A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 26. szám - Az ügyvéd kenyere - A nemzeti vagyon becslése

A J hí a keresztelő lelkész a keresztelési bizonylatot az illetékes lelkészhez az észrevétellel már áttette. A vád tárgyát képező esetekben pedig a vádlott a keresztelési bizonylatokat át nem küldvén, az adatokat csakis a saját hitfelekezetének az anyakönyvébe vezette be, arról kivonatokat adni tehát csak neki van módjában, a mi egyszersmind a fentebbiek szerint kötelessége is. Vádlott az előadottak szerint hivatali kötelességének teljesítését többszörösen megtagadta ugyan ugy a magánfelekkel, mint a vizsgáló bíróval, sőt a vallás- és közoktatásügyi ministerrel szemben is; mégis, minthogy a vádlott saját nyilatkozata szerint el van határozva, hogy az emiitett és a kifejtettek szerint közhivatali kötelességét képező ténykedéseket, saját egyházának hitelvéből kifolyó meggyőződéséből, nemcsak hogy eddig nem tette, de ezentúl sem fogja teljesíteni, minthogy ezek szerint ténykedéseit egy és ugyanazon egységes akaratelhatározás következményeként folytatólagosan és minden alkalommal egyforma indokolással követte el: a kir. itélő tábla a hivatali kötelesség teljesítésének az összes vádbeli alkalmakkor történt megtagadását folytatólagosan elkövetett egy cselekménynek tekintette. Mindezekhez képest az elsöbiróság Ítéletét a minősítés tekintetében ezekből az indokokból változtatta meg. A büntetés kiszabását illetőleg a kir. itélő tábla enyhítő körülménynek vette azt, hogy ténykedését mindannyiszor vallási túlbuzgóságból és elfogultságból követte el, súlyosítónak és pedig nyomatékos súlyosítónak pedig azt tekintette, hogy hasontermészetű cselekményért már büntetve volt s így vádlott a hivatali kötelességének ' eljesitését, egy akaratelhatározásból kifolyólag, de konok következetességgel többszörösen és többféle módon megtagadta, ugyanazért a B. T. K. 92. §-ának az elsöbiróság által történt alkalmazását mellőzte és a büntetést a 480. §. alapján fogházban szabta ki. A B. T. K. 484. §-ában meghatározott mellékbüntetés, a viselt hivatal elvesztése, a bűnvádi gyakorlat szerint (42. sz. curiai döntvény) a B. T. K. 54. §-a alapján sem lévén mellőzhető, azért a kir. itélő tábla ezt is kiszabta, magától értetődvén azonban, hogv ez csakis közhivatalának elvesztésére vonatkozik. (1892. nov. 2-áii 2,129. sz.) A m. kir. Curia: Mindkét alsóbbfokú bírósági Ítélet részben megváltoztattatik, vádlott három rendbeli, a B. T. K. 480. §-ába ütköző hivatali hatalommal való visszaélés vétségében, továbbá öt rendbeli, a vallás- és közoktatásügyi ministernek 1890. február 26-án 10,086. sz. alatt kelt rendeletébe ütköző kihágásban mondatik ki bűnösnek, a hivatali hatalommal való visszaélés vétségei miatt a B. T. K. 480. és 102. §§-ok alapján, a 92. §. alkalmazásával mindegyik vétség miatt 50 frt s igy a 3 vétség miatt összesen 150 frt, a ministeri rendeletbe ütköző kihágások miatt ezen rendelet 4. pontja alapján egyenkint 20 frt s igy 5 rendbeli kihágás miatt 100 frt pénzbüntetésre ítéltetik, mely pénzbüntetések 15 nap alatt végrehajtás terhe mellett fizetendők és az 1892: XXVII. t.