A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 12. szám - A közokirat-hamisitás,tekintettel az iskolai bizonyítványok hamisitására

A J OC4. 47 váltón egy telephely, de vagylagosan két telepes van jelölve. A váltótörvénykönyv 24. §-a elvileg nem zárja ugyan ki több telepesnek kijelölését, de ily esetben a váltó tk. 43. § ának eleget teendő s minthogy az elfogadó is jogosítva van a váltófedezetet a vagylagosau kijelölt telepesek bármelyikéhez elküldeui, természetszerűleg a váltót fizetés végett mindkét telepesnél be kell mutatni és csak ha mind a két telepes tagadja meg a váltónak kifizetését, tekinthető a fizetés megtagadása megállapítottnak. Ebből következik egyúttal, hogy az elfogadó elleni váltókereset feutartására szükséges óvás az ekként telepitett váltóknál csak akkor maradhat el, ha lejáratkor mindkét telepes egyaránt és egyidejűleg birtokosa a váltónak, a mi csak oly körülmények között fordulhat elő, ha a két telepes rendelvényes, vagy forgatmányos társ egy és nem különböző forgatmány alapján. Minthogy pedig ily esetről jelenleg szó nincs és maga felperes is azt állítja, hogy a kereseti váltót az egyik telepestől, t. i. az egyesült buda pesti fővárosi takarékpénztártól a lugosi népbank, ettől meg felperes váltotta vissza és igy a kereseti váltónak lejáratakor nem mind a két telepes volt egyidejű eges birtokosa, a btk. 44. §-a alkalmazást nem nyervén, fel eres, ki a kereseti váltónak jelenlegi alakját vitatja, megállapodásszerünek és azt maga részéről elfogadja a végett, hogy kereseti jogát a váltó elfogadója ellen fentartsa, tartozott volna a kereseti váltót a másik telepesnél lejáratakor óvatolni, esetleg, ha a váltó lejáratkor a másik telepes, t. i. az egyesült budapesti fővárosi takarékpénztár volt a váltó birtokában, ennek kellett vo na felperes ellen az óvást felvétetni. Jelen esetben ezek egyike sem történt meg, minek folytán felperes váltókereseti jogát alperes ellen elvesztette. A perköltségekre vonatkozó rendelkezés az 1868. évi LXIV. t.-c. 25. g-ának 1. bekezdésében találja indokát. A magy. kir. Curia 1893. január 31-én 469/1892. v. sz. a.): A másodbiróság Ítélete a benne felhozott indokoknál fogva helybenhagy atik. Bűn-ügyekben. A győri kir. itelő táblának első számú büntető teljes ülési döntvénye. Élhet-e a kir. ügy esz önállóan fclebbvitellel a kir. itélö táblához mint az 188^. évi VI. t.-c. szerint harmadfokú bírósághoz a kir. törvényszéknek, mint ugyanazon fórvény szerint másodfokú bíróságnak ítélete ellen ama vétségek és kihágások eseteiben is, a melyek esak a sértett fél indítványára üldözhet Jk t Határozat: A syöri kir. itélö tábla kimondja, hogy a hozzá, mini harmadbirósághoz utalt és kizárólag a sértett fél indítványa folytán üldözendő Yétségek és kihágások miatt folyamatban levő eljárásban a királyi ügyésznek önálló felebbezési joga nincs. Indokok: Tekintve, hogy az 1880. évi augusztus 15-én 2,265. szám alatt kelt I. M. E. rendelet, mely a királyi járásbíróságok hatásköréhez utalt vétségek és kihágások eseteiben követendő eljárást szabályozza, 17. §-ában utalással az 1871 : XXXIII. t.