A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 27. szám - A közbűntettesek kiadatására nézve Magyarországban érvényes jogszabályokról

212 A JOG. volna. Ha tehát az államügyész a vádat elejti, az ítéletbe belenyugszik, vagy a vádlott javára felebbez, akkor a vizsgálat és tárgyalás folyamán a legskrupulózusabb szigor, de egyszersmind a valószínű igazság folytonos tekintetbevétele mellett azon meggyőződésre jutott, hogy büntetendő cselekmény nem követtetett el, vagy hogy az Ítélet épen megfelelő, illetve kelleténél szigorúbb. Ne legyünk már most császáribbak a császárnál. A fellebbezéshez való hozzá uem járulásnál még szó lehet az ügyész mulasztásáról, s ekkor a jogrend garanciája szempontjából még koncedálhatjuk a reformatio in peiust. Ott azonban, hol az ügyész, úgyszólván kivetkőzve ügyészi jellegéből, a vádlott mellett foglal állást, az első fórum ítéletének szükségkép oly igazságtalanul súlyosnak kell lenni, hogy egy r. i. p. — mely ily körülmények közt egyáltalában nem is valószínű — a törvény által sem engedendő meg. De még a r. i. p. teljes megtagadása esetén sem helyeselhető Schwarze ama kívánsága, hogy a szigorú konzekvencia törvényei szerint a közvádló által egyoldalúlag megragadott felebbezés esetén reformatio in melius ne legyen lehető. Tagadhatlan ugyan, hogy papiroson már csak a szimetria kedveért jó benyomást tesz a vádlott és a vádhatóság jogai közt ez esetben látszólag fennálló teljes paritás. De valóságban a vádló által képviselt érdek egészen más természetű, mint az, melynek folytán a vádlott eljár. Sokkal nagyobb és sokkal súlyosabban érezhető baj a vádlottra nézve, ha az anyagi igazságtól, vagyis a deliktumnak épen megfelelő büntetés-kiszabástól a vádlott hátrányára térünk el, mint az államra, a megsértett jogrendre nézve az, ha az eltérés ellenkező irányban történik. Még a kriminálpolitika hideg mérlegelése előtt is megáll az a tétel, hogy inkább mentessék fel száz bűnös, mint Ítéltessék el egy ártatlan, mert egyetlen utólag napvilágra jutott igaztalanul kiszabott és végrehajtott ítélet többet árt azon tekintélynek, melylyel a jogrend védelmezői — a bíróságok — bírnak, s így a jogrendnek magának, mint számtalan túlenyhe. B rachvogel,11 ki a r. i. p. leghevesebb ellenzői közé számit, ezen álláspontja megerősítésére néhány — notabene fiktív — esetet közöl, melyben a r. i. p. nem válnék be. így pl. ha a felső bíróság máskép minősiti a deliktumot, 7 mint az alsó, s a felső bíróság szerint fenforgó deliktumra nem volna alkalmazható a btk. értelmében azon büntetési nem, melyet az alsó bíróság saját minősítése alapján kimondott; ez esetben szerinte teljes felmentésnek kellene helyet foglalni. Nehézség támadna továbbá a rövid tartamú szabadságvesztés-büntetéseknek magasabb összegű pénzbüntetéssé való átalakításánál, mert egyesek esetleg szivesebben viselnek el egynéhány napi vagy heti fogságot, semmint hogy egy — viszonyaikhoz képest — magas pénzösszeget fizessenek. Kérdéssé válik itt, hogy mi a peius ? Ezen és hasonló — esetleg ad libitum szaporítható — fiktív esetek, melyek némi inkonvenienciákra alkalmat adhatnának, a bíróság által kellő tapintattal, az egyénhez mérve az intézkedést, minden komolyabb fennakadás nélkül eldönthetők és különben az idevonatkozó eljárási főelvek legislative is megállapíthatók. De még ha ily minden esetben egyaránt beváló elvek meghatározhatók nem is volnának, ez oly csekély hiba, mely miatt az egész intézmény létjogosultságához és helyességéhez, kétely egyáltalában nem fér. Ily körülmények között a r. i. p.-ra vonatkozólag javaslatunk de lege ferenda oda menne, hogy a vádlott által egyoldalúlag igénybe vett felebbezés esetében r. i. p.-nak hely adassék; akkor azonban, ha a közvádló államügyész a vádlott javára fellebbez, az feltétlenül kizárassék. Célszerűnek látszik azonban evvel kapcsolatban alkalmazásba venni egy más intézményt, mely biztosítja az ügyész helyzetét bizonyos kijátszások ellenében: a beneficiura adhaesionist, mi abban áll, hogy az appellatio bejelentési határideje az ügyész számára hosszabb, mint a vádlott részére, ugy, hogy az ügyész, ha ezt kívánatosnak tartja, a vádlott felebbezéséhez a maga részéről mindenkor hozzájárulhat. Meg vannak evvel akadályozva oly esetek, hogy — hol, mint Németországban a fellebbezési határidő mindkettőre nézve egyforma — a vádló és védő közösen az ítéletben való megnyugvásban egyeznek meg, s aztán a védelem utolsó percben mégis appellatiót jelent be, melyhez az ügyésznek már nincs ideje hozzájárulni. Ezen intézmény érvényben volt a német partikuláris törvényhozások egynémelyikében (Hannover,8 régebben Badens bevétetetett az 1851-ki porosz javaslatba is.10 így intézkedik azonkívül a Code d'instruction criminelle is. Mindezek szerint a r. i. p. lenne — mindig feltéve, hogy a második fórum előtti tárgyalás újólagos szóbeli főtárgyalás — a szabály, a beneficium adhaesionis az ügyészség álláspontjának kifejezett megerősítése, míg a vádlott hátrányára az ítélet csak az ügyészségnek a vádlott javára való fellebbezésénél nem változtatható meg. ,; Zeitschrift f. d. ges. Strafrechtswissenschaft XIII. évf. 2. füz. 7 Ezen esetet különben L o e w e is közli kommentárjában (313. §. 