A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 46. szám - A királyi ház tagjai perbe vonhatók-e az ország rendes birósága előtt?

348 A JOG. 1. a főudvarnagyi hivatal birói hatóságának törvényszerű eredetét, 2. azt, hogy e birói hatóság elismerése Magyarországon is kötelező, 3. hogy e birói hatóság 1868. előtt magyar honosokkal szemben is gyakoroltatott, 4. hogy a magyar hatóságok megfelelő gyakorlatot követtek. E nélkül a t. határozat indokolásában foglalt azon puszta kijelentés, hogy a főudvarnagyi hivatal 1868. előtt birói hatósáságot gyakorolt, legfölebb annyi jelentőséggel bírhat, hogy e hatóságot az örökös tartományok alattvalóival szemben és azon bíróságok kizárásával gyakorolta, a melyekre egy 1815-ik i, vagy korábbi udvari rendelet kötelező hatálya kiterjedt. II. Ez a része a dolognak azonban minket távolról sem érint. Ránk nézve csak az képezheti a kérdés meritumát: vajjon szemben a magyar törvénykezési rendtartás világos és kimerítő intézkedéseivel, kizárj a-e a főudvarnagyi hivatalnak tulajdonított biróihatóság a magyar bíróságok hatáskörét oly perekre nézve, amelyek egyébként a törvénykezési rendtartás szabályai szerint hatáskörükhöz és illetőségük köréhez tartoznak? A sérelmes határozat szerint az 1868: LIV. t. -c. s az ezt életbeléptető ministeri rendelet nem szüntette meg a főudvarnagyi hivatal részéről gyakorolt kivételes birói hatóságot. Eltekintve attól, hogy ezen állitásnak előfeltétele sincsen igazolva, mert mint láttuk, a magyar perjog sohasem ismert ilyen kivételes bíróságot és így annak megszüntetésére semmi szükség fenn nem forgott; ki van zárva a lehetőség, hogy a polg. törv. rendtartás hasonló intézményt fentartani óhajtott volna: 1. mert minden létező kivételes bíróságot taxatíve felsorol, a c; s. kir. főudvarnagyi hivatalról azonban egy szóval sem emlékezik meg; 2. mert már az 1848. évi XXIII. t. -c. 2. § a kimondotta, hogy a törvényhatóságok birói hatósága alul egyedül a tényleges szolgálatban álló katonák vannak kivéve, a mit az országbírói értekezlet II. 39. §-a még világosabban ismétel, kimondván, hogy »az itt megállapított birói illetőség alul az 1848. évi XXIII. t. -c. szellemében csak a valóságos hadi szolgálatban álló katonák s ezek is egyedül csak a személyes keresetekre nézve alkotnak kivéte1t. « Ezekután a polg. törv. rendtartásban legalább is fölösleges lett volna egy Magyarországra nézve soha kötelezően fenn nem állott kivételes bíróságot még külön és kifejezetten megszüntetni. Ilyen világos és kizáró intézkedéssel szemben törvényszerű birói gyakorlat sem fejlődhetett, mely bárkit is az igy megszabott birói illetőség alul felmenthetett volna. — Ha ilyen gyakorlat fejlődött volna, az, mint a mely törvénynyel homlokegyenest ellenkezik, kiküszöbölendő. 3. Megszüntette, ha még a megszüntetésre ok foroghatott volna fenn, a polg. törv rendtartás ezen állítólag gyakorolt birói hatóságot világosan kivehetőleg is. Erre mutat az 1881. évi LX. t. -c. 33. §-a, mely a végrehajtás folyamán kifejezetten befolyást enged a főudvarnagyi hivatalnak, illetőleg kiküldöttjének, holott ahhoz, hogy a régi gyakorlat fentartassék, épen a sérelmes határozat indokolása szerint nem lett volna szükséges a törvényben intézkedni. Ha ugyanazok a tervezők és ugyanazok a törvényhozók, a kik az 1881. évi perrendi novellát és a végrehajtási törvényt együtt és egyidejűleg tervezték és alkották, fenn akarták volna tartani a főudvarnagyi hivatal birói hatóságát, mint a 33. §-ban körülirt jogkörénél sokkal fontosabbat, mindenesetre és minden logikus következtetés szerint annak is szenteltek volna legalább egy szakaszt a novellában. De épen mivel az egyidejűleg készült törvénybe azt, hogy a végrehajtás az emlitett hivatal közbenjöttével történjék, felvették; ellenben arról, hogy a 33. §-ban felsorolt személyek ama hivatal birói hatósága alá tartozzanak, szót sem ejtettek: félre nem érthető módon adták tanujelét, hogy ilyen kivételes bíróságot sem felállítani, sem annak hatáskörét fentartani nem kivánják. III. A végrehajtási törvény 33. §-ának, melynek a perrendi novellával való egybevetéséből láttuk, hogy a magyar perjog a cs. és kir. főudvarnagyi hivatal birói hatóságát elismerni soha sem kívánta, a t. II. fokú határozat igazi értelmével egyenesen ellenkező magyarázatot ad. A szakasz ide vonatkozó része igy szól: »33. §. A királyi palotában és általában a kir. udvari épületekben, a kir. ház valamely tagjának Laképületeiben és a területenkívüliség jogát élvezők lakásán végrehajtási cselekvények csak a főudvarnagyi hivatal kiküldöttje, vagy az általa megkeresett bírósági közeg által teljesíthetők. « A sérelmes határozat indokolása szerint e szakasz a cs. és kir. főudvarnagyi hivatalt birói hatóságot gyakorló közegnek kifejezetten elismerte volna, holott egy tekintet a szakasz szövegére, meggyőz arról, hogy az épen az ellenkezőről tesz tanúságot. 