A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 13. szám - Észrevételek a sommás eljárásról szóló törvényjavaslatra

A J OG. 101 tekintve a különböző ajkú nemzetiségeknél, a hol a jegyzőkönyvi hivatalos nyelv különbözik a tanú nyelvétől, a hol tehát folyton fordítási munkát is kell a bírónak végeznie — akkor egy tanúkihallgatáson a bíróság egy napon át is elrágódik, ez pedig a gyorsasággal homlokegyenest ellenkezik. Ha pedig a gyorsaságnak nem áldozható fel az, hogy a jelenlévő többi s ugyanazon ténykörülményeket igazolandó tanú a már kihallgatás alá vett tanú vallomása által informáltassék, a mit pedig a gyakorlatomban eddigelé nem tapasztaltam, szükségesnek tartanám oly módosítását legalább a szövegnek, hogy az ugyanazon egy ténykörülményt igazolandó tanuk együttlétében a kérdések intézhetők legyenek ugyan, de a vallomás kivételében elkülönítve maradjanak. Ugyancsak nem tartom nézetemmel megegyezőnek a 86. §. rendelkezését. A 14. életévöket betöltött személyek, különösen "a felvidéki tudatlan népnél olyanok, a kik természetileg képteleneK a tanúskodásra és igy a meghiteltetésre sem alkalmasak. Helyesebbnek gondolnám a perrendünk 191. §-ábau meghatározott minimalis kortartamot. Igaz ugyan, hogy a §. jogot ád a bírónak meggyőződhetni a felhívott tanú értelmiségéről, de épen ennek megállapítása sokszor akadályokba ütközhet s igy lassítja az eljárást. Utalok e tekintetben a kormány azon bölcs intézkedésérc, hogy az ujoncelőállitási év meghosszabbíttatott egy évvel, mert a 19. életévöket betöltött egyének testileg fejletlenek, tehát a tekintetben estünk, már pedig természeti törvény az, hogy fejletlen testben rendszerint a szellem is az. A bíróságok pedig oly személyek megidéztetésével, kitünvéu a szellemi fogyatkozás, illetőleg fejletlenség, hiába való, célhoz nem vezető munkát fognak végezni, emezek pedig épen ugy hiábavalóan zaklattatni és rendes megélhetésüket biztosító munkától elvonatni. De továbbá nem tudom helyes indokát annak, hogy a tanú meghiteltetése csak akkor maradhat el, ha vallomása jelentéktelen, vagy hitelt az esküvel való megerősítés dacára sem érdemelne. Ezen intézkedése a §-nak szintén olyan, mely nem gyorsítja az eljárást, hanem ellenkezőleg alaptalanul lassítja. A peres feleken nem történhet jogsérelem, ha a tanú meghiteltetése mellőztetik, bármilyen fontos legyen is vallomása, ha ők magok annak hitelt adnak, a tett állításait valóknak elismerik. Annak meghatározása pedig, hogy jelentéktelen-e a vallomás, avagy általában figyelmet nem érdemló — nehéz lehet sok esetben és viszonylagos, mert a felfogás különféle és minek tétessék ki a per bírósága annak, hogy esetlegesen a felebbviteli bíróság intézkedése folytán a tanút újból megidézze s meghiteltesse, ezáltal pedig magának nem indokolható munkát okozzon, az eljárást húzza és a tanú zaklattassék, a ki p^dig annak fejében a peres hivatkozó fél sokszor a legjobb akarata dacára is kellő kárpótlást nem nyer, mert a , szabadság drága, annak élvezetében pedig korlátozva van. Ily hasonló munkától igyekezvén az elsőfolyamodású biróságok megmenekülni és igen helyesen, fejlődött ki azon gyakorlat, hogy a peres felek által felhívott tanuk kihallgatása mindig elrendeltetett és foganatosíttatott, habár az első fokban eljáró bíróság a tanút oly ténykörülményekre látta is felhívottnak, melyeket az ő felfogása szerint mellékeseknek s talán figyelembe sem vehetőknek tartotta. A törvényjavaslat 94. §-a tulajdonképen a következő §-ban eltörlött főesküt tartja fenn, mint egyik bizonyítási módot. Igaz, hogy a §. szerint alakilag ugy jelentkezik a peres fél mint tauu a hit alatti kihallgatásával, csakhogy azonban mégis csak peres fél s igy lényegben az