A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 39. szám - Az óvatoló személy jogairól és kötelességeiről

276 AJÜQ. és mindenkit egyenlő mértékben megillető eredeti jogoknak és épen ezért, ha elő is fordulna, jogilag nem létezőnek, semmisnek volna tekintendő. A házassági célnak érdekeit is okul szokták hozni némelyek arra nézve, hogy ezzel a házasság felbonthatlansága mellett érveljenek. A házasságnak — ennek a viszonynak a természete által szigorúan meghatározott — célja van, szokták mondani, a mely maradandó cél megengedhetetlenné teszi azt, hogy a házasság csak bizonyos ideig tartó kötelék legyen. A felek élete fogytáig terjedő célja a házasságnak — fűzik tovább következtetésüket — csak olyan köteléket teremthet, a mely hasonlóan a felek élete fogytáig álljon fenn. A házasság felbonthatóságának megengedése tehát ezen a szabályon üt rést s már csak azért is ellentétben áll a házasság céljának érdekével, mivel az elválás meg nem engedése, tehát az együttélés szükségszerű kimondása még azokat a házasfeleket is képes a házasság kötelékében megtartani, a kik — ha ez lehetséges volna — viszonyuk felbontását határoznák el. Az alap, a melyből ez a nézet kiindul, kétségtelenül helyes és elfogadható s talán ez az oka annak, hogy első pillanatra megvesztegethet némelyeket, különösen olyanokat, a kik nem sokat törődnek azzal az igazsággal, hogy arra, miszerint egy megkezdett utunkon a kitűzött célt helyesen elérhessük, távolról sem elégséges az, hogy az első lépést helyes kiindulási pontból tettük légyen meg, hanem erre egész utunk alatt a helyes irányhoz való szigorú ragaszkodás, annak lelkiismeretes követése kívántatik. Szívesen elismerem én azt, hogy a felbonthatatlanság egy ideális házassági viszonynak lényeges következménye, melynek minél teljesebb mértékben való megközelítése helyes és szükséges is,1) de a gyakorlatban ennek az elvnek a megvalósithatásától igen távol vagyunk. Azt a nézetet, a melyet Oettingen S. hoz fel2), hogy a házasság csak akkor nyugodhatik igazi szereteten, ha annak felbonthatatlansága iránt semmi kétség sem fordulhat elő, szintén csak eszményi szempontból lehet helyeselni, mert a gyakorlati szempont inkább igazolja Bartha B.-nak azt a mondását, a melyet mintegy az előbbi nézetre vonatkozó feleletet jegyzett fel becses művében8), hogy t. i. »ha a felek az elválhatás tudatában, tehát minden kényszer nélkül együtt maradnak : ez igazibb szeretetre vall*. Senki se tagadhatja azt, hogy a házasság célja tényleg a házasság természete által van megadva és meghatározva s hogy ezen az erre a viszonyra lépő felek akarata változást nem okozhat, a mint az is kétségtelen, hogy épen ezért a bizonyos meghatározott időre kötött házasság feltétlenül ellenkeznék ennek a viszonynak igazi természetével. De nem kevésbé kétségtelen az is, hogy a házasság nem cél önmagában, hanem hogy ez a benne egyesülők életboldogságának s így az általános emberi életcéloknak megközelítését célozza, sőt erre nélkülözhetetlenül szükséges intézmény, vagy a mint ezt K o v á c s P. mondja :4) »Oncél a házasság nem lehet. Öncél az életboldogság, a melynek eléréséhez a házasság a legalkalmasabb, legtisztultabb, legnemesebb eszköz, forma és mód.« Ugy de épen ez az elv, a melyet kétségbe nem vonhat senki sem, szükségképen alapját képezi annak a további szabálynak, hogy a házassági viszonynak a házasfelek életboldogságával s igy az általános emberi életcélokkal ellenkező, ezeket akadályozó intézménynyé sülyednie nem lehet. Az általános emberi életcélok uralják tehát a házassági viszonyt, minek következtében nem szorul bizonyításra az, hogy ott, a hol a házassági kötelék bármily oknál fogva ellenkeznék az általános emberi életcélokkal : ennek a köteléknek a felbontását a házassági célok szempontjából lehetetlennek mondani — esztelenség. De ha — a mit tenni semmiképen se lehet — az általános emberi életcélok és a házasság célja között ezt a rendkívül szoros szerves kapcsolatot és rokonságot fentforgónak venni nem tudnánk : akkor is be kellene látnunk azt az óriási ellentmondást, a mely abban a felfogásba található, mely ') Krug V. Dikáologie. Königsberg, 1830. 370., 387. 1. Ahrens G. Naturrecht II. köt. Wien, 1871. 242. 1. -') Die Moralstatistik in ihrer Bedeutung fúr eine Socialethik. Erlangen, 1882. 148. L 3) Statisztikai tanulmányok a magyar protestantizmusról. Budapest, 1890. 67. L 4) A kötelező polgári házasságról. Kecskemét, 1893. 9. 