A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 40. szám - A kamatokról,mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 3. [r.]

A J hátik, melyek a kitűzött határidőig a hitelezőre követelhetökké VÍH»k. Hogy íui történjék akkor, ha az adós e kikötést a kitűzött határidőig netr> teljesiti, vájjon az adós köteles e a további kamatokat is megfizetni vagy nem; arra nézve — a külön rendelkezés esetétől eltekintve — a fenti kikötés nem tartalmaz semmit, hanem azt ezen kikötésen kivül álló külön általános elvek határozzák meg s ezért mind az, a minek a későbbiekre vonatkozólag állnia kell, nem ezen kikötésnek rendelkezésében leli alapját, hanem azon általános elvekben, melyek c kikötésnek, mint külső jogi ténynek, csakis természetes folyományát képezik. ( Ugyanez áll akkor is, ha e kikötésnek tartalma Ítéleti meghagyás alakjában jut kifejezésre. Ha az adós az Ítéletnek azon meghagyását, hogy a tőkét és ennek kamatait 15 nap alatt köteles megfizetni, nem teljesiti, az iránt, hogy a hitelezőnek későbbi kamatkövetelésével mi történjék, az Ítéleti meghagyás az itt kiemelt szövegezéssel még útmutatást sem tartalmazhat, annál kevésbé pedig valamely kötelező rendelkezést. De tekintsük a dolgot egy másik oldaláról. Tegyük fel, hogy a most megbeszélt Ítéleti formulában a jövőben lejárandó kam itok is megitéltekuek jelentkeznek, akkor önkénytelenül előáll a kérdés, vájjon van-e é s 1 e h e t-e oly külön formula, mely csak azt fejezze ki, hogy csakis az ítélet meghozataláig lejárt kamatrészletek lettek megítélve? Erre az előbbi formula tagadhatlanul teljesen alkalmas volna, de a mennyiben ez a többet fejezi ki, mulhatlanul kell lenni egy más formulának is, mely alkalmas legyen a kevesebbet is kifejezni. Ilogy milyen legyen ezen formula, arra nézve a gyakorlat még nem foglalt állást, sőt az ily formula szükségét soha fel sem vetette - s azért ilyennek létezéséről nem lehet megemlékeznünk, legfeljebb csak annak lehetőségéről vagy lehetetlenségéről lehet szó, a mi azonban az eddigi gyakorlat helyességének vagy helytelenségének megállapításánál aligha jöhet tekintetbe, mert arra csakis az eddigi állapot a döntő. Bizonyos az, hogy eddig — ha azok álláspontjára helyezkedünk, a kik a jövőben lejárandó kamatok megítélhetőségét vitatják — az ítéletnek csak egy formula állott a rendelkezésére, tekintet nélkül arra, vájjon a marasztalás csak a már lejárt, vagy egyidejűleg a jövőben lejárandó kamatokra is irányult-e ? Ez áll a kereseti formulára nézve is, minek folytán — tekintve, hogy a hitelezőnek azon joga kétségbevonhatlan, mely szerint ö a kamatoknak csak bizonyos, esetleg az összes részleteit, illetve a lejáriákat, esetleg a lejárandókat is kérheti megítélni — jogosan feltehető a kérdés, hogy akkor, ha a kiemelt formulát arra alkalmasnak elismerjük, hogy benne a jövőben járandó kamatrészletek is megitélteknek tekintessenek : a hitelező miként fejezze ki azon esetleges szándékát, hogy ő csak a lejárt kamatokat kéri megítélni. Talán akként, hogy a hitelező ilyenkor mindig kiemelje azt. hogy kérelme nem terjed annyira, a mennyit az egyedül lehető formula kifejezni látszik, hanem kevesebbre, t. i. csak arra, hogy csupán a lejárt kamatok ítéltessenek meg részére .J Ily kívánsággal fellépni lehetetlen : ez nem volna megegyeztethető a fennálló perrendtartás szellemével és rendszerével, mert annak sarkpontját azon elv képezi, hogy felperes a keresetében ne azt emelje ki, hogy mit nem kiván, hanem csak azt, hogy mit kíván megítéltetni. De hát akkor éppen oly jogosan lehet azt kérdezni, vájjon az alaki jognak szabványaival megegyeztethetö-e az, hogy a hitelező, miután joga van tetszése szennt a többet vagy a kevesebbet