-cikkben kijelölt célra fordítandók, behajthatlanság esetében pedig a hivatali hatalommal való visszaélés vétségei miatt megállapított pénzbüntetések 10 forintonkint 1—1 napi fogházra, a ministeri rendeletbe ütköző kihágások miatt megállapított pénzbüntetések 10 forintonkint 1—1 napi elzárásra változtatandók át. A viselt hivatal elvesztésének kimondása mellőztetik. A vizsgáló biró megkeresésére megtagadott anyakönyvi kivonatokra nézve hivatali hatalommal való visszaélés vétsége miatt emelt vád alól vádlott felmentetik. A bűnügyi költségek iránt való rendelkezésére nézve a kir. itélő tábla ítélete helybenhagyatik. Indokok: A kir. itélő táblának vádlott beismerésével és az eljárás adataival megegyező ténybeli megállapításai a kir. Curia részéről is helyeseknek ismertetnek fel. Az ügy elbírálásánál első sorban megoldandó az a kérdés, törvényes-e a vallás- és közoktatási ministernek 1890. február 26-án 10,086. sz. a. kelt rendelete, mely tekintettel az 1868 : LM. t.-c. 12. §. rendelkezésére, a vegyes házasságból származó gyermekekre vonatkozó anyakönyvvezetés iránt intézkedik. E rendelet az 1879 : XL. t.-c. 1. §-ára való hivatkozással, az abban foglalt rendelkezések megszegését kihágásnak minősiti és arra büntetést szab. A most felhívott törvénycikk 7. §-a az 1. §. alapján kiadott ministeri rendeletre vonatkozólag kimondja, hogy az a törvénynyel összeütköző intézkedést nem állapithat meg. Megvizsgálandó tehát, hogy a kérdéses ministeri rendelet,_ a mennyiben arra célzó intézkedést tesz, hogy midőn a lelkész vegyes házasságból származó oly gyermeket keresztel meg, ki az 1868 : LIII. t.-c. 12. §. rendelkezése szerint más hitvalláshoz tartozik, a keresztelési bizonylat az illetékes lelkész kezeihez jusson s az ily gyermekre vonatkozó anyakönyvvezetés és az azzal összefüggő további ténykedés az utóbbi lelkésznél történjék, összeütközik-e az 1868 : Lili. t.-c. 12. §. rendelkezésével? Mielőtt 1868-ban a törvényhozás a vegyes házasságból származó gyermekek vallási hovátartozandósága iránt intézkedett, a magyar állam területén e tárgy körül két egymástól tartalmilag eltérő törvény volt hatályban. A szoros értelemben vett Magyarországban 1,790/91. XXVI t.-c. és az ország erdélyi részében az 1791 : LVII. t.-c. OG. 103 Az előbbi törvény a vegyes házasságból származó gyermekekre nézve parancsolólag kimondja, hogy azok a katholikus vallást tartoznak követni és e szabály alól azt az egy kivételt engedi, hogy ha az anya katholikus, a fiúgyermekek az apa vallását követhetik. Az utóbbi vagyis az erdélyi törvény hasonlólag parancsolólag azt állapítja meg, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek közül a fiuk az apa, a leányok az anya vallását tartoznak követni, a törvény parancsoló jellegének kiemeléséül hozzáadva azt, hogy az azzal ellenkező szerződések hatálylyal nem bírnak. A két' törvényt tehát, bár tartalmára nézve egymástól eltér, de abban mint alapelvben megegyezik, hogy mindkettő a vegyes házasságból származó gyermekek vallásának meghatározását kivonja a szülők rendelkezése alól s helyébe az állam akaratát állítja; a magyarországi törvény mindazonáltal az alapelvtől eltérő azzal a kivétellel, miszerint megengedi, hogy a nem katholikus apának fiúgyermekei, apjuk vallását követhetik. Az 1868-ik évben a vallásfelekezetek közti viszonyok rendezése iránt benyújtott kormányjavaslat 13. §-a, a vegyes házasságból származó gyermekek vallása iránt más, az akkor érvényben volt, fentvázolt törvényeknek vezérelvétől eltérő alapon akként kivánt intézkedni, hogy ily gyermekek vallása iránt a szülők akarata legyen irányadó. A törvényhozás azonban nem tért el az addig érvényben volt törvényeknek attól az elvétől, hogy e gyermekek vallását nem a szülők akarata, hanem a törvény állapítsa meg. Igy keletkezett az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-a, mely szem előtt tartva a vallásfelekezeteknek az 1848 : XX. t.