A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 36. szám - A kamatokról mint a keresetnek és itéletnek tárgyairól 1. [r.]

A JOG. 251 tatás valódi érdekeit szem előtt tartó nyilatkozataimat, mint a fiumei viszonyokba teljesen beavatkozott egyén, bátorkodom igazságügyi kormányunknak jóakaratú figyelmébe ajánlani a nagyfontosságú, eddig elhanyagolt kereskedelmi tengeri fiumei törvényszék telje? életképessé tételének, színvonala emelésének, prosperáltatásának céljából, és azt remélem, hogy a fiumei törvényszék vitális érdekében szavaim nem fognak maradni »vox c 1 a m a n t i s in dcsert o.« A kamatokról, mint a keresetnek és ítéletnek tárgyairól. Irta : RATVAY GYULA, eperjesi kir. tőrvényszéki aljegyző. L A jog terén alig van általánosabb érdekű kérdés, mint a kamatok kérdése. Már egymagában azon jelenség, hogy e kérdésmindenkor állandóan a felszínen tartatott, bizonyítja, hogy az emberi önzéssel összefüggő ezen kérdés megoldásáuak szüksége mindenkor létezett és tényleg felismertetett. A jogtörténet feljegyzései szerint már a legrégibb időben is kiváló súly helyeztetett a kamat-kérdésre, a minek igazolásául elég azon tényre hivatkoznunk, hogy a kérdéssel már a ó-kor legkiválóbb elméi foglalkoztak, később pedig e kérdést nemcsak az állam, de maga az egyház is különös törvényhozási intézkedések tárgyává tette. Igaz ugyan, hogy a régiek a kérdést leginkább etnikai szempontból igyekeztek megoldani s igy a megoldás rendszerint az ebből folyó va'amely elvont tételnek gyalcorlati szükség által nem indokolt eredményéül tekintendő: de azon ! körülmény, hogy a megoldás kizárólag - vagy legalább is tulnvomólag — subjekt.v szempontokból és nem a forgalmi életszükségleteinek tekintetbe vételével történt, a kérdést nem foszthatja meg politikai és jogi jelentőségétől. Ma már azomban a forgalom nagymérvű növekedtével kizárólag az ethikai szempontok nem lehetnek döntők. Lehetetlen volna azon kéilelhetlen és következetes szigort, az egyoldalú elfogultság e szülöttét, mely kezdetben a kamatszedés tilalmában, később pedig ennek fölötte túlságos korlátozásában tetszelgett, a forgalmi élet természetes követelményének tekintenünk, mert ennek éltető elemét éppen a haszon megszerzésének lehetősége képezi, ha tehát ezen lehetőséget a kamatszedés eltiltásával egyszerűen megsemmisítjük, vagy ennek tú'szigorú korlátozásával csak fölötte csekély mértékben biztosítjuk, akkor nagyon teimészetes, hogy ezzel magát a forgalmat bénítván meg, nyilván a gyakorlati élet követelménye ellen cselekedniük. De azon igyekezet, mely e tekintetben mégis némi természetes korlátok felállítására irányul, nem helyteleníthető, mert ha az öuző hírvágyat az emberi természetnek ezen, a kedvező alkalmat örömest kizsákmányoló szenvedélyét szabadjára eresztenők, akkor teljes erővel érvényesülhetvén, kész volna mindannyiszor a jogot, méltányosságot, az állam legfőbb gazdasági érdekét figyelmen kivül Lagyr.i és eltiporni, valahányszor csak a szorultságnak, könnyelműségnek és tudatlanságnak kiszámithatlan esélyei a kizsákmányolásra kedvező alkalmat nyújtanának. Manapság tehát a kamatok kérdésének megoldásánál, miutáu itt azon gazdasági szükség, hogy a haszonszerzés lehetővé tétessék összhangba hozandó azon kényszerűséggel, hogy az emberi hírvágynak ezen gazdasági szükség mérvét meghaladó ereje korlátoztassék, azon veszély fenyeget, hogy a kettő közötti kellő egyensúlynak el nem találása legkárosabb ellenhatásokat szülhet, mert tapasztalati tünemény, hogy minden nagyobb erő igy a forgalmi életben