világában keresik fel, annak anomáliáit kutatják a tapasztalat és a tények fonalán, belemerülnek ösztönélete rejtélyeibe, nemi élete viszonyaiba s igy construálják azt az eszményi bűntettes nőt, mely az »uomo delinquente« jellegétől a legtöbb eltérést mutatja. Ennek az eltérésnek kiinduló pontját már a normális nő összetételében fölfedezik Lombrosoék abban a színlelésben, őszinteség-hiányban, ámításban és gondolat-elleplezésben, mely — minden arra mutat — ép ugy az ős természeti asszony főtulajdonsága kellett, hogy legyen, mint a hogy az önzés és vad erőszak a civilizálatlan ős-férfié. Ezek az ismételt hazudozások — mint magát Lombroso nyersen kifejezi — lassankint bizonyos auto-suggestio utján féligmeddig az igazság látszatát öltik magukra a bűnös nő lelkében. Homályos, zagyva elméjében az igazság és hazugság végre is öszszefoly s nem tudja megkülönböztetni előadásában a valót a valótlantól. És ez annyival könnyebb, mert a bűntettes emlékezetében az elkövetett tett képe hamar elhalványul. Még a legnagyobb hidegvérrel leszámított és előre tervezett cselekvényeknél is a végrehajtás pillanatában nem a fonto'gatás, hanem az impressio uralkodik a bűnös valójában, a tett mámora elfátyolozza öntudatát, s mint a lusta őszi köd nehezedik le véres párázatával szemeire. Wundt »logikai érzeteknek« nevezi azt a megkülönböztető képességet, melyen a helyes gondolkodás sarkal. Gondolkozni — úgymond — nem lehet, ha a logikai érzetek nem elég erősek. Bizonyos pontig minden bűntettesnél hiányzik ez érzetek élénksége, innen az ellenmondó mentségek, lehetetlen védekezések, alaptalan kifogások ama bizarr szövedéke, melyet gyermeknél és bűntetteseknél tapasztalunk. A büntető politika nagyképű bölcsessége az önvédelmet kizárja a büntetésből, de a tagadást súlyosító oknak veszi, holott a hazugság a megszorult tettesnek épp oly