A Jog, 1893 (12. évfolyam, 1-53. szám)

1893 / 8. szám - Árverésnél vevő megbízásból

A JOG. Tudjuk, hogy vajmi kevés ügyet tárgyalunk le, a mely a végtárgyaliskor a vizsgálati tényállást ilyen vagy amolyan formában meg ne változtatná, a kép itt rendszerint tisztábban van megvilágítva, miért foszszuk meg ennek a látásától a felsőbiróságot, a mely szóbeliség hiányában a végtárgyalás adataira oly nagy súlyt fektetni kényszerült? Írjon az a jegyző inkább valami telestegeset, de legyeu abban a végtárgvalási jegyzőkönyvben minden, a mit hallott, kikeresi majd magának a felsőbb fórum birója azt, a mire a materialis igazság érdekében szüksége van és bizony nem árt, ha az ügyésznek és a védőuek argumentumait is bírálhatja. Hogy tehát a jegyzőkönyv a végtárgyalás egész lefolyásáuak hü tükre legyen, miután arra nézve, kivált nagy bünperekben, a 115. §-ban kötelezővé tett birói, illetve elnöki revisio még sem nyújthat teljes garautiát, szükséges volna azt gyorsírással fel jegyezni, a mihez azonban gyorsírászati tanfolyamot végzett jegyzői karra volna szükségünk, a milyen előreláthatólag idővel alkalmaztatni is fog. A felébb vitt büntető ügyeknek a törvényszéknél eszközlendö mikénti kezelését felölelő V. és VI. fejezetről csak annyit kívánok megjegyezni, hogy a 132. §. azon rendelkezése, mely szerint a törvényszék határozatai a mellette működő ügyészséggel rendszerint az eredeti fogalmazványnak és a hozzá tartozó iratoknak átküldésével közöltetnek, az amúgy is az administrationalis teendőkkel elhalmozott kir. ügyészséget újabb tehervel boldogítja ; ez állitásom bizouyiíásra alig szorul, mert tudjuk, hogy még közepes forgalmú törvényszék is hetenkint nem egy-két, hanem átlag 25— 30, de néha még ennél több olyan határozatot hoz, a mely a 132. §. értelmében csak ugy rövid úton az ügyészséggel közlendő ; ezeket a törvényszék nem egy pár darabonkint, de már hogy kifizesse magát a számjegyzék készítése, meglehetős quan turnban küldi meg a kir. ügyész nyakába, a ki ezeket haladéktalanul átnézni, a közlés megtörténtét és napját aláírásával megerősítve feljegyezni és ilyetén, a közleményeket sürgősen visszaküldeni köteles s miután a kir. ügyészség tagjainak a feje sem kalendárium, nem marad egyéb hátra, mintsem hogy a vonatkozó ügyészi iratokat, mozgósítva az irodai személyzetet, rögtön kikerestessük s a határozatokban olvasottakat röviden oda feljegyezzük. Ezzel a kir. ügyész igen sok időt vészit, sokszor a legdrágább idejét feláldozni kénytelen, a törvényszéki iroda pedig, a mely eddig ezeknek a határozatoknak a másolását is győzte, kényelmesebben existál. De elégedetlenség nyilvánul a szabályzat 128. és 134. § ai ellen, melyek szerint a kir. ügyészség tagjait az iratok megtekintésére és átvételére nézve a bíróság tagjaival egyenlő jogok illetik meg. Ez edciig is helyesen igy volt s így meg kellett maradnia a jövőben is s én a magam részéről bármennyire tisztelem a védelem jogait, ebben a kir. ügyész és védő paritását megtámadva nem találom. A tizenkét szakaszból álló VII. fejezetet illetően, a mely a járásbíróságok büntető ügyviteléről rendelkezik, constalálom, hogy a 144. §. a kir. ügyészség teendőit szaporítja, mert ma már minden vétség és kihágás iránti feljelentést és minden Ítéletet, illetve végzést s az erre vonatkozó iratokat el kell olvasnia: előbb a járásbíróság töltötte ki a vonatkozó A. táblázati rovatokat s igy közölte a táblázatot, az iratokat pedig csak fontosabb esetekben, vagy ha azt az ügyészség