esküje főeskünek s nem pedig tanúi eskünek tekintendő. Az eskü általi bizonyításnak elejtése csak látszólagos, lényegében pedig meg van az, alaki tekintetben tér el, a mennyiben nem formuláztatik. A peres fél esküje csak akkor képez a tartalom tekintetében bizonyítékot, ha az ellenfele kérte hit alatti kihallgatását. A. főeskü is eddig csak akkor érvényesülhetett mint bizonyíték, ha az megajánl tátott. Nézetem szerint a szabad méltánylási rendszerrel össze nem egyeztethető az ilyen bizonyítási mód, mert tulajdonképen a biió szintén csak kötve van az ellenfél akarata által; miért helyesebbnek vélném azt, hogy a biró tekintet nélkül arra, hogy az ellenfél kérte-e, vagy sem az ellenfelének hit alatti kihallgatását, azt megrendelhetné s ekkép a hit alatt meghallgatott fél, ennek következtében teljes perbizonyitékot létrehozna. Mert az egyház nyomán a szabad bizonyítási perrendek is elvként elfogadják azt, hogy a mi esküvel már be lett bizonyítva — az már többé vita tárgyát nem képezheti. Nem engedi meg az eskü szentsége sem, hogy a felett szabad logika szerint mérlegeljen a biró, teljes avagy nem teljes bizonyiték-e ? Az eskü általunk, szentnek tartatik s ez mentette meg a római in jure eskü erejét. Én tehát részemről elejteném a bizonyításnak e módját végképen, mert a peres fél kihallgatásába jogi jelenségek is becsúszhatnak, holott az eskünek, ha csak a rómaiak perrendében foglalt bizonyítási módot resignálni hajlandók nem vagyunk, a jogi ténykörülményekre, vagyis az élet azon jelenségeire kell vonatkoznia helyesen, a melyek valamely jog keletkezését, vagy megszűntét eredményezik; mert továbbá tagadhatatlan az, hogy az eskü az anyagi jog tekintetéből igen gyanús bizonyítási eszköz miután nem vonatkozik az a vitás ténynek valódiságára, hanem az érzéki tudomásra,, ez pedig az anyagi jogra helyesen befolyást nem gyakorolhat. Ámbár a törvényjavaslat szerinti eskü egyezségi természetű, mindazonáltal veszélyesnek tartom, bármennyire alkalmasnak látszik is a peres vitás kérdések végeldön| tésére, mert a hamis eskübe könnyen belemehet a fél, esküt ' tévéu jogra, a mi igen sok esetben a legjobb akarat mellett sem választható el a ténykörülménytől, az érzéki tudástól. Ilyen esetben pedig az ügy végleg gyakorlatilag nincs befejezve, mert egy j más ügynek keletkezését adja s olyannak, melynek hordereje I százszorta nagyobb. A gyakorlati haszon az lenne, hogy gyorsabb eljárást eredményezne, egyszerűbbé téve azt. A gyakorlati szempontból mindig oda kell hatnunk pedig, hogy az eljárás ne complikáltabb, hanem minél egyszerűbb legyen, mert csakis a minél egyszerűbb, a laikus által is könnyen magáévá tehető perrend mellett érvényesül az anyagi igazság, törvényjavaslatunknak I pedig ez egyik elvét képezi. Birói határozatok. En egyáltalában nem vagyok barátja a részleges intézkedéseknek s igy a magam szempontjából nem helyeselhetem a • 98. §. intézkedését, a mely annak következtében, hogy részitélét keletkezését megengedővé teszi, gyakorlatban nehézségeket fog előidézni, bonyodalmaknak alapját veti meg, főképen a végrehajtásnál. Azt hiszem, hogy a peres felek egyike sem lesz azon, hogy részitéletet nyerjen, hanem a peres ügyét a maga egészében óhajtja mielőbb eldőltnek látni s ezt kívánja az igazság, a per egységes elve is; miért tehát e t;-nak teljes elhagyását célszerűbbnek tartanám és e tekintetben megmaradni a jelenlegi álláspont mellett. Ugyanezen fenti szempontokból nem tartom célszerűnek a törvényjavaslat 100. §-ának rendelkezését, a közbenszóló ítéletek meghozatalát s igy ennek következtében az eljárásnak bizonyos ideig s talán hosszabb időre való nyugvását, majd azután pedig újbóli elővételét. Ez az igazságszolgáltatás