A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 51. szám - Törvényjavaslat a fizetésbeszüntetésről és csődön kivüli egyezségről

A JOG. 387 mitason alapszik; azt csupán a rangosztálynak és szolgálati időnek mérvéhez s e rangosztályokba eső tisztviselők nyomasztó helyzetének elodázhatatlanul, szükséges követelményekép állapítottuk meg, s annak ily módon és legalább is ily mérvben való javítása, még valami fényes jövő reményével nem is biztatna ; de lehető tisztességes módon kielégítené egyelőre tán mindazokat, kik ép ezekben a rangosztályokban eddig is, a megélhetés nehéz föladatával küzdöttek. Ha a törvényjavaslatnak vonatkozó rendelkezései ilykép módosíttatnak, államháztartásunknak már örvendetes módon előállott egyensúlyában zavar elő nem állhat. Mert ez a bár még mindig csak szerény fizetésjavitás is az alsóbb osztályú tisztviselőknek ugy anyagi, mint szellemi erejét gyarapítani fogja s az ez által elért erkölcsi eredmény, más uton kétszeresen pótolja azt a többletet, mit az állam a tisztviselőknek kötelességszerűig egyébként is kiadni tartozna. De az általunk jelzett fizetésemelésnek ugy is csekély része képezi a nyugdíjnak alapul szolgáló tulajdonképeni fizetést ; ép erre való tekintettel pótoltuk azt némileg a lakpénz fölemelésével. Ehhez képest a költségvetésbe felvenni szokott azt az összeget is, a mely segélyekre és jutalmazásokra fordítandó, a birói ügyviteli szabályok keretében szorosabb korlátok közé lehetne szorítani. E részben a pénzügyi tisztviselőknek oly magas összegű rendelkezési alapja van, hogy abból a számottevő tisztviselők, tán kevés kivétellel, rendes fizetésüknek majdnem x/z-aá részét nyerik évenkint. Távol áll tőlünk még gondolata is annak, hogy ezt azért jelezzük, mintha szükségtelen volna; nem, Tartassék az fönn; vagy ha lehet, emeltessék még följebb, de a többi s különösen az igazságügyi szakhoz tartozó s az állami igazgatásban és a közéletben is számottevő tisztviselők jogos igényei és érdekei is lehető módon méltattassanak. Az állam és a közjó érdeke is kívánja tehát, hogy a tisztviselő oly fizetést élvezzen, a mely neki anyagi függetlenséget biztosit, ez éltető eleme az erkölcs és a közszellem tisztaságának. És ebből a szempontból volna szükséges az is, hogy a tisztviselő fizetése a végrehajtás alól — ide nem értve az 1891. évi XVII. t-cikknek a rendbírságra vonatkozó intézkedését — teljes mértékben kivétessék. Mert ha fizetése anyagi létének föntartására elegendő, nincs utalva arra, hogy sorsán segítendő, személyi hitelét vesse latba. De a ki ezt mégis megtenné, elismerjük azt, hogy bár a végrehajtás kizárása a személyi hitelt bizonyos mértékre leszállítja, mégis ez a tisztviselőnek csak előnyére szolgálhat; mivel számot kell vetnie azzal, hogy erejénél nagyobb terhet meg nem birhat, tehát kénytelen lenne anyagi helyzetének egyensúlyát megőrizni. Ha a tisztviselők helyzetét alaposan rendeznők, szintén egyik eminens föladat lenne azokkal szemben a már többször felszínre hozott megfelelő szigorú fegyelmi törvényt is alkotni, valamint viszonyaikat és jogaikat is szabályozni. Ezek a főbb pontok, melyeket a törvényjavaslat lényegére nézve ezúttal elmondani kívántunk s igen óhajtandó volna, hogy a javaslat ne csak az általunk megjelölt módon, hanem még kedvezőbb rendelkezéssel, már 1893. év január 1-ével, mint tőrvény életbeléphetne; a mire azonban a politikai szituációk meg-megujuló zűrzavarában kilátás kevés van. Törvényjavaslat a fizetésbeszüntetésről és csődön kivüli egyezségről. Irta : dr. JACOBI SÁMUEL, budapesti ügyvéd. Ha valaki a vagyonjog egész tartalmát csak ugy sebtiben akarná visszaadni, ugy bizonyára a tulajdon cs a kötelem magasra kiemelkedő fogalmaira kellene szorítkoznia. Voltaképen egy és ugyanazon végcélnak szolgál ugyan mindkét intézmény, de functiójuk a gazdászati életben nagy mérvben elüt egymástól. A tulajdon — hogy ugy mondjuk — exclusiv természetű, nem fordul senkihez, harmadik vagy helyesebben másik jogalanyra, mint háttérre, csak annyiban szorul, a mennyiben érvényre jutása annak passiv magatartását igényli. Egy szóval, a tulajdon nem a küzdelmet, hanem inkább a már elért győzelmet, a megszerzett uralmat jelenti. . Nem igv a kötelem. A kötelem mintegy demokratikus hajlamában cselékvöleg vesz részt a gazdászati harc egész folyamata alatt: az emberek kölcsönös szolgálatába állítja egymásnak javait és tehetségét; képesiti őket erejük hatványozására és teremti egyrészről a munkamegosztást, másrészről az összeműködést — minden haladásnak eme alaptényezőit. A két institúciónak ezen sajátlagos természetében találja magyarázatát a jogtörténelem ama figyelemre méltó tünete is, hogy a tulajdon eszméje expausiv erőt egyáltalában fel nem mutat, sőt az idők folyásában nem egyszer kénytelen volt a tulajdon egy egy felségjogának megnyirbálását némán elszenvedni, mig ellenben a kötelem fejlődésképessége nőttön nő. A kötelem régen szétrepesztette