-cikkben megállapított egyenjogúságát, kimondja : hogy a vegyes házasságból származó gyermekek közül a fiuk atyjoknak, a leányok anyjoknak vallását követik és a törvény parancsoló jellegének nagyobb nyomatékkal való kifejezéséül hozzáadja, hogy »a törvénynyel ellenkező bármely szerződés, téritvény vagy rendelkezés érvénytelen«. Tekintve már egyrészről a törvény parancsoló rendelkezését, másrészről azt, hogy e törvény nemcsak egyeseknek a vallásra vonatkozó viszonyait, hanem magok a vallásfelekezetek közötti viszonyokat is szabályozza, s tekintve továbbá azt, hogy az anyakönyvek a felekezeteknek képezik tulajdonát és arra is szolgálnak, hogy ezek saját híveiknek viszonyait nyilvántartsák, nem forog fenn kétség az iránt: hogy a ministeri rendelet, melynek intézkedései azt célozzák, hogy a vegyes házasságból származó gyermekekre vonatkozó anyakönyv annál a lelkésznél vezettessék, a kinek a felekezetéhez a gyermek az 1868. évi LIII. t.-c. 12. §-a szerint tartozik, e törvénynyel ellentétben nem áll. Épen azért nem áll ellentétben a ministeri rendelet az 1827 : XXIII. t.-cikkel sem, mely az anyakönyveket az illető lelki pásztorok által rendeli vezetendőknek, mert miután Magyarországban a vegyes házasságból származó gyermekek vallása iránt e törvény hozatala idejében is, miként ez fenn már kifejtetett, az 1790/91. XXVI. t.-c. parancsoló módon intézkedett és miután a törvényhozás az anyakönyvek körüli intézkedéseinél csak abból a feltevésből indulhatott ki, hogy a vegyes házasságból származó gyermekekre vonatkozó anyakönyvvezetés a helyi viszonyok által netán előidézett, egyes kivételes esetektől eltekintve, a most idézett törvénycikkel összhangzásban áll, az illető lelkipásztor alatt ama törvény mást, mint azt a lelkészt nem érthette, a kinek felekezetéhez a gyermeknek tartozni kellett. A rendelet törvényessége ellen felhozatik még, hogy az az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-ára büntető sanktiót állapit meg, holott a törvényhozás a törvényt ily sanktióval felruházni nem akarta, mig másfelől az állíttatik, hogy ama törvényt az 1879 : XL. t.-c. 53. §-a ily sanktióval már ellátta. A jelen bűnügy keretén kívül esik az utóbbi vélemény helyességét bírálat tárgyává tenni. A rendelet tartalma azonban megcáfolja azt, mintha az az 1868 : LIII. t.-c. 12. §-át látná el büntető sanktióval. A rendelet a keresztelő lelkész ténykedését, a keresztelést, a kereszteltnek a keresztelő lelkész anyakönyvébe bevezetését érintetlenül hagyja, rendelkezése és tilalma a keresztelő lelkésznek ama ténykedést követő magatartására vonatkozik, — kihágásnak ez utóbbi magatartását minősiti, ezt rendeli bűntettetni, mindez pedig épen nem jelenti azt, hogy az által az előbb idézett törvény helyeztetnék büntető sanktió alá. A ministeri rendelet törvényessége elbírálásánál megvizsgálandó továbbá az, nem megy-e túl azon a körön, a melyet az 1879. XL. t.-c. 1. §-ának végkikezdése a kihágást állapító ministeri rendeletnek kiszab. Az idézett törvény e tekintetben azt határozza, hogy a ministeri rendelet csupán valamely renderi tilalomnak vagy rendelkezésnek megszegését minősítheti kihágásnak. A szóban forgó rendelet intézkedései azonban nyilván rendőri jelleggel birnak. Ugyanis az anyakönyvek rendeltetése állami szempontból az ország lakosainak személyi állapotára vonatkozó adatoknak és ezek között a számos jogviszonyra befolyással biró vallásfelekezeti hozzátartozandóságnak nyilvántartása, a rendelet pedig csak oly praeventiv természetű intézkedéseket foglal magában, melyek e nyilvántartás megzavarásának megelőzésére irányulnak. A rendelet törvényessége ellen az itt tárgyalt szempontból emelt kifogás voltaképen arra alapittatik, hogy az nem közbizton-