A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 27. szám - Váltó-óvások körüli szabálytalanságok - A reformatio in peius kérdése bűnügyek felébbvitelénél

211 Váltó-Óvások körüli szabálytalanságok, j Irta : PUHÁL FERENC, nagy-kanizsai kir. közjegyző. . •,"J A ™a8Tarország: kir- közjegyzők egy részénél azon gyakorlat fej ődott ki, hogy a kir. közjegyző a váltó-óvás teljesítése alkalmá- 1 val az ovatolt személytől a váltóbeli összeget az óvásdíjjal együtt felveszi, a váltóbeli összeget az óvatoló félnek átadja és az óvásdijat magának megtartja, a nélkül, hogy ezen eljárásáról okiratot venne fel. Vannak többen, kik ezen eljárást helyesnek ismerik el és megtörtént már az is, hogy az óvást eszközlö kir. közjegyző ellen panasz tétetett a miatt, hogy az óvás teljesítése alkalmával a pénzt fel nem vette. Nézetem szerint az általam fentebb emiitett eljárás a törvénynyel ellenkezik és a kir. közjcgvzöt azon veszélynek teszi ki, hogy ellene az 1886. évi VII. t.-e. 42. §-a alkalmaztassék. Elismerem, hogy a váltótörvény szellemében, de a dolog természeténél fogva is a váltótulajdonos köteles a váltóbeli összeg kifizetését a fizetésre kitűzött határidőben akár az elfogadónál, akár a telep- vagy fizetés-helyén követelni, de a váltóbirtokosnak ezen eljárása megelőzi az óvást. Ugyanis a váltótörvény 33. §-a szerint a fizetést a fizetési napon déli 12 óráig kell teljesíteni, az óvás pedig a váltótörvény 41. §-a szerint a fizetés napján déli 12 óra után vehető fel. Ezen törvényileg megállapított két különböző batáridő eléggé tanúsítja, hogy midőn a váltó a fizetés napján délután óvatolás végett a kir. közjegyzőnek átadatik, akkor már be kellett következni annak, hogy az elfogadó déli 12 óráig a váltóbirtokos felszólítására nem fizetett, vagy a fizetés-, illetölep telephelyen fizetés végett meg nem jelent. Megtörténhetik ugyan az is, hogy a váltóbirtokos a fizetést az elfogadótól nem követeli, de ez esetben a váltótörvény 40. §-a feljogosítja az elfogadót arra, hogy a fizetés hiánya miatt az óvás felvételére rendelt határidő eltelte után a váltóösszeget a váltóbirtokos veszélyére és költségére a biróságnál letehesse. Tehát nem az óvást eszközlö közeg kezére, hanem a biróságnál teendő le a váltóbeli összeg. Pedig ha a törvény az óvást eszközlö kir. közjegyzőt ruházná fel azzal, hogy a váltóbeli összeget felvehesse, akkor ezen szakaszban azt kellett volna mondani, hogy az elfogadó a váltóbeli összeget a váltóbirtokos költségére és veszélyére az óvást eszközlö közeg kezére lefizetheti. Különben a váltótörvény 38. §-a szerint részletfizetést is ajánlhat az elfogadó és ezt a váltóbirtokos nem utasíthatja vissza ; ha tehát az óvást eszközlö kir. közjegyző a váltóbeli összeg felvételére jogosítva lenne, akkor a most említett részletfizetést sem utasíthatná vissza és a váltótörvény 39. §-a értelmében nyugtatványt volna köteles kiállítani. Mindezekre azonban a váltótörvény az óvást eszközlö kir. közjegyzet nem jogosítja fel, annál kevésbé, minthogy a váltóbirtokos a váltót egyedül és kizárólag az óvás eszközlése és felvétele végett adja át a kir. közjegyzőnek oly célból, hogy ez által viszkeresetét fentartsa és a váltótörvény 50. §-ában megemlített kamatokat, költségeket és díjakat igényelhesse. A törvényre állapított ezen érvekkel szemben azt állítják, hogy miután a váltótörvény a váltóbeli összegnek felvételét nem tiltja, a kir. közjegyzők a felek érdekében a váltóbeli összeget az óvás eszközlése alkalmával felvehetik és azt