-c. rendelkezésére, a hivatalból üldözendő vétségekre és kihágásokra nézve a kir. ügyészeknek a közvádlási jogok érvényesítésére vonatkozó hatáskörét tüzetesen megállapította; tekintve, hogy ugyanezen rendelet 20. §-a kizárólag a sértett fél indítványa folytán üldözendő vétségek és kihágások miatt folyamatba tett eljárásra vonatkozólag akként intézkedik, hogy a magánvádló jogait, a kérelmezett és elfogadott helyettesítés esetét kivéve, a kir. ügyésztől függetlenül és önállóan érvényesítheti s igv ama rendelet ezen vétségek és kihágásokra vonatkozólag a királyi ügyész közvádlóként való eljárásának mellőzésével, az önálló fő magánvádat szervezte; tekintve, hogy a vád rendszerén alapuló eljárás követelménye szerint a bűnperben ügyfelek állanak egymással szemközt, perjogi állással biró ügyfélnek pedig csak az tekinthető, a ki vagy mint vádló, vagy mint vádlott áll a bűnperben ; tekintve, hogy a jogorvoslat használata a perjogi állással összekötött jog s igy azt csak a vádlott s az használhatja, a kit a vád érvényesítése vagy képviseletének joga megillet : tekintve, hogy a főmagánvádló vádjoga a kir. ügyésztől független és önálló s igy kizárólag a sértett fél indítványára folyamatba tett bűnperben perjogi állással mint vádló, csak a sértett fél bír s ekként e perjogi állással összekötött jogokat is csak a sértett fél gyakorolhatja; ennélfogva elvileg a kir. ügyészt kizárólag a sértett fél indítványára üldözendő vétségi és kihágási ügyekben, miután azokban perjogi állással nem bír, a felebbezési jog meg nem illetheti, ha csak e jogot neki a kifejtett elvvel szemben, valamely törvény vagy törvényerejű rendelet kifejezetten meg nem adja. Ámde ezt sem az idézett eljárási rendelet, sem pedig az 1883 : VI. t.-c. mint perjogi törvény, sem pedig az 1871 : XXXIII. t.-c. mint szervezeti törvény, sem kifejezetten, sem egyébként a királyi ügyésznek meg nem adja. A 2,265/80. szám alatt kelt L M. E. rendelet 19. §-a ugyan kijelenti, hogy a kir. ügyész felebbezési jogát az 1871 : XXXIII. t.-c. szabályozza, ezen törvény 23. §-a azonban, a mely a kir. ügyész hatáskörét a járásbíróságok előtt folyamatban levő ügyekben szabályozza, a kir. ügyésznek csak ellenőrzési jogot ád; ugyané második bekezdésében pedig ki van emelve, hogy a kir. ügyészt mindazon büntetendő cselekményekre nézve, melyek hivatalból veendők vizsgálat alá, a törvény 18—20. §-aiban érintett jogok illetik. Minthogy azonban a törvényszakaszokban a kir. ügyész felebbezési jogáról említés téve nincs, ezen törvény a kir. ügyésznek felebbezési jogáról még a hivatalból üldözendő bűncselekményekre vonatkozólag sem intézkedik s kifejezetten a kir. ügyésznek csak az ellenőrzési jogát állapítja meg. De nem adják meg a kir. ügyésznek a felebbezési jogot az eljárási rendeletnek e kérdésre vonatkozással biró s különféle eltérő magyarázatra okot szolgáltatott 18. és 20. §-ai sera. A 18. §. elrendeli jelesül, hogy a sértett fél indítványára üldözendő vétségekről és kihágásokról szerkesztendő havi kimutatások a kir. ügyészhez beküldendők, a ki azokba észrevételeit vagy nyilatkozatát bejegyzi s kívánhatja azt is, hogy az ügyiratok hozzá beküldessenek s hogy a tárgyalási határnap, mennyiben el nem múlt, vele közöltessék; a 20. § pedig akként rendelkezik, hogy kizárólag a sértett fél indítványára üldözendő vétségek és kihágások miatt folyamatba tett eljárásnál a kir. ügyész befolyását ép ugy érvényesítheti, mintha hivatalból üldözendő vétség vagy kihágás forogna fenn. E két §. rendelkezéséből sem lehet a kir. ügyész felebbezési jogát megállapítani. Mert e §-ok oly intézkedést nem tartalmaznak, a melyek a kir. ügyésznek az ügyfél természetének megfelelő perjogi állást adnának, hanem csakis oly intézkedéseket, melyek a kir. ügyésznek közjogi állásából folyólag a bünperek körül őt megillető egyéb jogaival összhangban a felügyelet és ellenőrzés hatályos keresztülvitelére módot és lehetőséget nyújtanak. Módot és lehetőséget, hogy a kir. ügyész a periratokból is meggyőződést szerezhessen, hogy