kérni, kérelmét, mely akár a többre, akár a kevesebbre irányuljon, mindkét esetben ugyanazon formulában terjeszsze elő ? Nem, ez meg nem állhat ; ezt a perrendtartás 64. §-ának világos rendelkezése határozottan kizárja, midőn arra kötelezi felperest, hogy a kereset tárgyát a fő- és mellékkötelezettségnek, tehát az összes járulékoknak, a kamatoknak szabatos kitételével határozottan fejezze ki. Miután ez tényleg így van, kutassuk ennek következményeit s akkor mulhatlanul rá kell jönnünk, hogy oly esetben, midőn a hitelező a rendelkezésére álló egyetlen formulában csakis a lejárt részleteket kéri megítélni, a bíró, miután ezen kereseti formulát csak akként foghatja fel, sőt a »Cum judicem . . .« elvnél fogva azt csakis akként foghatja fel, hogy ezen kereseti formulával a jövőben lejárandó kamatrészletek is bepereltettek, a szintén kétértelmű Ítéleti formula használata által a jövőben lejárandó részleteket, tehát eo ipso azt is megítéli, a mit a fenforgó concret esetben a hitelező megítélni nem is kért. Vájjon ezen lehetőségnek elismerése nem egyértelmű-e a tárgyalási rendszernek teljes felforgatás.ival, melynek sarkalatos főelvét éppen az képezi, hogy a biró ítéletében vagy végzésében a felek kérelmén túl nem terjeszkedhet ? Ellenvetésül ta!án felhozható, hogy ezen következtetésünk pusztán csak akadékoskodásnak, a végletekig menő szőrszálhasogatásnak eredménye lehet, de ha állna is ez — mint a hogy tényleg nem áll — vájjon lehet-e azt jogosulatlannak és gyakorlati haszon nélkül valónak mondanunk azzal szemben, hogy a jelenlegi állapot egy szerfelett elágazó és soha ki nem egyenlíthető vitának melegágyává lett? 3. Ettől eltekintve tény az, hogy mai judikaturánk szerint a többször kiemelt formula által mindig a jövőben lejárandó kamatok is meg lesznek Ítélve és hogy oly formulának megalkotása mely csak azt fejezné ki, hogy csak a lejárt részletek vannak O G. 283 megítélve, teljesen felesleges, minthogy ily kérelem gyakorlatilag eddig még soha elő nem terjesztetett, de tagadhatlan az is, hogy az ezzel bármely oldalról támasztott vagy támasztható ellenkező véleményt mindaddig, mig fölötte a tudomány vagy a tételes törvény nem döntött, csak oly jogosnak kell elismernünk, mint amazt: ennek folytán méltán felmerülhet azon kérdés, vájjon mi okozta, illetőleg mi akadályozza azt, hogy mindez ideig a gyakorlat sajátos felfogását soha és sehol nem öltöztette oly alakba, mely határozottságánál és kötelező erejénél fogva elhallgattathatta volna az ellenvéleményeket és eloszlathatta volna a vitát, melynek legkevésbé van helye itt, a hol éppen az Ítélet rendelkezésének kétséget nem tűrő értelmezése égető szükségnek ismerendő .J Oka annak, hogy azon gyakorlati felfogást, mely szerint a jövőben lejárandó részletek is meg vannak ítélve, vi'ágosau kifejezni alkalmas ily formula nem lett mind ez ideig megalkotva, abban keresendő, hogy ily formula jogi lehetetlenséget tartalmazna, de hát akkor helyeselhető-e oly felfogás, mely olyas valamit állit létezőnek, a mit külsőleg kifejezésre juttatni nem lehet ? Azon formula, mely egyedül volna alkalmas a jövőben le járandó szerződési kamatoknak megitélt voltát szabatosan kifejezni, csakis így szólhatna : alperes köteles a tőkét és ennek már lejárt kamatrészleteit 15 nap alatt, az azontúl lejárandókat pedig lejáratuk után szintén 15 nap alatt, (esetleg Unger szerÍDt: »azonnal«) különbeni végrehajtás terhe mellett megfizetni. Ebben azonban a legnyilvánvalóbb ellenmondás rejlik. E formula szerint az ítélet első sorban a tőkét 15 nap alat* különbeni végrehajtás terhe mellett rendeli megfizetni ; másodsorban pedig olyan valami iránt intézkedik, a mi az előbbi rendelet nem teljesítésétől