már a formalitások terhes békóit és egyre tesz hódításokat a társas cooperatio érdekében az egyesek souverain akarata körén belül, elannyira, hogy még az egyeduralmat megszokott tulajdon is, mihelyest előkelő magányát elhagyva az élet küzdterére lép, legott érzi egy bizonyos érdekközösségből származó kötelemnek a leküzdhetlen nyomá9át. Talán már is túlmentünk a megengedett határon, midőn a »jogászias« terminológiát félre téve, annyira képletileg beszéltünk. Szolgáljon azonban mentségünkül az, hogy bizony az eleven élet is vajmi »jogásziatlan« és hogy kivált a modern gazdaságból fakadó viszonyoknak a hagyományos formákba és constructiókba való beleillesztése amúgy is hiú törekvés maradván, az új és sajátszerű jelenségeket jogilag csak ugy uralhatjuk igazán, ha megfelelő új és sajátszerű jogalakzatoktól sem idegenkedünk. A fent vázolt két ellentétes princípium közötti tusában a csődjog az általános jogfejlődés jelzett irányában foglal állást; a jelen törvénytervezet pedig ugyanezen irányban egy lépéssel tovább halad. Mikor valaki a produkció valamely tényezőjét — mondjuk tőkéjét — bármily ellenszolgálmány fejében másnak rendelkezésére bocsátja, akkor szükségszerűleg feladja azon concret javaslat fölötti korlátlan uralmát; minden idegen beavatkozástól ment teljes hatalmat nyer azonban az annak helyébe lépett követelési joga felett, mely a végrehajtási szabályok korlátain belül egészen az összeroskadásig afficiálja adósának vagyonát. Ezen jog önállóan illeti minden egyes hitelezőt mindaddig, mig az adós vagyona összes tartozásainak kielégítésére elegendő. Itt az egyes hitelezők között érdekközösség vagy érdeksurlódás hiányában semminemű jogviszony se forog fenn. Más színt ölt azonban a dolog, midőn több követelés az adós insufficiens vagyonával találja magát szemben. Ez esetben igen is a hitelezőtársak között egyike keletkezik azon számos jogviszonynak, melyeket minden consensus nélkül pusztáu csak a tényleges körülmények hajtanak felszínre és ez azon viszony, melynek észszerű rendezésére a csődintézmény szolgál. A csődintézmény főfeladata a concurráló hitelezőknek egymással való vad harcát kizárni s őket az adós szabad vagyonának teljes kimentésével egyenlő aránybani kielégítésben részesíteni. Par conditio creditorum. Az egyes hitelező elveszti ugyan az önálló végrehajtáshoz való jogát, de megmarad részére legalább az a sovány jog, hogy az összhitelezök érdekében s igy saját érdekében is a csőd elrendelését és az adós vagyonának esődszerű értékesítését követelhesse, no meg azon még soványabb vigasz, hogy adósa sorsának jobbra fordultával hátra levő követelését is behajthassa. Megmarad? Nem egészen. Csődtörvényünk e részben se hagyta meg csorbítatlanul a hitelező függetlenségét. A kényszeregyezség intézménye még szűkebb térre szorítja az egyes hitelező dispositióját a közös érdekkel szemben. Ha a qualifieált többség ugy ta'álja, hogy az adós által ajánlott egyezség elfogadása eiőnyösebb, mint a csődszerü értékesítés útjáni résztörlesztés és a hátramaradó követelés fentartása, akkor az egyes hitelező — bizonyos megszorítások mellett — mintegy teljesen alávettetik a többség akaratának. A csődbeli kényszeregyezség intézményével a jog ismét nagy rést ütött az egyes hitelező souverainitásán; vele a hitelezők egymástól való függésének elve teljes érvényre jutott. A mit a jelen törvénytervez' t contemplál, nem más már, mint amaz elv praktikusabb kivitele. A csődeljárás a hitelezők szempontjából nem végcél, hanem csak eszköz a quasi communis incidens útján előállott közös érdek megóvására; mi sem természetesebb tehát annál, hogy a közös érdek nevében a csődeljárás összes nehézkes és költséges körülményességei is mellőzhetővé tétessenek és hogy a kényszeregyezség csőd nélkül is keresztülvihető lehessen. így kívánja ezt a gyakorlati élet, mely őserejével megint egyszer egy visszautasithatlan »kötelmet« teremtett. Percig se lehetünk kételyben az iránt, hogy a jövő fejlődés egy még tágabb körben mozgó, egy igazi közérdeket felkarolva oda fog törekedui, hogy az önhibáján kivül szerencsétlenül járt adós újból úgyszólván tehermentes existenciát nyerhessen, a nélkül, hogy egyszeri balsoriának átka egész életén át árnyékként kisérje és teremtő erejét végleg megzsibbassza. Csődjogunkban ezen iparkodás zsenge csirái már-már észrevehetők is, de azok egyelőre legfölebb az adós stimulálására használtatnak fel és távolról se jelentkeznek a jelen törvénytervezetben sem öncél gyanánt. Eme törekvésnek a törvényjavaslat szövegében és különösen annak indokolásában való nyomatékos hangoztatása nem alapul egész őszinteségen, mert tényleg minden rendelkezése kizárólag az összhitelezök concret magánérdekeinek megóvására kiván szolgálni az egyes hitelezők külön akaratával szemben. Hogy ezen irányban is a tervezet következetesen viszi e keresztül a princípiumot, a részletek megbeszélésénél fogjuk látni. (Bef. cikk köv.)