A Jog, 1892 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1892 / 37. szám - A vakok jogi cselekvéseinek hatályáról

A JOG. 277 raüs -- onerosus — szerzíklés« fogalmával. Első tekintetre ugy tűnik fel az onerosus szónak gondolatjelek közé helyezéséből, mintha Weisz ur a bilaterális és onerosus fogalmakat egyértelműeknek venné, ezt azonban nem mervén feltételezni, azon nézetre juthatnánk hogy a kétoldalú (bilaterális) jogügyletek közül az onerosusokat, a visszteherrel járókat értó. Ámde bővebb megvizsgálás után rájövünk, hogy ez esetben a kifejezésben tautológia fordul elő, mert ha kétoldalú a jogügylet, ugy bizonyos, hogy szerződés és viszont, minélfogva a két szó együttes használatának helye nem lehet. Azt kell tehát következtetnem, hogy Weisz ur tévedésből használta a »jogügylet« szó helyett a »szerződés« szót és kifejezésének értelme ez : bilaterális és onerosus jogügyletek, vagyis a kétoldalú jogügyletek általában és ezen kivül az egyoldalúak közül is a visszteherrel járók. Ezek szerint tehát a törvény rendelkezése kiterjed minden szerződésre, az egyoldalú jogügyletek közül is a visszteherrel járókra s egyedül a végrendelet, mint egyetlen visszteherrel nem járó egyoldalú jogügylet az, melyre a törvényhozó vakoknál is elegendőnek tartaná a magánokiratot a bizonyításra. Én részemről nem értem, nem is sejtem micsoda logika volna az a törvényhozótól, ha akkor, midőn minden más jogügyleteknél, egy kis értékű ajándékozásnál, vagy meghatározott napi árfolyamú értékpapírok adás-vevésénél, hogy bizonyító erővel bírjon az okirat, a vakoknál külön alakszerűségek megtartását kivánja, épen az oly igen nagyfontosságú, helyrehozhatatlan eredményeket szülő végrendeletnél lett volna engedékenyebb, s holott erre a teljesen ép embernél több alakszerűséget kiván a vaknál a vele szemben általában kikötöttnél kevesebbe] elégedjék meg. Weisz ur midőn különbséget tesz az 1886 : VII. t.-c. 21. §. hatálya tekintetében különbséget tesz a kétoldalú és egyoldalú jogügyletek között a törvény idézett helyéből a »jogügylet megkötésénél* szavakra fekteti a fősúlyt és e szónak megkötni, megkötése, azon jelentést adja, hogy két egyén akaratának összetalálkozása. Ám ez helytelen. Magának a szónak közönséges jelentéséből sem magyarázható ki, mert a megkötés nem összekötés, hanem, megerősítés, rögzítés. A jogügylet megkötése nem azt jelenti tehát, hogy annak két különböző alanya megegyezett, nem is, hogy a cselekvő személy magát valamire kötelezte, hanem hogy a jogügylet megerősítve, minden kellékkel el van látva, perficiáltatott. Ily értelemben meg van kötve minden perfect egyoldalú jogügylet s bármennyire szokatlan kifejezés is, meg van kötve a végrendelet is. De meg a törvény súlypontja nem a »jogügylet megkötésénél« szavakban, hanem a »személyesen jár el« kifejezés személyesen szavában nyugszik, azt akarván kifejezni, hogy a vak a hol az okiratot személyesen — nem meghatalmazott által — erősíti meg, nem járhatván saját maga utána, nem győződhetvén meg saját érzékeivel arról, ha vájjon az okirat tartalma csakugyan megfelel-e akaratának, de még az esetben is, ha az okirat előtte felolvastatott és megmagyaráztatott neki, nem tudván azt az okiratot irja-e alá, a mit neki felolvastak, avagy egy darab tiszta papirost, aláírása ellenében csak akkor legyen bizonyítékul felhasználható, ha közokirat alá tétetett és igy az instrumentum publícum biztosit a csalás fenforgása ellen. De nem állhat meg Weisz ur magyarázata már azért sem, mert a törvénymagyarázat elemi szabálya, hogy »lege non distinguente, nec nostrum est distinguere«, a törvény pedig általánosan használván a jogügylet kifejezést, nekünk sem szabad ez alatt megszoritólag kétoldalú vagy onerosus jogügyletet, vagy egyszóval a jogügylet valamely alfaját