nem forog-e fenn hivatalból üldözendő s közvád tárgyát képező cselekmény, mely beavatkozását tenné szükségessé ? hogy meggyőződést szerezhessen, hogy nem forog-e fenn oly szabálytalanság, melynek orvoslását szorgalmazni kötelességében állhat ? a tárgyalás határnapjáról való értesítése pedig azért bir jelentőséggel, mert közjogi állásából folyólag azon megjelenhetik, a sértett fél kérelmére a vádat átveheti és szükség esetén a vád szabatos előterjesztése által esetleg ugy a vádló, mint a vádlott érdekében közbeléphet. De hogy e §-ok értelme s rendelkezéséből a kir. ügyész felebbezési joga még következtetésszerüleg sem vonható le, kitűnik abból, hogy a felebbezésről egy más, t. i. a 19. §. tesz említést, a mi az esetre, ha ezen §-ok foglalnák magukban a kir. ügyész felebbezési jogát, teljesen felesleges volna. Ez, valamint az a körülmény, hogy az eljárási rendelet I 22. §-a a jogorvoslatok használatának határidejéről a kir. ügyészt illetőleg csak a hivatalból üldözendő vétségekre és kihágásokra vonatkozólag intézkedik, szintén a mellett szól, hogy a kérdéses ügyekben a kir. ügyészt a felebbezési jog meg nem illeti. De nem lehet ezt következtetésszerüleg megállapitani abból sem, hogy az eljárási rendelet 23. §-a és az 1878: V. t.-c. 116. §-a értelmében a magánvádra jogosított a vádat csak az ítélethozatal előtt vonhatja vissza. Mert nem volna helyes ebből azt következtetni, hogy Ítélethozatal után a sértett fél indítványára üldözendő bűncselekmények kilépnek a sértett magánérdek köréből s a közérdek tekintetei éledvén fel, a kir. ügyésznek, mint bűnügyekben a közérdek képviselőjének vádjoga s az ezzel kapcsolatos felebbezési joga is feléled. Nem volna helyes ez a következtetés azért, mert a mely bűncselekményekre vonatkozólag az anyagi és alaki törvény kijelentette, hogy azok a közérdeket elenyészőleg csekély mérvben sértvén, fő magánvád tárgyát képezik, a közérdek sérelme nem lesz nagyobb az által, hogy az ügyben már ítélet hozatott. Az eljárási rendelet 23. §-ában foglalt rendelkezésnek célja nem egyéb, mint az, hogy az ügyfél a már meghozott birói ítéletet a perjog által szabályozott jogorvoslat haszuálata nélkül, hatályától meg ne foszthassa. De nem vonható következtetés a kir. ügyész felebbezési jogára a kérdéses vétségi és kihágási ügyekben az 1883 : VI. t.-c. 3 §-ából sem. Mert az 1883 : VI. t.-c. nemcsak a sértett fél indítványára, hanem a hivatalból üldözendő vétségekről és kihágásokról is intézkedik, a 3. §. célja pedig csak az, hogy a 2,265/1880. szám alatti I. M. E. rendelet szerint a kir. ügyészt és a magánvádlót megillető felebbviteli jogot korlátozza, miután pedig ez a törvény a kir. ügyésznek nem ád az előző törvényekben és törvényerejű rendeletekben meg nem állapított új jogokat, sőt ellenkezőleg a kir. ügyésznek a 2,265/1880. számú I. M. E. rendelet által szabályozott jogát csak korlátolja, az ezen törvény életbeléptetése tárgyában 427/83. szám alatt kelt I. M. E. rendelet a fenforgó kérdés elbírálásánál döntő súlylyal azért nem birhat, mert az executivát célzó rendelet nem adhat meg oly jogot, melyet maga az a törvény, melynek életbeléptetését célozza, meg nem adott. De nem vonható le végre a kir. ügyész felebbezési joga az 1874: XXXIII. t.-c. 1. §-áuak azon általános kijelentéséből sem, hogy a bűnügyekben az állami közérdeket a kir. ügyész képviseli. Mert hogy a kir. járásbíróság hatásköréhez utalt s kizárólag a sértett fél indítványára üldözendő vétségeknél és kihágásoknál a közérdek sérelme elenyészőleg csekély, az bizonyítja leginkább,