1. szerint éppen a házassági cél érdekevolna az, a mely ennek a viízonynak a felbonthatatlan voltát követeli. Hiszen — mint már többször említve volt — a házasságnak az a czélja, hogy teljes, osztatlan az élet minden viszonyaira kiterjedő közősséget létesítsen két nemre nézve különböző személy között, a miből ha csak az által a mivel sem igazolt feltételezés által nem engedjük magunkat tévútra vezetni, hogy minden házassági viszonynak tényleg boldognak és céljának elérése szempontjából szükségképen sikeresnek kell lennie, minden észszerűen gondolkozni tudó ember előtt kell, hogy világos legyen az, miszerint ott, a hol ez a közösség a maga előbb emiitett ismérveivel bármily oknál fogva fent nem forog: a célját betölteni ugy se képes házasságot kényszerrel fentartani akarni nem egyéb, mint az emberi életcélokkal merőben ellenkezőt követni el. E mellett a ki csak a legkisebb mértékben is fontolóra tudja venni az erkölcsnek azt a nagy jelentőségét, a melyiyel a házassági viszony terén bir, annak be kell látnia, hogy ennek a — kitűnően erkölcsi — intézménynek a lényegével ellenkezik az, ha ez az erkölcsi alapok leomlásával, az erkölcsi kellékek megfogyatkozásával, vagy épen teljes eltűnésével fenn tartatnék; a ki pedig helyesen gondolkozik a jognak és az erkölcsnek egymáshoz való viszonya felől, az tudni fogja azt, hogy a jog nem parancsolhat olyat, a mit az erkölcs tilt. Ezzel az elvvel pedig a leghatározottabban ellenkeznék az a kényszer, a melyet a jog egy az erkölcstelenség fészkévé változott házassági viszonynak felbonthatatlanul való fentartására állítana fel és venne alkalmazásba. Azok, a kik arra gondolnak, hogy az együttmaradásnak jogilag való kikényszerítése még azokat is összetarthatja, a kik — ha ez meg volna engedve — házassági viszonyuknak felbontására határoznák el magukat, nemcsak azt nem látják be, hogy az ilyen házassági viszonynak a fentmaradásából sem az abban élőkre, sem pedig a közre előny nem származhatik, hanem ily módon való gondolkodásukkal elárulják azt. hogy a házasság felbontásának megengedését minden komoly ok nélkül vélik helyfoglalhatónak, a mit pedig egyetlen józanon gondolkozó ember sem fog óhajtani. Hiszen a házasság felbontását, ezt aFremontR. által helyesen »szükséges rossz«-nak nevezett intézményt/' lényegét tekintve, nem lehet olyannak tekinteni, mint a mely maga oldaná fel ennek a köteléknek a szálait, hanem olyannak, mint a mely csupán konstatálását foglalja magában annak, hogy a házassági kötelék, különböző okok következtében tényleg felbomlott vagy szétszakadt, mert csak ott, a hol a házasság bensöleg megtörött, a hol az megszűnt házasság lenni, lesz ez a tényleges viszony, a melynek fentartása ugy sem áll az államnak hatalmában, az elválás kimondása által — olyannak, a milyen — t. i. megtörőttnek és megszűntnek elismerve.6 Végül az sem hagyható figyelmen kivül, hogy a házasság felbonl hatóságának a tudata a könnyelműen gondolkozó házasfeleket is arra intendi, hogy a házassági köteléknek érintetlen fentmaradásán munkálkodjanak, hogy tehát annak felbontására okot ne szolgáltassanak. Az óvatoló személy jogairól és kötelességeiről. Irta: dr. KOVALICZKY ELEK, homonnai kir. közjegyző. Plihál Ferenc, nagy-kanizsai kir. közjegyző ur a »J o g« 27. számában »A váltó-óvások körüli szabálytalanságok« című cikkében helytelennek nyilvánítja a hazai kir. közjegyzők azt a gyakorlatát, a mely szerint a kir. közjegyző a váltó-óvás teljesítése alkalmával az óvatolt személytől a váltóbeli összeget az óvás díjjal együtt felveszi, a váltóösszeget az óvatoló félnek átadja és az óvásdijat magának megtartja, a nélkül, hogy ezen eljárásáról okiratot venne fel; helytelennek tartja pedig ezt a gyakorlatot azért, mert nézete szerint a törvény az óvást cszközlő kir. közjegyzőt nem ruházta fel azzal a joggal, hogy a váltóbeli összeget felvehesse; továbbá, mert — feltéve, hogy a váltóösszeg felvételére vonatkozó joga meg is volna az óvatoló szamélynek — akkor is szükségét látja annak, hogy ezen eljárás a váltó-óvási jegyzőkönyvbe bevezettessék, ott a felvett óvási díjak felszámittassauak és a felvett váltóbeli összeg felvételéről s kézbesítéséről az 1874 : XXXV. t.-c. 108. §-a értelmében okiratok vétessenek fel. Mindenek előtt azzal a kérdéssel kell tisztába jönnünk, vájjon az óvatoló személy jogosítva van-e az óvatolt személy által felajánlott teljesítést 5 Traité pratique du Divorce et de la séparation de corps. Paris 1884. XIII. 1. 6 Bluntschli S. G.: »Ehe.« Bluntschli-Brator : Deutsches StaatsWörterbuch. III. köt. Stuttgart u. Leípzig. 1858. 224. 1. Oettingen S.-' Die Moralstatistik in ihrer Bedeutung für eine Socialethik. Erlangen. 1882. 147. 1. Sztehló K. : A házassági elválás joga. Budapest, 1»90. 4. 1.