van feltételezve. Nyilvánvalóan olyan ellentétes e két rendelkezésnek iránya, hogy e kettő csakis vagylagosan állhat meg egymás mellett, mert ellenkező esetben az emiitett formulában kifejezett Ítéletnek valódi értelme csak az lehetne, mintha a 15 napi határidő a tőkefizetésnek nem záró s határidejét, hanem kezdőpontját képezné és így az ítélet a tőkét és az azután járó kamatokat nem »15 nap a 1 a 11«, hanem »15 nap u t á n« rendelné megfizetni. Miután pedig annak lehetőségét, hogy az Ítéletben kitüntetett határidő ily értelemben vétessék, a polgári perrendtartás 253. §-a feltétlenül kizárja; miután továbbá annak, hogy e két rendelkezés vagylagosan értendő volna, az említett formula nemcsak semmi jelét nem adja, hanem ellenkezőleg a fősúlyt arra helyezi, hogy a tőke határozottan 15 nap alatt, különbeni végrehajtás terhe mellett fizettessék meg; miután végül a fenti formulában a tőkére vonatkozó rendelkezés ettől eltérőleg másként, különösen akként nem formulázható, még ha azt a hitelező kifejezetten kérné is, hogy t. i. az a fenti formulában foglalt második rendelkezést logikailag elfogadhatóvá tehesse : mindezeknél fogva egész határozottsággal annak esete lép előtérbe, hogy a fenti formulában nyilvánuló ellentétet nem lehet akként kiegyenliteni, miszerint e formula csak némileg is megfelelhessen azon követelményeknek, melyeket jogi és logikai szempontból e részben támasztani lehet és kell. Igaz, hogy mi sem áll annak útjában, miszerint a hitelező a tőkére vonatkozólag az ítéletben nyújtott lehetőséggel akkor éljen, a mikor neki az legalkalmasabbnak látszik és igaz az is, hogy nem lehet megakadályozni, miszerint a hitelező már a kereset benyújtásakor — dacára anuak, hogy a tőkét kifejezetten 15 nap alatt megfizetni kéri — ne számoljon azon körülméuynyel, hogy a tőkét adósától a kitüntetett időben tényleg nem fogja behajtani, hanem azt továbbra is kamatozás céljából adósánál fogja hagyni, a midőn beáll azon eset, hogy a hitelezőnek kifejezett akarata mögött egy kifejezést nem nyert, de nem is nyerhető másik akarata is fenforog. Ez azonban nem szolgálhat okul arra, hogy a bírónál is ennek megfelelő kettős akaratnak lehetőségét feltételezzük, a mit igen természetesnek fogunk találni, ha tekintetbe veszszük, hogy a birói akaratban az állami hatalomnak, egy magasabb erkölcsi lénynek akarata jut kifejezésre, melynek képződése, nyilvánulása és nyomatéka egészen eltérő az egyéni akaratétól. Annak alapja az ethikának kötelező szabálya, ennek az egyéni okszerűség; annak ereje feltétlen s rcngára a bíróra is kötelező, mig emez senkit, még tulajdon alanyát sem kötelezi. Innen folyik, hogy mig ez a körülményekhez képest tetszés szerint és ismételten változhat, sőt az. adott viszonyokhoz mérten különböző alakot is ölthet, amaz a módosítás lehetőségét minden formájában kizárja és mindenkor egyenlő határozottsággal lép fel. Az ítélet szempontjából helyt nem foghat az az eset, hogy a biró akkor, midőn önmagára nézve is kötelezően meghagyja, hogy a tőke 15 nap alatt megfizetve legyen, egyidejűleg kifejezetten beleegyezzék abba, hogy a tőke 15 nap alatt megfizetve ne legyen, sőt hogy ettől feltételezetten és igy ezt határozottan sauctionálva, további intézkedéseket tegyen. Ez oly képtelenség, mint annak elismerése, hogy egy és ugyanazon tárgyra nézve ugyanazon alany részéről akarás a nem akarással egyidejűleg létezzék. Ebben kell tehát keresnünk annak okát, hogy eddig nem lett oly formula elfogadva, mely azt, hogy egyes esetekben a jövőben lejárandó kamatok is megítéltettek, világosan és határozottau kifejezné. De ha már eddig eljutottunk, igeu könnyen határozhatunk azon kérdésben, hogy mit tartsunk azon felfogás-