érteni. Nézete támogatására felhozza még Weisz ur, hogy a 24. §. is a vakok váltónyilatkozatainál csak a névaláírás hitelesítését kivánja. Ám én azt hiszem, a »csak« itt nagyon is rosszul alkalmaztatott, mert e §. épen akkor, a midőn a 21—22. §-okban közjegyzői kényszer alá vont többi személyeket a váltó tekintetében felmenti a kényszer alól, a vakokra azt, habár módosított, a dolog természetéből kifolyólag nem közokirati, hanem hitelesített magánokirati alakban fentartja, sőt még súlyosítja is, itt magát az ügylet érvényét tévén attól függővé. El kell tehát fogadnunk azt, hogy a vakok által kiállított minden okiratnál, a mennyiben személyesen jártak el, vagyis a mennyiben azokat a vak saját aláírásával látta el, hogy bizonyítékul használtassék, feltétlenül szükséges a közokirati minőség. Ott tehát, a hol a vakok a jogügyletet Írásban kötötték meg, de az okmány magánokirat, ha csak az Írásbeli alak előírva vagy az írásba foglalt jogügylet szóbeli jogügyletként megállása kizárva nincs, a jogügylet érvényes ugyan, de az aem bizonyítható az arról kiállított okirattal, hanem minden arra vonatkozás nélkül a többi rendelkezésre álló bizonyítási eszközökkel, a beismeréssel, tanukkal, esküvel Simon E. ur feleletében, támaszkodva a kir. Curia 1882. évi 609. sz. határozatának (1. helyesen közölve a Magyar Igazságügy döntvény-mellékletén 23. sz. alatt) indokolására, azon következtetésre jut, hogy a vakok aláírása egyenlő joghatályú a kézjegy gyeIMindenekelőtt erősen téved S i m o n ur, ha a Curia fenti határozatának indokaiban előforduló ezen tételt: »a bár Írástudó vaknak névaláírása is egyszerű kézjegy természetével bir«, általánosságban kimondottnak veszi. Távolról sem akarta ezzel azt mondani a kir. Curia, hogy a vak aláírása a nem vak személyek kézjegyével egyenlő hatású, hanem egy speciális váltójogi eset alkalmából, a hol a vak váltókötelezett azzal védekezett, miszerint ő mint vak, váltóképességgel nem bir, ellenfele pedig azt vitatta, hogy a váltón elég a vak személy sajátkezű aláírása, mondotta ki a kir. Curia, hogy a vak igenis bir váltóképességgel, de aláírása közjegyzőileg hitelesítve kell hogy legyen, mert »a vakság oly testi fogyatkozásnak tekintendő, melynek folytán a bár írástudó vaknak névaláírása is egyszerű kézjegy természetével bir.« Világos tehát, hogy a Curia csak a váltótörvényt tartva szem előtt s csak a váltóra vonatkozólag mondotta a vakok aláírását a kézjegygyei egy természetűnek, hogy a hitelesítési kényszert, mely az 1876 : XXVII. t.-c. 104. §-ábau a kézjegyre előírva van, a vakok aláírására is kiterjeszthesse, mely kiterjesztés később az 1886 : VII. t.-c. 24. §-ában a törvényhozó által megerősítve lett. De nem is mondhatta ki a Curia az idéztem elvet általánosságban, mert szem előtt kellett tartania a törvényt s tudnia kellett, hogyha a törvényhozó a vakok aláírását a kézjegygyei egyenlőnek akarta volna nyilvánítani, egyszerűen kiterjesztette volna az irni és olvasni nem tudók által tett kézjegy bizonyító erejéhez megkívánt kellékeket előiró 1868 : LIV. t.-c. 167. és 168. §-ainak hatályát a vakok aláírására és nem statuált volna ezektől egészen eltérő közjegyzői kényszert kimondó szabályokat. Hogy mennyire különbözik a vak aláirásánek hatálya a kézjegy hatályától, az kitűnik a következőkből: Az 1868: LIV. t.-c. 167. §. szerint »magánokirat, melynek tartalmát tagadja az ellenfél, ugy szolgál bizonyítékul: a) ha a kiállító, a ki irni nem tud, két előttemező tanú jelenlétében — kiknek egyike által a kiállító neve is aláírandó — szokott kézjegygyei látta el az okiratot«, a 168. §. szerint pedig »ha a kiállító sem irni, sem olvasni nem tud« »szükséges még az is, hogy a jelenlévő tanúk az okirat tartalmát mind maguk ismerjék, mind a kiállítónak az általa értett nyelven megmagyarázzák, s hogy ez megtörtéut, az okiraton bizonyitsák.