nyilvánuló megmérhetlen erő is, a mily alkalmas tapintatos és óvatos fékezés mellett áldásos működésre, épp oly alkalmas a legkisebbke tévedés vagy mulasztás fo'ytán kárhozatos munkára. Ezen követelménynek felismerése és szemmeltartása az, a mi ma az államhatalom közreműködésének legtermészetesebb és leghelyesebb irányt szabni van hivatva a kérdés mikénti megoldásában. Ahhoz azonban, hogy az államhatalom e részbeni tevékenysége üdvös legyen, nem elég kizárólag ezen általános útmumutatás, ehhez még az illető állam speciális gazdasági viszonyainak pontos figyelembevétele is kívántatik, mert a gazdasági forgalomnak alapelemei és szükségletei mindenütt mások lévén: ennélfogva az egymást ellensúlyozni hivatott s előbb említett gazdasági erőknek érintkezési pontja is mindenütt más és más a szerint, a mint a cél a tőkének netaláni tartózkodó állásából való kiragadására, vagy éppen annak ellenkezőjére, esetleg pedig a tőkeképződés elősegítésére, vagy a töke-vállalkozásnak más irányba való terelésére s hason eredmények valamelyikéuek elérésére irányul. Mindenek fölött e cél határozza meg azt, hogy itt vagy ott a haszonszerzés lehetőségének s eunek kapcsán a bírvágy kielégítésének kisebb vagy nagyobb teret lehet és kell biztositanunk ; ez teszi elkerü'hetlenné azt, hogy a kamatok kérdése — legtöbbször az általános elvek tekintetében is — az eltérő szükséglethez képes*: többé-kevésbé eltérően szabályoztassék. Innen van az, hogy soha sem indokolt, sőt természetellenes azon törekvés, mely a kamatoknak az egyes államok sajátos viszonyai alapján megoldandó kérdését minden helyre nézve egyöntetűen megoldani igyekszik, miután el nem képzelhető, hogy csak két államnak is mindenben egyenlők legyenek gazdasági viszonyai. Ezt különösen azon viszonyra való tekintette1 hozom fel, melyben e kérdés megoldását illetőleg ugy gazdasági, mint jogi tekintetekben Ausztriához állunk és e mellett azon tapasztalati tényre gondolok, hogy joggyakorlatunkban a kamatok kérdése legnagyobb részben az osztrák jogi elvek szerint szokott megoldatni, habár irott jogunk az előforduló esetre rendszerint ezen elvekkel teljesen ellentétes és sokszor egészen világos szabályt tartalmaz is. Ennek illusztrálásául mindjárt a kamatok kamatjának kérdésére utalhatunk, mint olyanra, melyre nézve gyakorlatunk mindenben egyezik az osztrák jogban követett gyakorlattal, dacára annak, hogy ez nálunk egész más alapokon van rendezve, mint az osztrák jogban. A kettő között pedig igen léuyeges a különbség, mert míg az osztrák jognak az az elve, hogy kamat után kamat nem jár (998. §.), addig a magyar jog (1868 : XXXI. t.-c. 4 §-a) a kamatok kamat jának követeihetését csak azon feltételekhez köti. melyekhez általábau a kamatkövetelés kötve van. Ennek különben teljesen magfelel az az eset is, melyet a kamatelévülési idő kezdőpontjának megállapítása tekintetében felismerhetünk. A magyar gyakorlat ugyanis e részben szigorúan az optk. 1480. § ához, ille'őleg az ennek alapján keletkezett osztrák jogi gyakorlathoz tartja magát, mely szerint az elévülés — a kamatrészletnek lejárati idejére való tekintet nélkül — mindig a véletlenül bekövetkezett bármely naptól visszafelé számítva szokott megáilapiüatní, holott az 1883: XXV. t.