2. jegyzet). s 212. §. 5 110., 116., 281. §§. 10 237. §. A közbűntettesek kiadatására nézve Magyarországban érvényes jogszabályokról. í Bizonyára érdekelni fogja a gyakorlat embereit, hogy hitelesen tájékozva legyenek azon szabályok felett, melyek mellett történik a bűntettesek kiadatása külfölddel szemben honosokra nézve. Közöljük tehát a következőket: Magyarországban a kiadatásra nézve a büntető törvénykönyv (1878. évi V. t.-c.) 9., 10. és 17-ik § ai és a kihágási büutető törvénykönyv (1879. évi XL. t.-c.) 14 ik §-ai tartalmaznak intézkedéseket. A kiadatásra nézve ezek szerint első sorban az államszerződések irányadók. Az államszerződések érvényéhez azok törvénybe iktatása szükséges. Azokkal az államokkal szemben, a melyekkel szerződés áll fenn, a kiadatás csak az abban felsorolt cselekvényekért és az abban megszabott feltételek mellett engedélyeztetik. Máig a következő kiadatási szerződések vannak a magyar törvényhozás által törvénybe iktatva : Svéd-Norvégországgal 1868. június 2-án kötött szerződés (1871. évi XXIV. törvénycikk!. Olaszországgal 1869. február 27-én kötött szerződés (1871. évi XXVI. törvénycikk). Montenegróval 1872. szeptember 23-án kötött szerződés (1873. évi XXV. törvénycikk). Nagybritaniával 1873. december 3-án kötött szerződés (1874. évi II. törvénycikk). Oroszországgal 1874. október 15-én kötött szerződés (1875. évi XXXVIII. törvénycikk). Németalfölddel 1880. november 24-én kötött szerződés (1881. évi XVIII. törvénycikk). Belgiummal 1881. január 12-én kötött szerződés (1881. évi XIX. törvénycikk). Szerbiával 1881. május 6 án kötött szerződés (1882. évi XXXIV. törvénycikk). Luxemburggal 1882. február 11 én kötött szerződés (1882. évi XXXVII. törvénycikk). Brazil iával 1883. május 21-én kötött szerződés (1881. évi XXXVII. törvénycikk). Monacóval 1884. február 22-én kötött szerződés (1887. évi VI. törvénycikk). Később kötött és törvénybe iktatott pótszerződés által fentartattak, illetve törvényerőre emeltettek a következő szerződések : az amerikai Egyesült-Államokkal 1856. július hó 3-án kötött szerződés az 1870. szeptember 20-án kötött és az 1871. évi XL1II. törvénycikkbe iktatott szerződés által, és a Franciaországgal 1855. november 13-án kötött szerződés az 1869. február 12-én kötött és az 1871. évi XXV. törvénycikkbe iktatott szerződés által. Azokkal az államokkal szemben, a melyekkel törvénybe iktatott szerződés nincs, a kiadatás engedélyezését a viszonosság szabályozza. A viszonosságnál irányadó elv, hogy politikai bűntett vagy vétség vagy ilyennel kapcsolatos büntetendő cselekményért kiadatásnak helye nincs és hogy viszonosság feltétele alatt is csak oly közönséges bűntett vagy vétség miatt engedélyezhető kiadatás, a mely bűntett vagy vétség valamely fennálló szerződésben kiadatási bűncselekménynek van nyilvánítva. A kiadatási ügyekben követett eljárás rendeleteken és gyakorlatokon alapszik. Az ez idő szerint hatályban levő rendeletek és gyakorlat szerint — a melynek alapjául részben a már hivatkozott nemzetközi szerződésekben foglalt eljárási szabályok szolgálnak — a kiadatás iránt az eljárás akkor indíttatik meg, ha a kiadatást kérő állam bírósága által hozott ítélet, vád-alá-helyezési határozat vagy elfogatási parancs, vagy ezekkel egyenlő hatályú határozat van a megkereséshez csatolva; a megkeresés pedig rendszerint diplomatiai uton eszközlendő. Előzetes letartóztatásnak azonban postai vagy távirati uton, de rendszerint szintén diplomatiai közvetítés mellett küldendő olyan értesítés alapján is helye van, a mely a kiadatni kért egyén ellen hozott elfogatási parancs létezését tudatja. A kiadatási megkeresésről a közös külügyministerium által az igazságügyminister értesittetvén, ez utóbbi — a mennyiben a kérelem első látszatra nem mutatkoznék megtagadandónak — az iratokat a kiadatni kért egyén állítólagos tartózkodási helyére nézve illetékes kir. ügyészhez juttatja, ki mindenekelőtt az illetőnek letartóztatása iránt intézkedik. Ha a kiadatni kért egyénnek tartózkodási helye közelebbről jelezve nincs, az esetben az igazságügyminister a kiadatási kérelemről a belügyministert értesiti, ki annak köröztetése iránt intézkedik; letartóztatása esetén az illető az elfogatási helyre nézve illetékes ügyésznek vagy bíróságnak átadatik. A, kiadatni kért egyén elfogatása után a kir. ügyész a sommás nyomozat megejtése iránt tesz indítványt az illetékes kir. törvényszéknél. A kir. törvényszék ezen nyomozatot vizsgálóbíró útján teljesítteti.