1. E szakasz ugyanis pusztán a végrehajtási cselekmények foganatosítására vonatkozik, a mi épen a magyar végrehajtási eljárás szempontjából nem birói funkció, tehát birói hatóságot sem igényel. A § ban emlitett kiküldött mint végrehajtó, tehát a bíróság egyszerű közege, eszköze szerepel. 2. Birói funkciót a végrehajtás elrendelése képez, azt pedig, hogy a 38. §-ban megnevezettek ellen a végrehajtást csak a főudvarnagyi hivatal rendelhetné el: sehol sem mondja a törvény. 3. Az egész szakasz egyátalán nem személyekről, hanem helyekről szól és igy a birói hatáskör kérdésének személyi oldalával mi összefüggésben sem áll. Egész jelentősége csak annyi, mint a szakasz folytatásáé, melynek értelmében a katonai épületekben foganatosított végrehajtásról a katonai parancsnok értesítendő. 4. Annak igazolásául egyébiránt, hogy az ekként idézett magyar végrehajtási eljárás sem ismeri el a cs. és kir. főudvarnagyi hivatalt birói hatóságul, legyen elég az 1. §-ra hivatkoznom, a hol minden lehető birói határozat fel van sorolva a végrehajtható okiratok között, de a főudvarnagyi hivatalitéletei és végzései után ezek közt is hiába kutatunk; már pedig a birói hatóságul való elismerésnek egyedüli kritériuma az, ha határozatai végrehajthatókul ismertetnek el, mert az elismerés tulajdonképen csak ebben nyilvánulhat. A sérelmes határozat e szerint engem olyan bíróság elé utasít keresetemmel, amelynek ítéletei Magyarországon — tekintettel ez 1. §. taxativ felsorolásábanrejlő kizárólagosságra -végre sem hajthatók. Avagy tán a cs. és kir. főudvarnagyi hivatal akkor is, midőn egy magyar honossággal biró főherceg és egy magyar honos perében hoz itéletet, a végrehajtási törvény 3. §-ában említett külföldi bíróság fogalma alá esik ? Nem akarom hinni, hogy ilyen fogalomzavar célja lehetett volna akár a törvényhozásnak, akár a jól meggondolt birói gyakorlatnak, de ha valaki lehetségesnek tartaná, hogy a magyar perjog szerint hasonló perek külföldi biróság elé tartozzanak, azt kérdem tőle, vajjon hol veszi ahhoz a jogosultságot akár a biró, akár a törvény, hogy egy oly pert, a melyben minden kellék fenforog, a mi egy hazai biróság hatáskörének és illetőségének megállapításához szükséges, kü1földi biróság elé utaljon? Ilyen labyrinthokba téved az elme, ha azon a fonalon akar elindulni, a melyet a sérelmes végzés magyarázatai nyujtanak. Annyi tény, hogy ha van a nevezett hivatalnak valamelyes birói hatósága, akkor az vagy a magyar perjog értelmében vett kivételes biróság, vagy külföldi biróság. Tertium non datur. Az első nem lehet, mert itéleteit az 1881. évi LX. t. -c. 1. §-a nem sorolja fel; ha pedig a második kategoriába tartozik, akkor a hazai perrend értelmében illetékes biróság nem utasíthat peremmel elébe. Már pedig az kétségtelen, hogy az 1868. évi LIV. t. -c. 30. és 35. §-ai a tek. kir. Törvényszék illetőségét ezen perre nézve föltétlenül megállapítják. IV. Az eddig mondottakból kitűnik, hogy a t. II. fokú határozat álláspontja ugy a magyar közjog, mint a törvénykezési rendtartás szempontjából tarthatatlan, végelemzésében pedig el nem fogadható eredményekre vezet. Hátra van még a negyedik érv, a mely a hatáskör leszállítása mellett felhozatott s ez az, hogy az utóbb kifejlődött gyakorlat az 1868. előtti gyakorlatot fentartotta s e szerint a főudvarnagyi hivatal birói hatáskörének elismerése a gyakorlat alapján lenne kötelező. Részemről tagadni vagyok kénytelen, hogy akár igenlő, akár tagadó értelemben vett gyakorlat támogatná e felfogást. Igenlő értelemben ugy, hogy magyar honosoknak a királyi ház tagjai elleni pereiben a cs. és kir. főudvarnagyi hivatal itélkezett volna; tagadó értelemben ugy, hogy a magyar bíróságok a királyi ház tagjai ellen intézett kereseteket el nem fogadták volna. A dolog természeténél fogva példáknak nem vagyunk bővében s én részemről szorgos kutatás után sem tudtam concret esetre találni, a mi kétségtelenül álláspontom mellett szól. De a budapesti kir. itélőtábla, a kir. Curia elvi jelentőségű határozatai közt sem akadtam olyanra, mely a sérelmes II. fokú határozatnak igazat adna. De feltéve, hogy a magyar judicatura sok esetben, hosszú időn át ezt a praxist követte volna; feltéve, hogy a főudvarnagyi hivatal hasonló perekben számtalanszor itélkezett: vajjon a hosszú gyakorlat törvényessé teszi-e azt, ami törvényellenes ? Bármily hosszú gyakorlat sem szülhet érvényes és törvényes szervezeti változásokat, nem állithat fel és nem ismerhet el kivételes bíróságokat. A törvényhozást e téren mi sem pótolhatja. Az 1869. évi IV t. -c. 21. §-a világosan szól: »A törvényben meghatározott biróságokat megszüntetni, vagy azokon kívül más biróságot bármi szín és cím alatt felállítani s a biróságoknak a törvényben megállapított illetőségén a törvényhozás utján kivül változtatni nem szabad. «