A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 39. szám - A házasság felbonthatósága 3. [r.]

A. J oa. in radice« által házasságokat bonthasson fel, valamint megengedte — valamely érvénytelenségi akadály miatt — a házasság érvénytelenítését (annullatio matrimonii), nemkülönben helyet foglalhatónak mondta ki az ideiglenes elválasztást. (Scparatio quoad torum et mensam.)11 Ezek pedig igazi orvosszereknek nem tekinthetők. A mi a házasság érvénytelenítését illeti, arra igen találóan mondja Bluntschlí J. G.,a azt, hogy ez a valódi házasságot vélt házassággá változtatja s visszaható hatálylyal könyörtelenül lerombolja a családi életet, míg az elválásnak az előző családi életre kihatása nincsen s ez csupán ennek a jövőre való folytatását szakítja meg. Az elkülönítés pedig, a mely örökös vagy ideiglenes lehet (separatio perpetua és temporaria), határozottan helytelen, mert az együttélés megszüntetése mellett fentartja a házassági viszonyt továbbra is, igazán: feláldozván a lényeget a íorma kedvéért. Egy fictio csupán az, a mit ez az intézmény a házasságra nézve felállít, mert a felek teljes, osztatlan s az élet minden viszonyaira nézve kiterjedő életközössége nélkül — a mi pedig ez által az intézmény által egyenesen ki van zárva — a házasság nem igazság többé.'-1 Arról nem is kívánok szólani, hogy ez az intézmény egyenesen erkölcstelenségre képes vezetni, sőt ösztönözni, abból a célból, hogy az ennek békójába vert házasfelek helyzetük kellemetlen s nyomasztó terheit elviselhessék, vagy azoktól szabaduljanak. Az előadottakból következik, hogy azt az okot, a melyet az elkülönítésnek igazolására nem ritkán hallhatunk, a melyet p. u. O e 11 i n g e n S.-nál is olvashatunk,11 hogy a separatioban foglalt tilalom az új házasságra való lépés tekintetében nem nehezebb kereszt azokra, a kik már házasságban állottak, mint a viszonyok által parancsolt coelibatus oly sok ezer emberre nézve, valamint hogy ezt a keresztet mindenkinek, ki a házassági viszonyban szerencsétlen volt, a házasság nagy eszméjééit megadással kell viselnie, annyival inkább, mivel az ilyen egyén olyannak tekintendő, mint a ki a házasság megkötésénél elkövetett könnyelműség miatt maga is bűnös, ezt az okot, mondom, elfogadnunk semmiképen sem lehet, valamint azt az okot sem, a mely szerint a separatio lehetővé teszi a felek között az utólagos kibékü'ést és a házassági együttélésnek újból való megkezdését. A mi különösen ezt az utóbbit illeti, ez csak abban az esetben volna igaz es elfogadható, ha a házasság felbontása könnyelműen s nem csupán az elkerülhetlen szükség esetében volna megengedve, valamint akkor, ha azokra nézve, a kiknek házassága fel lett bontva, ki volna zárva annak a lehetősége, hogy ők szintén kibéküljenek és egymással újból házasságra lépjenek. A mint azonban egyfelől az előbbit nem óhajtja és nem helyeselheti senki sem, ugy másfelől az utóbbinak előfordulása lehetetlenné téve nincsen, sőt a mindennapi élet tanúsága szerint ez nem is tartozik a ritkaságok közé. IV. De lássuk a többi okokat, a melyeket azok szoktak felhozni, a kik a házasság felbonthatóságát nem tartják megengedhetőnek ; azok a cáfolatok, a melyeket ezekre vonatkozólag eszközölni megkísértek, a kérdést és ezzel szemben elfoglalt álláspontomat annál inkább meg fogják világítani. Vannak olyanok, a kik elismerik a házasságnak kölcsönös megegyezésen alapuló voltát és épen ezt az alapelvet hajtják túl, a mikor a mindennapi tapasztalást figyelmen kívül hagyva, azt mondják, hogy ebben a kölcsönös megegyezés folytán létrejött viszonyban nem állhat elő igazi ok arra nézve, hogy a házasság felbontása előforduljon, mert hiszen ennek a viszonynak minden áldásai és minden esetleges bajai a felek akaratával jönnek létre. Egyszerűen fejezve ki nézetünket: ők a »volenti non fit injuria«-féle elvet akarják a házassági viszonyban előjöhető bajokkal szembeállítani, azt mondván, hogy a házasság megkötésénél kijelentették a felek azt, hogy ezt a köteléket minden körülmények között fent fogják tartani s ez a kijelentésük eleve megszüntet egymás részéről minden jogtalanságot, mely a házasság felbontását szükségessé tehetné. "SchcurlA,, iEherecht.* He rzog u I' 1 i t t : Realencyclopadie für prdt. Theologic u Kiiche. I. köt. Leipzig. 1879. 90. 1. Hiiisc hius P. : »Ehescbeidang.« Holtzcndorff F.: Recht sjexicon. I. k Leipzig. 1880 593. 1. Szlehlu K. : A házassági elválás joga. Bpest. 1890. 14., 17. s IÍOV. 1. .S z t e b I ó K. : A polgári házasságról. Bpest. 1893. 22. I. 18 »Ehe.« liluntschl i-B r a t e r : Dcutsches Staats-Würlerbuch. III. k. .Stuttgart u. Leipzig. 1858. 223. í. 13 Rőder A.: Grundziige des Naturrec'ats. Heidelberg. 1846. 368.1. 14 Die Moralstatistik in ihrer Bedeutitng für eme Socialethik. Erlangen. 