egyik elvével sem egyeztethető össze nézetem szerint. Különben gyakorlati értékének csekély volta majd rövid időn át kitűnni fog és bizonyára végleges perrendünkbe fel nem vétetik. A törvényjavaslatnak 102. §-át gyakorlati szempontból I csaknem kivihetetlennek tartom. Valóban az elméleti szempont| ból felette helyes e §. azon intézkedése, hogy Ítéletet, avagy j más határozatot csak azon biró hozzon, ki a tárgyalást fogana; tositotta s a szabad bizonyítási rendszerrel csakis ily intézkedés ! foghat helyet. De gyakorlati kivitelében nagyon nehézkes lesz, - nagyon fogja lassítani a perek és ügyek végbefejezését; mert a : biró személyében nagyon gyakori a változás, különösen az albirákat tekintve, kik állomási helyükön megállapodottaknak nem : tekinthetők. Igy tehát az eljárás ismétlése nemcsak a bíróságokra fog nehezedni, azok munkáját szaporítani, de magukra a peres felekre is nagyon súlyos hatással lesz, kénytelenittetvén a biró előtt újból megjelenni és a már helyesen előadottakat ismételni, az ismétlésnek pedig gyakorlatilag meg vannak azon hátrányai is, hogy különbözetek szoktak a leggyakoribb esetben előállaui s épen azok a helytelenek. Ezen elvnek a büntető gyakorlatunkban eddigi érvényesülése következtében tapasztalatomból tudóin, j mily nehézségekbe ütközik annak gyakorlatbani alkalmazása, ] midőn kénytelen voltam előlépett hivatali elődöm Ítéletre kész ügyét elővenni s az eljárást a sok vádlott s viszonvádlott kihall ] gatásával elején kezdeni s ugy azután a 20-nál több, a bíróság | székhelyétől mértföldekre lakó tanút egyenként összeszedni, több 1 határnap megtartásával kihallgatni, végeredményül ugyanazt : hozva ki, mit hivatali elődöm. Azon eljárásom folyama alatt ugyancsak nyilt alkalmam meggyőződni a feleknek e tekintetbeni véleményéről, kik készebbeknek jelentkeztek hason esetben az eljárásnak inkábbi nélkülözésére, a sérelem elszenvedésére, maguk pedig a nem érdekelt tanuk a bírósági idézések nem respectálására mutató ténykedésre ragadtatván oly nyilatkozatok megtétele mellett, melyeknek valósítása esetében az igazságszoli gáltatás felette nagy csorbát szenvedne. Csak valódinak marad I az, hogy a mi az elméletben a leghelyesebb, az a gyakorlati ! életben az ellenkezőt mutatja. A birói, az igazságszolgáltatás érdekében megkövetelt tekintélylyel és a függetlenséggel összeegyeztethetőnek nem találom a törvényjavaslat 110. §-ában contemplált bírságolási elvet. A legtávolabbról sem szabad feltenni a bíróban azt, hogy szándékosan egy vagy más hibát ejtene meg s nem szabad még gyanút sem kelteni e tekintetben a jogkereső közönség szemében, mert annak I eredménye az leend, hogy a biró bizalma a közönség részéről I végkép elenyészik. Ha valamely hiba elő is fordul itt-ott, az uem az akaratban, hanem az emberi gyarlóságban keresendő, ilyenek ; pedig mindnyájan vagyunk. Különben pedig a kezelést illetőleg oly szigorú felügyelet gyakoroltatik, hogy a hivatkozott §. végképeni kitörlését teljesen indokolttá teszi és annyival is inkább, hogy szervezeti törvényünk intézkedést már is tartalmaz. A nem mulasztásból eredő hibáért pedig a birót felelőssé tenni nem lehet és nem szabad, hanem pusztán az ügyvitelből kifolyóért, e tekintetbeni intézkedés az ügyviteli szabályokban igen is foghat helyet, de a perrendben nem lehet helye. Felebbvitel. A felebbezésnek határidejét a törvényjavaslat 126. §-a szerinti 15 napbani megállapítását sokallom és elegendőnek tartom a 8 napot. A sommás eljárás természete kívánja azt meg, hogy a határnapok minél rövidebbek s igy az eljárás minél gyorsabb legyen. A felebbezést az azzal élő fél rendszerint a határidő első felében szokta benyújtani, egyrészt azért, nehogy feledékenység-