kifejezetten kívánta, küldötte be. Igaz, hogy az előbbi igen sok helyt meghonosult eljárás ellen sem lehet kifogás, mert ha az aljárásbiró a feljelentés közlése helyett például azt írja be : «A. uyilt helyről egy 5 frt értékű ekét lopott, minősítő körülmény nincsen« — ez teljesen megfelel, de másrészt az ítéletnek az iratok kapcsán való közlése indokolt, mert a letárgyalt bűnügy minden fázisáról az ellenőrzésre hivatott kir. ügyészség csak ilyen módon győződhetik meg. Kétséget nem szenved azonbarj, hogy minden egyes vétségi és kihágási, sokszor meglehetősen vaskos és bonyolult ügynek áttekintése által a kir. ügyészség megint jobban van megterhelve. A következő a kir. Curiánál és a kir. itélő tábláknál követendő büntető ügyvitelről szóló VIII. fejezetre, illetve ennek 158. §-ára vonatkozóan az a megjegyezni valóm van, hogy a felette sürgős intézkedéseket, kivált valamely terheltnek szabadlábra helyezése iránt nem ajánlott per expresse levéllel, hanem sürgős távirattal kellene intézkedni. A IX. fejezet a felügyelet és ellenőrzésről szól s itt mindenek előtt nem találom szerencsésnek annak az általános kimondását, hogy a kir. ügyészséget a büntető ügyek kezelésére nézve a felügyeleti jog meg nem illeti, a járásbíróságokra nézve, legalább a két évvel ezelőtti rendeletben foglalt kérdések alapján megejtett időszaki vizsgálat pompás szolgálatot tett s majd elválik, vájjon a szabályzat 165, íj-ának tizenkét pontjában összefoglalt s most egyedül a törvényszéki elnökökre bizott ellenőrzési procedúra jobbnak fog-e bizonyulni; meghajlok az elnökök képzettsége előtt és mégis tudjuk, hogy az olyan, a ki soha nem administrált, pl. egy volt törvényszéki biró, pláne ha telekkönyvi referens volt, csak hosszabb idő után találja magát otthon a bűnügyekben s ezek kezelésében. Távol állok attól, hogy ezen észrevételeztem rendelkezés által a kir. ügyészség jogainak csorbítását lássam, nem, hiszen I erről szó sem lehet, mert a kir. ügyészség felelősségterhes jogait a szabályzat világosan fentartotta; de több szem többet lát s ennél fogva az előbbi állapot, a mikor a járásbíróságok büntető ügyvitelét az elnök és ügyész is vizsgálta, célszerűbbnek jelentkezik. Különben meggyőződtem arról, hogy a járásbíróságok ma is még ezen kérdésekben is bizalommal fordulnak ahhoz, a ki minden bűnügyeket ab ovo ismeri, a ki a havonkiut á.tekintett nyilvántartásaikban évek óta otthon érzi magát és a kinek kartársi útbaigazításai az egyöntetűséget eredményezték. A 165. §. illetően, a mint egyrészt a bűnvizsgálati naplók havi utaztatásának megszüutetését s e helyett a bűnvizsgálati lajstrom másodpéldányának a kir. ügyészséggel való közlését igen célszerűnek találom, ugy másrészt azt vélem, hogy jobb lett volna az előző évbeli hátralékban maradt bűnvizsgálatokat nem az elmúlt év lajstromáuak a végébe, hanem az új évben nyitott bűnvizsgálati lajstromba, mint hátralékot átvezetni, ugy, a mint azt például a pénzbüntetési nyilvántartással teszszük, azzal a különb séggel, hogy az új vizsgálatokat új lajstromszámmal kezdenők meg. Ekkor csak egy bűn vizsgálati lajstromba kellene benézni s tudnánk mindent, most pedig kettőnek a megtekintésére vagyunk utalva. Az utolsó mindössze négy szakaszból álló X. fejezet az átmeneti intézkedéseket tartalmazza s ezekből is azt látjuk, hogy a törvényszéki vizsgálóbíró nem arra való, hogy polgári perekben tündököljék, hanem igenis arra, hogy törvényszéki elbírálás alá eső bűnügyekben a nála concentrált vizsgálatokat a kir. ügyész folytonos ellenőrzése mellett minél gyorsabban és e mellett a mennyire az alaposság rovására nem szolgál, minél nagyobb számban foganatosítsa. Ha igy, tehát helyesen fogjuk fel a törvényszéki vizsgálóbírói intézményt, akkor jövőben a bünvizsgálatok nem lesznek a járásbíróságok mostoha gyermekei, lesz gondos édesapjuk: a törvényszéki vizsgálóbíró. Árverésnél vevő megbízásból. (Az 1881. évi LX. t.