az arra jogosított fe nek kiszolgálhatják. Némileg helyeselhető volna ezen okoskodás akkor, ha a kir. közjegyzők ezen eljárásukat a váltótörvény 101. §-a szerint vezetendő jegyzőkönyvbe bevezetnék, ott a felvett díjakat felszámítanák és a váltóbeli összeg felvételéről s kézbesítéséről az 1874. évi 108. § a értelmében okiratokat vennének fel. De mivel az illető kir. közjegyzők ezen eljárásukról semmiféle okiratot sem vesznek fel, mivel továbbá a fél által fizetett díjakat seholsem számítják fel, habár ezt az 1874. évi XXXV. t.-c. 204 §-a határozottan parancsolja és mivel végre készpénzt vesznek őrizet alá és kézbesítenek a feleknek, a nélkül, hogy e részben az 1874. évi XXXV. t.-c. 108. § árak szabályait megtartanák; mindezeknél fogva az általam emiitett eljárás a törvénynyel ellenkezik és oly szabálytalanság, mely okvetlen megszüntetendő. Örömmel venném, ha e részben oly vélemény nyilváníttatnék, mely engem az ellenkezőről győzne meg. A reformatio in peius kérdése bűnügyek felébb vitelénél. Irta: ENGÉL AURÉL Budapesten. Érzelgős krirainálpolitikusok a garanciáknak azon nagy tömegét, melyekkel a modern bűnperben a vádlott helyzete körülsáncoltatik, még öregbíteni kívánják azon intézkedéssel, hogy a vádlott által egyoldalúlag igénybe vett jogorvoslatnál a felebbviteli fórum a vádlott hátrányára ne Ítélhessen, vagyis hogy reformitio in peius helyt ne foglalhasson. Az érvek, melyek ezen álláspont megerősítésére — jobbára a német doktrínában — felhozattak, azon viszonyokból indulnak ki, melyek a német bűnvádi eljárás által megalkottattak. Különös súly fekszik ezen körülményen azért, mivel a második fórum előtti tárgyalások a t Ijes szóbeliség és közvetlenség alapján vanak szabályozva — oly vívmányok, melyek nálunk egyelőre a kívánságok sorába tartoznak. Jelen viszonyainknál, midőn a felebbviteli bíróság holt aktából itél, nem létezik garancia, mely túlságos volna. Elvárható lévén azonban, hogy reformált bűnvádi eljárásunkban a kir. tábla előtti tárgyalás, mint második szóbeli főtárgyalás fog szerepelni, hogy tehát processzualis viszonyaink nagyjában meg fognak egyezni a német birodaloméival, számolhatuuk a német doktrína érveivel, mint oly argumentumokkal, melyeket de lege ferenda tekintetbe kell, hogy vegyünk. Konstatálható mindenekelőtt az, hogy a szakemberek számszerű többsége a reformatio in peius ellen foglal állást, úgy hogy a német bűnvádi eljárás tervezetének szakbizottsági megvitatásánál T h i 1 o porosz képviselő méltán állíthatta : »Es ist ein kriminalpolitisch allgemeiu anerkannter Grundsatz, dass ein eiuseitig ergriffenes Rechtsmittel eine reformatio in peius zu Ungunsten des Beschwerdeführers nicht zur Folge habén könne«.' Ehhez képest tényleg a német partikuláris törvényhozások túlnyomó része nem adott helyet a reformatio in peiusnak. Meggondolandó azonban, hogy abban az időben az emiitett legislatiók körülbelül azon ma elmaradtnak nevezendő ponton állottak, melyet a magyar bűnvádi eljárás még most is oly nehezen bir csak elhagyni. A motívumok közt, melyek a reformatio in peius állítólagos teljes elvetendősége mellett felhozatnak, ott szerepelnek első sorban a humanitási tekintetek.2 Nem szabad — mondják a filantrópok — visszariasztani a vádlottat a jogorvoslat igénybevételétől a r. i. p. lehetősége által. Nos, azon vádlott, ki ártatlannak érzi magát, vagy ki tudja, hogy támogattatik valamely enyhítő körülmény által, melyet az elsőbiró kellőleg nem méltá nyolt, bátran felebbezhet. Ha pedig