1882. 150. 1. Bárt ha B. : Statisz ikai tanulmányok a magyar protestantizmusul. Bpest. 1890. 67. 1. Nem akarok itt azzal az észszerűtlenséggcl, azzal a már előbb is emiitett szembeötlő ellentmondással foglalkozni, a mely annak az elvnek az elismerése között, hogy a házasság a feleknek megkívánt alakban nyilvánított kölcsönös megegyezésével jön létre és a között, hogy az ilyképen létrejött kötelék felbonthatatlannak mondatik, észlelhető; azonban azt határozottsággal merem állítani, hogy azok, a kik ezt az elvet teszik magukévá, sem a házassági viszonynak igazi természetét, sém pedig a »volenti non fit injuria«-féle elvnek jelentőségét nem ismerik. E szerint a felfogás szerint a házasságot leginkább egy békóhoz, egy igához lehetne hasonlítani, a melyet magunk, saját akaratunkkal vettünk magunkra s a melytől — bármennyire érezzük is annak boldogulásunk utján való előhaladásunkban akadályként szereplő súlyát — szabadulnunk nem lehet. E szerint a felfogás szerint a házasság nem egy benső, osztatlan, az élet minden viszonyaira kiterjedő közösség, a mely az ember végnélkül való tökéletesedésének s az ember boldogulásának egy fontos előmozdítója, a mely lényegében kizárja annak a lehetőségét, hogy benne »injuriák« forduljanak elő, hogy tehát a fentebb idézett jogi elv alkalmazására itten szükség legyen s a melynek szentségét ha a házasfelek — mint Kovács P. oly szépen mondja15 — »sziveikben nem hordják: hiába mondja ki azt az egyház felbonthatatlannak! Szét fog az mállani, össze fog az omlani minden egyházi és világi törvény és hatalom dacára is.« Vájjon azok, a kik ennek a felfogásnak hódolnak, mernék-e azt állítani, hogy a házasság megkötésénél az erre lépő felek azt jelentik ki, miszerint ezt a köteléket akkor is fent fogják tartani, ha egymásban csalódtak, ha a kölcsönös becsülés és szeretet közöttük bármily oknál fogva teljesen megszűnik, ha a házasságnak — annyira nagyfontosságú — erkölcsi alapjai megsemmisültek és ha a házasság talán az egymás ellen irányuló gyűlölködésnek, merényleteknek s bűnöknek fészkévé változott ? Tegyük fel azt, hogy akadna olyan, a ki erre a kérdésre igenlően tudna felelni: vájjon az, a ki a »volenti non fit injuria«-féle szabályt helyesen felfogni és megérteni képes, merné e ebből az ilyképen megadott s nézetem szerint tévesnek tartandó feleletből azt a következtetést vonni, hogy ez a szabály a fentebb rajzolt szomorú és kétségbeejtő házasságok felbonthatatlanságára is alkalmazást nyerhet ? A >:-volenti non fit injuria«-féle elv nem absolut igazság. Byk S A. mondja,10 hogy ez csak olyan jogokról való önkéntes lemondásra vonatkozik, melyeknek tárgya a jogositott alanytól elválasztható, nem pedig olyan jogoknak a feladására, melyeknél a jogalany és a jogtárgy azonosak, ugy, hogy a kettőnek egymástól való elválasztásával maga a jog tárgynélkülivé válik. A ki képes megérteni azt az osztályozást, a mely egyfelől a személyi jogokat, másfelől a dologi jogokat különbözteti meg 17 (mely utóbbiak szűkebb értelemben vett dologi jogokra és személyes jogokra oszlanak), az tudni fogja, hogy vannak olyan jogaink, a melyek tárgyukat magában a jogosított alanyban bírják s a melyekről ebből kifolyólag sem feltétlenül, sem feltételesen lemondani nem lehet, az be fogja látni, hogy ezekre a jogokra a »volenti non fit injuria«-féle szabály ki nem terjedhet.18 Hiszen ha ez nem volna igy, akkor büntetlennek kellene máradnia annak, a ki mást, az illetőnek kívánságára, életétől megfosztana, akkor a párviadalt, melynél a bekövetkezhető eredménybe a vívók beleegyeztek, nem lehetne az állam büntető hatalma alá vonni19 s a megegyezés mellett létrejött rabszolgaságot épen u3y jogosnak kellene tekinteni, mint az öngyilkosságot. Mindezekből pedig nem következik egyéb, mint az, hogy ha meg is engednők azt, minek a józan ész határozottan ellene mond, hogy t. i. a házasság megkötésénél az erre lépő felek kötelezték magukat a házasságban — a viszonyok bármily rosszra fordulásával is — örökre benne maradni, ez által fél nem jogosították a társadalmat arra, hogy ezt a köteléket, nyomasztó súlyával akkor is reájuk kényszerítve tartsa, a mikor az már erkölcsi alapjait elvesztvén, a bűnök fészkévé sülyedt alá, mert az ilyen kötelezettségnek — bár saját akaratunkkal való — elvállalása merőben ellene mondana az ember személyiségében gyökerező lényeges, elidegeníthetetlen 15 A kötelező polgári házasságról. Kecskemét. 1893. 8. 1. 10 Rechtsphilosophie. Leipzig. 1882. 25. I. 14. j. 17 P a u 1 e r T. : Észjogi elötan. Bpest. 1873. 267. 1. ls Áhrens H. : Naturrecht. I. köt. Wien. 1870. 36S. 1. 19 V. ö Horváth O.: A párviadal történeti, jogbölcsészeti és tcteles jogi szempontból. Eperjes 1887. 79. s Köv. 1.