-c. 174. §-áról.) Az 1881. évi LX. t.-c. 174. §-ának — mely szakasz első bekezdésében arról intézkedik, ha valaki másnak megbízásából, vagy valakivel közösen árverezett, tartozik az árverés befejezésekor megbízóját, vagy tulajdonos társát (helyesebben vevő társát) megnevezni és a jegyzőkönyvet ezen minőségben aláírni — második bekezdése a következően szól : »Ha ilyen nyilatkozat azonnal nem tétetik, valamint akkor is, ha nyilatkozat tétetett ugyan, de a meghatalmazó vagy tulajdonostárs által kiállított és szabályszerűen hitelesített külön meg1hatalmazás azonnal át nem adatott, vagy legkésőbb az árveréstől számított 8 nap alatt a bíróságnak be nem mutattatott, egyedüli vevőnek az tekintetik, a ki az árverésnél a legmagasabb Ígéretet tette«. Ezen világos szövegezésű, könnyen megérthető, de a hivatkozott törvény 187. i;-ában szabályozott utóajánlattól függő és azzal bizonyos tekintetben ellentétben álló törvényhely az, mely az árverezők s illetve az árverési vevők által igen számos esetben másképen értelmeztetvén, okot adott arra, hogy az abban emiitett meghatalmazást 8 nap alatt — nézetük szerint helyesen és időelőtt — a bíróságnak be nem mutatván, utóbbi által azok mondattak ki árverési vevőknek, kik azzá lenni épen nem, vagy nem magukban egyedül akartak. Gyakorlatomban több esetben megtörtént már és még mindig meg is történik, hogy az árverező, jóllehet van tudomása róla, de arra nézve a birói kiküldött által még külön figyelmeztetve is lett, a mennyiben másnak megbízásából vagy valakivel közösen árverezett s a meghatalmazás az árverés alkalmával át nem adatott; a törvény által megkívánt meghatalmazást 8 napon belül bemutatni mégis elmulasztotta s illetve elmulasztja, ugy gondolkozván, hogy miután az árverés napjától számított 15 nap alatt az elárverezett ingatlanra ugy is utóajánlatot lehet tenni s igy nem biztos arról, hogy ki lesz az ingatlan tulajdonképeni vevője, miért fáradjon ő vagy megbizója az esetek többségében a tőle távol fekvő közjegyzői székhelyre meghatalmazást kiállítani, arra költekezni, mikor nincs biztosítva, hogy nem lesz-e még másé az általa megvett ingatlan, mint az övé vagy megbízójáé ? Ily formán elmaradván a meghatalmazás bemutatása, a bíróság árverési vevőül a hivatkozott törvényszakasz alapján azt jelenti ki, a ki olyanul lenni önmagában nem akart, vagy árverési vevőül tekintetni egyáltalán nem is akart, mert más megbizásából árverezett. A dolog ily állásában, másképen mint átruházás, vagy adásvétel stb. jogügylet megkötése mellett, az elkövetett mulasztást helyrehozni nem lehet, de csak a kétszeri kincstári illeték megfizetése mellett. Miután a törvény fent hivatkozott intézkedése, összevetve azt a 187. §-sal, a közönségnek minden körülmények között fáradság és költséget okozó, de sok esetben (ha 15 napon belül utóajánlat tétetik; a kivánt célt még sem eredményező: a végrehajtási eljárás kilátásba helyezett módosítása alkalmából talán célszerű lenne, a fentebb ismertetett törvényszakaszt pl. ugy megváltoztatni, hogy a mennyiben a hatalmazvány az árverés alkal-