frivol, úgyszólván va banquefelebbezéseknek a r. i. p. lehetősége által eleje vétetik, ugy ez a jogszolgáltatás szempontjából csak örömmel üdvözölhető. Az érzelgős, szentimentális felfogás itt is, mint a büntetőjog minden terén könnyen egyenesen nevetségessé válhatik, s találóan jegyzi meg Brachvogel, 3 hogy ezen szempont konzekvens keresztülvitelénél talán tanácsosnak mutatkoznék eltörölni az államügyésznek a német birodalomban fennálló ama' jogát, hogy egy heti határidőn belül hozzájárulhat a vádlott felebbezéséhez, mert ez lehetővé teszi a r. i. p.-t s igy netán megkeserítheti a vádlottnak a felebbezés jótéteményét. Schwarze* és Kleinfeller a r. i. p. határozott ellenzői tiltakoznak különben az ellen, hogy az tisztán emberbaráti okokból ne alkalmaztathassák. Lássuk, hogy áll a kérdés a jogi konstrukció szempontjából. A felebbvitel a jogorvoslat egyoldalú megragadása esetében, tisztán a fél tetszésétől függ ; ellentmondás volna egyrészt alárendelni a jogorvoslati eljárás lehetőségét és terjedelmét a fél érdekének, másrészt koncedálni oly eredményt, mely ép ezen érdekkel homlokegyenest ellenkezik. Avval szoktak ez ellen érvelni, hogy a bünper közjogi természetű, s a közjogban az állami közegek mikénti funkciója nem rendelhető alá magánérdeknek és magánakaratnak.5 Ez azonban merőben formális és önkényes okoskodás. Első sorban vannak, kik kétségbe vonják a bünper közjogi természetét, s csak formáját tartják a közjog terén alkalmazott formákkal megegyezőknek. Ez ugyan nézetem szerint a jogencyclopaediai rendszer szempontjából nem helyeselhető, de viszont ugy hiszem nem helyes az egész büntetőjogra és bünperre rányomni pur et simple a közjogi jelleget, már csak azért sem, mert nem kell elfelednünk, hogy e rendszerben benfoglaltatnak az inditványi deliktumok is. Másrészt még, ha minden korlátozás nélkül el is fogadjuk a fenti dedukció propositio majorját, még ha el is ismerjük közjoginak az egész bünpert, akkor is öreg hiba, vastag jogászi tévedés, ha valaki egy legislacionális újítás vagy változtatás ellen avval argumentál, hogy a reform nem fér bele a fennálló rendszer keretébe, nem egyezik meg az uralkodó doktrinális nézetekkel. Olyan eljárás volna ez egy törvényhozó részéről, mintha egy festő azért festene egy képet kelleténél kicsinyebbre, mert van egy ócska kerete, melybe e képet okvetlen bele akarja illeszteni. Ki kell kelnünk az ily álláspont ellen a jog minden terén, de különösen a büntetőjogban. Mert ott, hol mint a magánjogban, tervszerűen, joghatályukkal folytán számolva viszik végre az emberek a jogi cselekményeket, még ragaszkodhatunk az alakszerűségekhez, mivel azokat előzetesen előírhatjuk; ezt a büntetőjogra alkalmazni azonban végzetes hiba, mert eltéríti a büntetőjogot és a büntetőjogszolgáltatást kellő irányából, s megakadályozza céljának elérésében. Ettől a szemponttól tehát tökéletesen eltekintve a dolog következőkép áll: A (nem inditványi) bűnperben a sértett jogrendet az államnak egy közege, az államügyész képviseli, kiben az államnak okvetlen és feltétlenül meg kell biznia. Nem hallatszott még eddig, sem nálunk, sem egyébütt panasz az iránt, hogy a vádhatóság képviselői túlenyhék s kelleténél lágyszivűbbek lettek 1 Hahn, Materialien 1,025. old. 2 V. ö. Hepp és Arnold a »Gerichtsaalc 1858. évfolyam 211. s. k. 1. 3 Zeitschr. f. d. ges. Strafrechtswissenschaft 1893. évfolyam 206. s. k. 1 1 »GerichtssaaL 1862. évf. 290. 1. 5 Ortloff: »Das Strafverfahren in seinen leitenden Grundsátzen.Jena 1858.