-c. 19. § a ettől egészen eltérő intézkedéseket tartalmaz, a mennyiben az elévülési idő kezdetét az illető kamatrészlet lejárati idejétől függőleg rendeli számítani. Elég az ahhoz, hogy akkor, midőn a felvetett kérdés bármelyik részének akár törvényhozás, akár pedig a mindenkori gyakorlat által való megoldása szükségessé válik, ne a többi jogrendszerekkel való egyöntetűség elérése legyen a czél, hanem a téuyleges szükségnek lehető kielégítése, inert csak ebben rejlik annak egyedüli módja, hogy a kérdésnek megoldása s ennek kapcsán az ez által jelentékenyen befolyásolt forgalom az adott viszonyokhoz mérten egészséges alapokra legyen fektetve. Nyilvánvaló ebből, hogy a kérdés és ennek minden része mindig csak az illető jogrendszer általános és különleges elveinek keretén belül méltatandó s azért kell, hogy a joggyakorlat esetrőlesetre a fennálló jogrendszerből vezesse le tételeit s csak ha abból útmutatást általában sem nyerhetne, támaszkodhatik az idegen jogrendszerek elveire, de akkor is minden esetben megállapítandó, vájjon a recipiálandó illető elv beilleszthető-e azon keretbe, melyet a külömbeni hazai jogelvek alkotnál; ? E részben a magyar joggyakorlatot súlyos mulasztás terheli, a mennyiben legkevésbé sem tartotta szükségesnek az elővigyázatnak itt körvonalozott szabályait betartani és éppen ez juttatta azon nem mindennapi helyzetbe, melyet legjobban a már előbb is érintett azon körülmény világit meg, hogy joggyakorlatunkra a kamatok kérdésében az osztrák jogból átvett egyes elveknek sokkal nagyobb hatásuk van, semhogy ezen egyes tételes törvényeinknek közkötelező ereje több tekintetben győzedelmeskedhetnék. Ezen mindenesetre sajnos állapotot másodsorban jogirodalmunk e részben való lanyhaságának is kénytelenek vagyunk betudni, mely a gyakorlatot e tekintetben való fejlődésében nem igyekezett gyámolítani, vezetni és nem tiltakozott az osztrák jognak gyakorlatunkra való ilyetén illetéktelen befolyása ellen, hanem ellenkezőleg a kínálkozó kedvező alkalmat megragadva és saját tekintélyével felruházva, az idegen elveket kész örömest engedte a magyar joggyakorlat testébe beolvadni. E mulasztást nem mentheti azon körülmény, hogy csupán a kamatok kérdésének megoldásától talán senkinek léte nem függ ; de kérdem, vájjon ezen ok alkalmas-e arra, hogy joggyakorlatunkban megtűrjünk oly szabályokat, melyek saját tételes törvényeink általános elve vei homlokegyenest ellenkeznek s melyek eredetileg — a minek esete ezúttal nyilvánvaló — egész más célok szolgálatára lettek megalkotva, mint saját felállított általános elveink ? Nem-e a legvisszásabb helyzetek egyike rajzolódik elénk akkor, midőn a törvénynek általános elvei valaminek a lehetőségét megengedik, sőt midőn azok valamit határozottan kívánatosnak tartanak, a gyakorlat a részletekben oly szabályokat kövessen, melyek ennek éppen ellenkezőjét vannak hivatva munkálni? Ezen állapot fenn nem tartható ; s ezért a magyar jogtudománynak minden eszközt meg kell ragadnia, hogy ezen nyilván tarthatatlan helyzetnek mielőbb vége szakittassék, a mi csak ugy érhető el, ha az eddig követett szabályok helyébe olyanok állitI tatnak fel, melyeket a felismert valódi szükség indokol és a melyek a magyar jogrendszerbe, mint egésznek szerves részei beilleszkedni alkalmasak. Ennek lehető előmozdítása képezi jelen szerény értekezésem célját, melyet azon melegen táplált óhajjal bocsátok a nyilvánosság elé: vajha sikerülne ez által a felölelt tárgy iránt a méltán megérdemlett, csak megközelítőleg is oly fokú érdeklődést kiviv| nom, mint a mily nagy előszeretettel én azt felkaroltam! Nem szándékom e helyütt a kamatok kérdését egész terjedelmében tárgyalni, hanem aunak csak egy részét szakítom ki, azt a részét, melyhez a legtöbb szó fér. A kérdés, melyet ezúttal j megvilágítani szándékozom, az : vájjon