« A hol tehát mindezek megtörténtek, ha a fél a kézjegy feltételét nem tagadja, avagy ha tagadja, de az a 172. §.ban szabályozott eszközökkel bebizonyittatik, a magánokirat annak tartalmát illetőleg teljes bizonyító erővel bir. Ezzel szemben az 1886 : VII. t.-c. az okirat által való bizonyítást vakok által kötött jogügyletek tekintetében csak közokirattal engedvén meg, ha a vak által kiállított magánokirat alá tett sajátkezű aláírását a vak sem tagadja is, s ha az okirat kiállításánál jelen volt tanúk az okiraton bizonyítják is, hogy az okirat a vaknak megmagyaráztatott, ha a vak tagadásba veszi az okirat tartalmát, az azt állító fél kénytelen, teljesen eltekintve az okirattól, egyéb bizonyítási eszközöket, pl. tanúkat vagy es'süt alkalmazni s még az sem elég, hogy a tanú, hivatkozva az okiratra, bizonyítsa a jogügylet létrejöttét, vagy az esküben az foglaltassák, miszerint az okiratban irt jogügylet létrejött, hanem a tanúnak vallomásában magát a jogügyletet kell elmondania, az esküben magának a jogügylet szövegének kell benne foglaltatnia, épen ugy, mint a szóbeli jogügyletek bizonyításánál. Láttuk mindezekből, hogy a vakok által kötött jogügyletek tekintetében a magánokirat bizonyító erővel nem bir. Ám ezen szabály csak az esetben áll, ha az okirat a vak ellenében volna felhasználandó és ez esetben is csak általánosságban. Nem mondván ki a törvény az érvénytelenséget a vakok által magánokiratban kötött jogügyletekre, hanem csak a bizonyítás egyik eszközét zárván ki, világos, hogy ez által csak a vakot és ennek jogutódait kívánta az esetleges csalások ellen megvédelmezni, nem pedig az ellenfélnek módot adni arra, hogy a vak testi fogyatkozásából eszközt kovácsoljon kötelezettsége alóli kibúvásra és épen ezért nézetem szerint a vak által kötött szerződésekről kiállított magánokiratot a vak maga vagy jogutóda a másik féllel szemben teljes bizonyító erővel használhatja fel. Ámde mihelyt maga a vak vagy jogutóda az okiratot az ellenfél ellen felhasználta, az okiratban irt jogügylet létrejöttét elismerte és ez időtől kezdve már a másik fél is hivatkozhatik a használt okiratra, mint bizonyítékra, mert a hiányzó közokirati minőséget pótolta a bíróság előtti beismerés. Áttérek már most lehetőleg röviden fejtegetéseim utolsó kérdésére, az Írásbeli alakszerűségekhez parancsolólag vagy engedőleg ugyan, de a választás után nem változtathatólag kötött jogügyletek vakok általi érvényes megkötési módjára. Azon jogügyletek között, melyeknek érvényes létrejöttéhez a törvény az Írásbeli alakot előírja, első helyen áll a váltó. Erre vonatkozólag világosan intézkedvén az 1886 : VII. t.-c. 24. §-a, bővebbi fejtegetés nem szükséges. A többi e csoportba tartozó jogügyletekre vonatkozólag, milyenek pl. ott, hol az osztrák polgári tvkv. ma is érvényben van, az átadás nélküli és a halál esetére szóló ajándékozási szerződések (0. P. T. K. 943. és 956. §§.) a törvény kimondván, hogy azok csak akkor érvényesek, ha Írásba foglaltattak s világos lévén, hogy az irás, az okirat alatt a törvény olyan okiratot ért, mely bizonyító erővel bir, ezen jogügyleteknél már a jogügylet érvényességéhez kívántatik meg a közokirat, s ha ily jogügylet foglaltatott a vak által, mint kötelezett fél által magánokiratba, az érvénytelen leend s különösen harmadik személyekkel szemben ezeket még a vak bíróság előtti beismerése sem teendi érvényessé. Oly jogügylet, melynél a törvény megengedi ugyan ugy az Írásbeli, mint a szóbeli alakot, de kimondja, hogy ha a jogügvlet egyszer mint Írásbeli vagy. szóbeli köttetett meg, az a másik alakban meg nem állhat, nem bizonyítható, hazai törvénveink szerint csak egy van, tudtom szerint, s ez a végrendelet. Az 1876: XVI.